KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/augusztus
POSTA
• Pandur Kálmán: Különösen kedvelem... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Gnädig Ferencné: Bérletem van... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Pörzse Géza: Lapjuk legfőbb hiányossága... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Kövesi Péter Pál: Számomra érthetetlen... Olvasói levél – Szerkesztői válasz

• Füleki József: Már tudják, de még nem teszik Jegyzetek a „filmes” Miskolc után
• Kulcsár Mária: A gyerekek bennünket is figyelnek Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
VITA
• Boros István: Lent és fent Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat vidéken
• Csepeli György: A filmkultúra ábécéje, s ami utána következik Vita a filmforgalmazásról
ESZMECSERE
• Palotai János: „Rendezni vége közös dolgainkat...”

• Dániel Ferenc: Félsiket szaxofonos, aki nem tör semmit Üvegtörők
• Kövesdi Rózsa: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Solo Sunny
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Azok a hatvanas évek! Pesaro
• Zsugán István: Mitől hosszú, ami rövid? Annecy

• Ungár Júlia: Narancszabálók, briliánsevők és proletárok Brecht és a film
• Molnár Gál Péter: Egy fodrász-szalon rejtelmei Brecht és a film
• Todero Frigyes: A filmművészet száműzetésbe ment A chilei film 1973 szeptembere után
• N. N.: Chilei filmek 1973 szeptember és 1980 között
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Nevem: Senki
• Sólyom András: A Olsen-banda boldogul
• Ambrus Katalin: Szerelmeim
• Zsilka László: Édenkert a sikátorban
• Ardai Zoltán: Repülés az űrhajóssal
• Kövesdi Rózsa: A majmok bolygója
• Lajta Gábor: Muppet Show
• Veress József: A kis rendőr nagy napjai
• Képes Júlia: Zugügyvéd zavarban
• Harmat György: Kivégzés hajnalban
• Loránd Gábor: Benzinkutasok az Arany Patkónál
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Látnivalók, tanulnivalókkal Arany Prága
• Glatz Ferenc: Történetírás, képernyő, film Televízió és történelem
KÖNYV
• Koltai Ágnes: A western
• Szilágyi Gábor: Kultúra és film a weimari köztársaságban

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A chilei film 1973 szeptembere után

A filmművészet száműzetésbe ment

Todero Frigyes

 

Aznap, kedden – 1973. szeptember 11-én – Chilére zúdult a pokol minden ördöge. Augusto Pinochet Ugarte és társai adott jelre félredobták a lojalitás, az alkotmány- és törvénytisztelet addig viselt álarcát, s egy szempillantás alatt átalakultak hóhérokká és börtönőrökké. Nincs semmi túlzás e szavakban, hiszen a puccsot követő hetekben tíz- meg tízezer embert fogtak le és zártak alkalmi börtönökbe. Akik túlélték a stadiont meg a lágereket, még viszonylag szerencséseknek mondhatók. Több tízezerre tehető azonban azoknak a száma is, akik életükkel fizettek azért, mert a Népi Egység hívei voltak – vagy egyszerűen csak azért, mert egy rosszindulatú szomszéd annak mondta őket.

Az eszeveszett terror lesújtott a művészet sok emberére is. Színészek, színházi és filmrendezők, operatőrök és más szakemberek kerültek a katonák hatalmába. Marcelo Romo (többek között Francia, Littin és Soto filmjeinek szereplője), Guillermo Cahn Rojo (dokumentumfilm-rendező és Patricio Guzmán asszisztense), Hugo Medina (Littin Palmillájának és Costa Gavras Ostromállapotának egyik szereplője), másik öt művészszel együtt, tizenhárom hónapi fogság után került katonai bíróság elé. Az ítélet 5 és 16 év közötti börtönbüntetés volt. Carmen Bueno Cifuentes színésznő (a Palmilla női főszereplője), forgatókönyvíró és operatőr csaknem tizenhat hónappal a puccs után került börtönbe. Vele együtt tartóztatták le élettársát, Jorge Müller Silva operatőrt (többek között Littin, Ruiz és Soto munkatársát). A fegyveres erők még a letartóztatásukat is tagadták; később kiszabadult fogolytársaik azonban beszámoltak arról, hogy a fiatal művészeket is kegyetlen kínzásoknak vetették alá. Utóbb egy argentin hetilap és egy brazil napilap azt közölte, hogy Carmen Bueno azok között a „szélsőségesek” között volt, akik az egymással vagy a rendőrséggel folytatott állítólagos lövöldözés következtében életüket vesztették. Carlos Piaggio, a Chilei Egyetem és a Chilei Katolikus Egyetem argentin állampolgárságú professzora 1974. november 26-ig a Chile Films (a filmgyártást és -forgalmazást összehangoló állami intézmény) egyik vezetőjeként dolgozott. Ekkor letartóztatták és megkínozták feleségével együtt, majd a nemzetközi nyomás hatására szabadon bocsátották és kiutasították Chiléből. Adolfo Silva a Filmtechnikusok Uniójának alapítója és két alkalommal elnöke volt. A puccs előtt az elnöki tájékoztatási hivatal film- és tévérészlegét vezette. Szeptember 11-én fogták el, és tizenöt hónappal később engedték szabadon. Hugo Araya, a Chilei Egyetem televíziójának operatőre a szórványos ellenállás egyik központjában, az Állami Műszaki Egyetemen halt meg szeptember 11-én.

Ezek csak példák. Akik életben (és szabadlábon) maradtak, menekültek. Vagy a szakmából, vagy az országból. A filmesek egy része otthon maradt, de kisebb-nagyobb pályamódosításra kényszerült. Akik nem voltak túlságosan szem előtt – azaz nem tartoztak a legaktívabban politizáló filmesek közé –, azok előbb-utóbb folytathatták a szakmai tevékenységet – leginkább a reklámfilmek műfajában. Chilében korábban sem csináltak sok játékfilmet, de Pinocheték hatalomra kerülése után egészen ritka volt az otthon készült „fikció”. A legismertebb filmalkotók – és egyben a Népi Egység legfőbb támogatói – csaknem kivétel nélkül emigrációba kényszerültek.

 

 

Idegenben, gyökértelenül

 

A puccsot követő első hónapokban igen erős volt a nemzetközi szolidaritás. Chile barátai örömmel fogadták a hazátlanná vált művészeket, és igyekeztek segíteni rajtuk. Egyesek Latin-Amerikát – főleg Mexikót és Kubát – választották, mások Európában kötöttek ki. Voltak azonban olyanok is, akik Amerika északi felében próbáltak új életet kezd_eni: Kanadában vagy az Egyesült Államokban telepdtek le. A szolidaritás és a tettekben megnyilvánuló segítőkészség azonban csak csökkenthette, de nem szüntethette meg a száműzetés érzelmi és „technikai” kínjait. Akik Latin-Amerikában maradtak, azok legalább a közös nyelv és a hasonló szokások révén valamelyest otthon érezhették magukat Ám sokkal nehezebb helyzetben voltak azok, akik más éghajlatot, más nyelvet és szokásokat találtak a befogadó országban. Arról nem is szólva, hogy eredeti foglalkozásuk folytatása, a filmkészítés, az alkotó munka időnként még nehezebb volt, mint az új emberi és földrajzi környezet megszokása.

Könnyű elképzelni, hogy ez az időszak kétszeresen gyötrelmes lehetett. Egyrészt az Allende-korszak három évének kritikus és önkritikus vizsgálata-elemzése, másrészt a fasiszta diktatúra bűneinek világgá kiáltása foglalkoztatta őket – úgy is, mint baloldali embereket, és úgy is, mint filmművészeket. A szolidaritás segített nekik, ők pedig segíteni akartak a szolidaritási mozgalmak résztvevőinek, így hát teljesen érthető, hogy az első években majdnem kizárólag dokumentumfilmeket készítettek, ezekkel kívántak agitálni.

Ilyen körülmények között alakult ki az a szokatlan helyzet, hogy a chilei filmművészet nemzetközileg ismert alakjainak – és velük együtt a még ismeretlen fiataloknak – műveit kubai, mexióki, kanadai, francia, svéd, NDK-beli, szovjet, román filmekként jegyezték be. Az egyik fiatal rendező, az NDK-ban élő Orlando Lübbert mondta el, hogy az ottani televízió bemutatta Miguel Littin egyik, már emigrációban forgatott filmjét, az 1976-ban elkészült Levelek Marusiábólt; a közönség azonban – mexikói filmről lévén szó – azt hitte, hogy a történet is Mexikóban játszódik. Nyilván nem hiúsági kérdés az, hogy a chilei rendezők kényelmetlenül érzik magukat, amikor alkotásaik idegen „színekben” jelennek meg a közönség előtt. Méltányolják a befogadó országok filmgyártóinak segítőkészségét, de fájlalják, hogy sikeresnek ítélt alkotásaik – a gyártó cég nemzetisége alapján – nem chilei, hanem francia, kanadai stb. filmekként kerülnek forgalomba.

Nehéz helyzetbe kerültek azért is, mert a jelenben játszódó (hazai témájú) játékfilmekhez elengedhetetlen személyes élmények egyre jobban hiányoztak, a Chiléről szóló – politikai témájú – dokumentumfilmek pedig már kisebb érdeklődést váltottak ki, mint korábban. Ezek a körülmények még jobban próbára tették a rendezők új nemzedékét, hiszen a puccs idején húszegynéhány éves fiúk és lányok voltak; ezért a szó szoros értelmében vett mai (chilei) témákkal nem tudtak megbirkózni. A nehézségeket azért leküzdötték: idősebb kollégáik szerint első filmjeik az idegen országokban is úgy készültek, hogy megőrizték a chileiség légkörét, legfőbb ismertetőjegyeit. Csakhát ez mégsem az igazi megoldás...

A Népi Egység filmrendezői a hetvenes évek vége felé fölismerték, hogy a tematikai beszűkülés fenyegeti őket. A változó körülmények hatására mind többen határoztak úgy, hogy fölhagynak a dokumentumfilmekkel (Allende idején ez volt az új chilei film legnagyobb erőssége), legalábbis a hazai témákkal. A kényszerhelyzetben volt azonban valami jó is. A világ különböző részein élő chilei rendezők fölismerték, hogy a Latin-Amerikához tartozás nem egyszerűen földrajzi és nyelvi tényező, hanem ennél sokkal több: kulturális, művészeti összetartozás is.

 

 

A latin-amerikai irodalom filmen

 

Talán Miguel Littin volt az első, akiben megszületett a fölismerés, hogy a világszerte népszerű és megbecsült latin-amerikai szépirodalom jelenti a kivezető utat. (A Montiéi özvegye című filmjét Gabriel García Márquez novellája alapján készítette.) 1979-ben, a moszkvai filmfesztivál alkalmával rendezett chilei filmes kerekasztal-beszélgetésen a Szovjetunióban élő Sebastián Alar-cón is arról beszélt, hogy a tematika kiszélesítésének – és egyben a száműzetésben élő chilei filmművészet egyetemessé tételének – legjobb útja a latin-amerikai regények megfilmesítése. José Donoso író egyrészt arra hívta föl a rendezők figyelmét, hogy mindenképpen el kell kerülniük a tematikai beszűkülést; másrészt emlékeztetett arra, hogy a polgárháború utáni spanyol irodalom azért vált egy adott pillanatban érdektelenné, mert folyton a forradalomhoz tért vissza, képtelen lévén szakítani az ország történetének meghatározott pillanatával.

Viták folytak arról is, hogy lehet-e két chilei filmművészetről – az otthoniról és az emigrációbeliről – beszélni. A végső minősítés az volt, hogy ez a kettő elválaszthatatlan egymástól, bármilyen nagy különbségek vannak is a chilei és a külföldi körülmények, alkotói lehetőségek között. Ugyancsak Donoso javasolta, hogy a rendezők és a forgatókönyvírók használják ki különleges helyzetüket és készítsenek játékfilmeket az emigrációba kényszerült chileiek életéről, érzéseiről, gondolatairól. Ezek viszont olyan témák, amelyek az otthon maradtak számára megközelíthetetlenek (de számukra is érdekesek, hiszen majdnem egymillió chilei hagyta el az országot a puccs után). Christian Valdés, az új nemzedék másik tagja úgy látta, hogy éppen ebben a két irányban kell mozogniuk: egyfelől az emigránsélet témái, másfelől a latin-amerikai elbeszélő irodalom „vásznasitása” – filmre vitele – tenné lehetővé a megújulást.

 

 

Új tapasztalatok

 

A legkülönbözőbb nehézségek ellenére is derűlátás jellemzi az emigrációban élő chilei filmeseket. Eszmei és műfaji nézeteltéréseik, a művészeti irányzatokkal kapcsolatos rokon- és ellenszenveik nem változtatnak azon az alapvető tényen, hogy az 1973 óta átélt viszontagságok csak megerősítették forradalmi elkötelezettségüket, antifasiszta alapállásukat. Figyelemmel kísérik otthon maradt – vagy időközben hazatért – kollégáik munkásságát is; és úgy vélik, hogy az otthon dolgozók és a külföldön alkotók egymást kiegészítve képviselik az ellenállás filmművészetét.

A kényszerű távollét nemcsak hátrányokkal járt, hanem sok előnnyel is. Többen úgy látják, hogy a nagy filmgyártó országokban honos munkamódszerek és szakmai szokások hasznos tapasztalatokkal szolgáltak: technikailag és szakmailag magas fejlettséghez segítették az emigrációban dolgozó filmalkotókat. A más nemzetiségű munkatársakkal közösen végzett munka ugyancsak tágította a látókörüket és gazdagította módszereiket. Az Észak- és Közép-Amerikában, Kelet- és Nyugat-Európában szerzett élmények, az ott elsajátított új módszerek bizonyosan hozzájárulnak majd a kulturális fölszabaduláshoz. De addig sem felejtik el, hogy Latin-Amerikához tartoznak, hogy nemcsak ők igénylik a nemzetközi szolidaritást, hanem saját munkásságukkal is támogathatják a földrész más népeinek csöndes – vagy éppen fegyverdörejtől hangos – küzdelmét.

A mai chilei filmművészetről készült összeállítás e részében filmográfiát talál az olvasó. Ebből maga is megállapíthatja, hogy az eddig ismert rendezők többsége minden nehézség ellenére folytatta-folytatja a munkát. Különösen Miguel Littin és Raúl Ruiz bizonyult rendkívül termékenynek. A chilei „új hullám” alapítói közül csupán Aldo Francia neve hiányzik. Patricio Guzmán és Helvio Soto – a másik két társához hasonlóan – külföldön dolgozik; s eközben hozzáláttak a munkához azok a fiatalok is, akik Allende idején kezdték tanulmányaikat, vagy éppenséggel az első önálló lépéseket próbálgatták Santiagóban és Valparaisóban, a filmgyártásban vagy a televíziónál, esetleg valamelyik színházban. A száműzetés korszakának egyik érdekessége az, hogy az emigrációban ismét új rendezők születtek olyan alkotók személyében, akik a puccs előtt más szellemi pályán működtek.

Sok fájdalmas politikai, társadalmi és magánéleti tapasztalatra tettek szert a chilei menekültek. Műalkotások esetében azonban a művek mégiscsak fontosabbak alkotóiknál; ezért jogos a kívánság, hogy az érdeklődő közönség láthassa a puccs óta készült dokumentum- és játékfilmek egy részét. Chile barátai, a film barátai megérdemelnék, hogy több évi szünet után ismét találkozzanak olyan filmekkel, amelyeknek alkotói korábban már érdeklődést keltettek és elismerést vívtak ki maguknak a világ minden részén. Szerencsére bőséges választék áll rendelkezésre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7365