KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A wilkói kisasszonyok

Filmen és prózában

Kerényi Grácia

 

Nosztalgia-film, mondanám, rögtön azután, hogy kijövök a vetítésről. Mert gyakran fakadtam közben sírva, a látszatra legkevésbé indokolt helyeken. És nem ott, ahol a képszínek lilába játszanak.

Ha nosztalgia: mi után? Persze, a múlt, az ifjúság után. És a szerelem után, ami sose volt, és aminek jövőbeli lehetőségei itt hunynak ki a szemünk láttára.

Elhiszem Andrzej Wajdának, hogy ez „pályafutásának egyik legnehezebb filmje”, már azért is, mert „irodalmi filmjei” sorában egy nagyon lírai, mondhatni: drámaiatlan anyaghoz nyúlt hozzá.

Sikerült-e olyan művet alkotnia, ami nem csupán illusztráció az ismert kisregényhez?

Sikerült, mert megríkatott? Vagy mert utána elgondolkoztam a „nőpárti”, szerelempárti fejemmel: hát igen, nem ítélhetem el Wiktort, a hőst, mert mit tehet egy férfi, ha egyszerre négy vagy öt, vagy hat nő szerelmes belé? Inkább elmegy. Persze az lett volna a helyes, ha az eladó lány Tuniát végül feleségül veszi, szurkolok is neki, de hát tudom, nincs már ereje ahhoz, hogy változtasson az életén.

Miért nincs? Mitől olyan ez a Wiktor, amilyen? Barátja halála az első filmkockákon, hát igen... meg a háború, amit emleget, az első világháború; de csupán sejtjük, hogy a sűrű halál és gyilkolás élményei hagyhattak maradandó nyomot a lelkén. Csak mikor a vetítés után odahaza ismét előveszem a könyvet, akkor értem meg, mennyivel többről van itt szó, mint arról, hogy mit tehet egy férfi, ha egyszerre... és sajnálni kezdem, ami a regényből a filmben kimaradt. Főleg azt a katonát, akit – szökevényt vagy kémet? – Wiktornak agyon kellett lőnie: „Felperzselt földek, forró por, oldalt, a körtefa alatt az otthagyott golyószóró csillanása, és a rozstarló négyszöge közepén szürke és zöld rongyok halma: az imént agyonlőtt ember hullája.” Ez a régi nyári kép átszövi a mostani nyarat, és a vézna kis katona, aki nyugodtan elszívott egy cigarettát halála előtt, Wiktor nyárdélutáni szunyókálásainak erotikus látomásaként tér vissza. Úgy érzi, szorosan összefonódik a mellette fekvő testtel, amelyről nem is tudja, kié; „csak egyszer ismerte fel benne a megölt katona testét, de az egyáltalán nem volt kellemetlen. Ellenkezőleg, a holttest kellemes meleget árasztott, amely erotikusan csiklandozta, egyébként egy idő múlva rongyai lehullottak, összeolvadtak a feje alatti párnával, a fején levő párnával, és ő, Wiktor, megint eggyé lett azzal a testtel, mely vele párhuzamosan feküdt, és megint elválasztotta tőle a kínzó magány áthatolhatatlan szakadéka...”

Aki mellett egykor így feküdt, erotikus gyönyörűséggel, egykor, tizenöt évvel ezelőtt: Julcia volt, a legnagyobb leány. Akivel soha nem beszéltek erről, az első, véletlenszülte, és az azt követő néhány szándékos, közös, néma szerelmes éjszakáról. Julciának férje van azóta – ő gazdálkodik a birtokon – és gyerekei; a filmben egyszer idézik fel a hajdan-voltakat, és Tunia meglesi együttlétüket, a szerelmes Tunia, akitől Wiktor már elrabolta az első csókot, és aki tánc közben megkérte Wiktor kezét. A regényben nem történik több, mint az a csók, Tunia szabódása, majd nevetése, és a tűnődés, ami megmarad utána a szemében: a legkisebb, azóta felcseperedett leány csupán egy a hat közül. Wajda filmjében Tunia nagyon hasonlít Felára, arra a testvérre, aki meghalt, még akkor, régen; nem tíz évvel ezelőtt spanyolban, mint a regényben, hanem – ki tudja, nem épp Wiktor miatt-e? Wiktor miatt, aki minderről mit sem tudott. Amikor föl akarja keresni a táncmulatság után Tuniát, hogy „bocsánatot kérjen tőle, mert megbántotta”, Zosia gúnyosan kérdi: „Annak idején Felát is megbántottad?” – és Wiktor nem megy fel Tuniához. Zosia szavai juttatják abba a lelkiállapotba, amit e szavakkal fejez ki: „Megtört bennem a nyár”, de a film, a maga nyelvén, nem érezteti eléggé, mi megy végbe Wiktorban: „Soha nem fog elvégezni semmit, soha nem csinál igazában semmit, soha semmi nem lesz igazán az övé... Zosia gunyoros pillantása a magányosság transzába ejtette. Érezte, hogy körülöttük sűrűsödik és nehezebbé válik a légkör, de ezt nem akarta megmagyarázni magának. Tudta, most már egyszer s mindenkorra tudta, hogy minden dolog úgy, ahogy valójában létezik, elérhetetlen. Hogy egyedül kell állnia a fehér tenger partján, a tenger fokozatosan emelkedik, és elsodorja, és utána nem jön semmi.”

A filmben Tunia agyon akarja lőni magát, amikor Wiktort elmenni, végkép elmenni látja; Wajda nagyobb drámai feszültségeket visz a történések mögé. Kazia szerelemvágyát is jobban kiélezi: a „legcsúnyább testvér” itt nemcsak beszélgetéseket vár Wiktortól, aki, mint a regényből még inkább kiderül: egyedül vele tudott annak idején igazán beszélgetni, hanem – legalább – csókot is. De Wiktor nem az az ember, aki megteszi, amit a nők várnak tőle. „Soha nem szeretett senkit – írja Iwaszkiewicz –, de nem azért, mert nem volt rá módja, hanem azért, mert gyáva volt.” Most, tizenöt év múltán ébred rá, mennyire elevenen élt benne Jola, a „legszebb lány” képe; de amikor az azóta „elzüllött” Jolával összefekszik, képtelen a szerelem megvalósulásának tartani, ami közöttük történik. „...mindaz, amit most érzett, nosztalgia volt a szerelem után, amely átfolyt az ujjai között, mint a víz – de nem most, hanem valamikor régen! Talán szeretni kellett volna – de ez nem azt jelenti, hogy most át kell ölelni Jolát, és szájon csókolni...”

Wajda filmjében minden tragédiák két alaptémája, a szerelem és a halál másképp fonódik össze, mint Iwaszkiewicz regényében. A filmben a nők szeretnek és halnak, míg a férfi, akiért és aki miatt van minden, észre sem veszi, nem is tud róla; és attól, hogy megtudja, tizenöt év késéssel, milyen mély nyomot hagyott mások életében, az ő élete, értelmetlennek érzett élete nem lesz teljesebb, sem boldogabb. Iwaszkiewicz regényében a szerelem és a halál a férfi, Wiktor tudatában és tudattalanjában fonódik össze elválaszthatatlanul: az egykor parancsra végrehajtott emberölés „álbátorságából” fakad a szeretni-képtelenség önsorsrontó gyávasága.

Tehát nem az a döntő kérdés, hogy sikerült-e Wajdának olyan művet alkotnia, ami nem csupán illusztráció az ismert prózai műhöz. A film „több is, kevesebb is”, mint a regény; de többel kevesebb, mint amennyivel több. Ha önállóan vizsgáljuk a „kevesebb” értékét: belenyugszunk a veszteségbe. Ha viszont azt mondjuk: vedd elő, vegyétek elő utána a könyvet, és lássátok a szereplőket a Wajda-film megjelenítésében – akkor erősítjük az esztétikai élményt. Az illusztrációval. Mert a két mű, a film és a regény, kiegészíti egymást.

Daniel Olbrychski Wiktor szerepében olyan, amilyennek lennie kell, vagy tán még olyanabb: még szürkébb, fáradtabb, cselekvésre képtelenebb. A „kisasszonyok” közül Maja Komorowska érzéki, „züllött” Jolája szuggesztív, és szerepét felülmúlón izgalmas; finom, és épp visszafogottságával szívbemarkoló Christine Pascal alakítása Tunia szerepében. A többiek: Stanisława Celińska, Anna Seniuk, Krystyna Zachwatowicz, jól beleilleszkednek az összképbe, – akár a régi udvarház ebédlőjébe, amit a film készítésekor 85 éves, nemrég elhunyt író 37 éves korában idézett meg. Akkor írt regényt a 37 éves Wiktor Ruben nosztalgiájáról.

A film forgatókönyvét Zbigniew Kamiński írta, Edward Kłosiński az operatőr. A kisregényt Murányi Beatrix fordította, az Európa Kiadónál jelent meg, a Máter Johanna és más elbeszélések című Iwaszkiewicz-kötetben.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/07 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7392