KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A chilei film Allende idején

Az imádság már nem volt elég

Todero Frigyes

 

A jelenkor történetének lelkesítő és drámai fejezetei között kiemelkedő helyet foglal el a chilei Népi Egység kormányzásának három esztendeje, az 1970-től 1973-ig terjedő rövid, de eseményekben rendkívül gazdag időszak. A szocializmushoz vezető chilei út lehetősége vagy lehetetlensége szenvedélyes vitákat váltott ki, és nem mindennapi érdeklődést keltett a világ minden táján. A kísérlet elsősorban politikai és gazdasági természetű volt, de közelről érintette a kultúra, a tudomány és a művészet embereit is. Az értelmiség számottevő része lelkesen csatlakozott a Népi Egységhez, s a művészek java a maga eszközeivel támogatta a változásokat.

A chilei filmművészet nem a legutóbbi egy-két évtizedben született ugyan, de igazi ereje, hatása csak a hatvanas években kezdett kibontakozni. Az elmaradottság, az ország nehéz helyzete egyre nyomasztóbb, egyre szembetűnőbb volt. A kispolgári származású filmesek egymás után ébredtek rá arra, hogy hivatásuk nem a közönség elandalítása, hanem öntudatra ébresztése, a valósággal való megismertetése. A hollywoodi álomvilág Chilében is, akárcsak Latin-Amerika többi országában, évtizedekig nehezítette a művészet és a társadalom egymásra találását. A chilei mozikban és a televízióban bemutatott filmek túlnyomó többsége az Egyesült Államokból származott; de még a többi latin-amerikai ország – főképp Mexikó – filmtermeléséből is majdnem kizárólag a csak szórakoztató, a kikapcsolódást szolgáló művecskék jutottak el a közönséghez. És ez a helyzet annál is inkább elkeserítő volt, mert az írástudatlanok aránya nagy. A könyv pedig a lakosság nagy többsége számára drágának számított, még akkor is, ha sok ember szívesen áldozott volna a betűre. Ilyen körülmények között az olcsó mozi és a fokozatosan elterjedő televízió volt milliók számára a kultúra, a művészet kizárólagos vagy elsődleges terjesztője. Jobban mondva: lehetett volna a terjesztője, ha a mozikban és a televízióban nem lett volna egyeduralkodó az elringató, félrevezető film-„művészet”.

Ezek a körülmények is fontos szerepet játszottak abban, hogy az ötvenes évek végén kezdett kibontakozni Chilében a filmklubok mozgalma, amelynek révén viszonylag sokan megismerkedtek az európai filmművészet klasszikus és új értékeivel. Az olasz neorealizmus és a francia új hullám – meg más áramlatok – legjobb alkotásai ráébresztették a filmművészet barátait, hogy másképp is lehet – sőt másképp kell – filmet csinálni, mint ahogyan a hollywoodi iskola sugallta. S a filmbarátok némelyikéből filmalkotó lett. A chilei helyzet egyik sajátossága volt az, hogy a hatvanas-hetvenes években megismert alkotók többsége csak kerülő úton jutott el a filmművészethez.

A közép-chilei nagyvárosban, Valparaísóban egy tekintélyes gyermekorvos, Aldo Francia szervezte meg az első filmklubot. Közben ráébredt arra, hogy a film sajátos eszközeivel ő maga is hozzá tudna szólni a gazdasági-társadalmi fejletlenség égető problémáihoz, s 1958-tól kezdve sorra készítette dokumentumfilmjeit. Egyúttal megszervezte az első igazán komoly latin-amerikai filmfesztivált Viña del Marban, ahol nem a látványosság, a sztárparádé volt a lényeg, hanem a filmművészet és a társadalom találkozása.

A hatvanas években, amikor már érezhető volt a változások előszele (aminek nem lebecsülendő jele volt az is, hogy az ország történetében először egy kereszténydemokrata politikus lett az elnök, és ígért „forradalmat a szabadságban”), mind jobban fölhívta magára a figyelmet az elkötelezett chilei filmművészet. A hivatásos rendezők mellett fölbukkantak azok az új tehetségek is, akik korábban a kultúra vagy a művészet más ágaiban értek el eredményeket. A már említett Aldo Francián kívül Miguel Littin és Helvio Soto hívta föl magára a figyelmet. Littin azelőtt avantgard színházi szerző, rendező és színész volt, Soto pedig különböző latin-amerikai országok tévé-társaságainál dolgozott hosszú ideig. Némileg eltérő utat járt be Raúl Ruiz, aki Argentínában szerzett filmes szakképesítést, de utána ő is avantgard színműveket írt, illetve a mexikói televíziónál forgatókönyvíróként dolgozott. Ez a négy új rendező csatlakozott ahhoz a kis csapathoz, amelynek tagjai közül Álvaro J. Covacevich és Patricio Guzmán neve jelezte a társadalmi érdeklődést és az elkötelezettséget.

A régi és az új filmalkotók igen nehéz helyzetben voltak. Chilében alig néhány játékfilm készült évenként, miközben egyre nagyobb számban születtek hosszabb-rövidebb dokumentumfilmek. Ez utóbbiak azonban nem jutottak el a mozikba, mert a forgalmazóknak és a mozitulajdonosoknak nem kellettek a valóságföltáró és ismeretterjesztő filmek. Így hát a valóságot megmutató művek a haladó pártok és a munkásszervezetek helyiségeiben, meg a parókiákon találtak közönségre.

A Népi Egység társadalomátalakító programja lelkesedést és tenniakarást váltott ki a filmesekből is. Nagy tervekkel, reményekkel folytatták munkájukat; de a szubjektív hibák és az objektív nehézségek (például az elnagyolt művelődéspolitika, illetve a gazdasági és valutáris nehézségek) miatt a körülmények csak szerény mértékben javultak. Végső soron az az igazság – és ez érthető is –, hogy a Népi Egységet támogató filmművészeknek nem volt kifutási idejük, hiszen a helyzet gyökeres megváltoztatásához három évnél sokkal több időre és mindenképpen jobb társadalmi-gazdasági feltételekre lett volna szükség.

Az új chilei filmművészet azonban így is kezdett kibontakozni, hiszen a hatvanas években készült alkotások már a Népi Egység céljainak előfutárai voltak. A kulturális politika gyöngeségei és a politikai viták sem akadályozhatták meg a figyelmet érdemlő új alkotások létrejöttét. A chilei kísérlet iránti fokozott érdeklődés és rokonszenv pedig abban segített, hogy Európában is eljussanak a mozikba a legérdekesebb chilei filmek. Aldo Francia, Miguel Littin, Raúl Ruiz és Helvio Soto neve, munkássága valamelyest ismertté vált Magyarországon is. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején elkészült filmek többségének címe ismerős lehet a magyar nézők egy részének. Aldo Francia a Szerelmem, Valparaíso és Az imádság már nem elég; Miguel Littin A sakál, Az elnök elvtárs és A z ígéret földje (magyar címe: Palmilla); Raúl Ruiz a Három szomorú tigris, a Mi a teendő? és A szocialista realizmus; Helvio Soto pedig a Véres salétrom, a Szavazat plusz puska, valamint A politikai rendőrség főnökének metamorfózisa című filmjével vált ismertté hazája határain túl.

Pinochet és társai az 1973 szeptember 11-én végrehajtott kegyetlen puccsal megölték az ígéretesen fejlődő, elkötelezett filmművészetet is. Még szerencse, hogy a filmesek többsége legalább külföldön folytathatja munkáját. Chile haladó filmművészei már a hatvanas években fölismerték, hogy a nyomor, az elmaradottság, a tudatlanság fölszámolásához az imádság már nem elég. Amikor lehetőségük volt rá, ebben a szellemben dolgoztak. Az ő munkásságuknak is része volt abban, hogy a chilei nép mind nagyobb része jutott – úgyszólván pártállásától függetlenül – ugyanerre a következtetésre. S ez a fölismerés a mai helyzetben is érvényes. Ahhoz, hogy a dolgok megváltozzanak Chilében, nem elég a szolidaritás, sem az imádság. Cselekedni kell a fölszabadulásért, hogy újból hozzáfoghassanak a társadalom átalakításához, hogy a művészet teljesen és véglegesen mindenkié lehessen. Ezért kell tudniuk a filmművészeknek is, hogy mi a teendő.

 

*

 

Ez a cikk Francesco Bolzoni Il cinema di Allende (Venezia–Padova, Marsilo Editori, 1974) című könyvének fölhasználásával készült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/07 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7399