KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Gábor Pállal

Egy vezeklés története

Zsugán István

Vészi Endre forgatókönyvéből készítette Kettévált mennyezet című legújabb filmjét Gábor Pál; Jan Nowicki, Básti Juli, Szabó Éva, Ábrahám Edit, Simorjay Emese, Almási Éva, Piros Ildikó, Hetényi Pál és ifj. Ábel Péter szereplésével. Operatőr: ifj, Jancsó Miklós.

 

Legutóbbi filmje, az Angi Vera – a lehető legmértéktartóbban fogalmazva is világsikert aratott: tekintélyes fesztiváldíjakat nyert Cannes-ban, San Sebastianban, Sãn Paulóban, Chicagóban, Portugáliában, Skandináviában; megkapta „Az év legjobb külföldi filmje” címet Angliában; ha jól tudom, félszáznál több európai és tengerentúli ország vásárolta meg, s a magyar filmtörténet első alkotása, amely az Egyesült Államokban fölkerült a legsikeresebb filmek úgynevezett „toplistájára”. Sikereinek e korántsem teljes fölsorolásával nem bókolni kívántam, csak tényekkel megalapozni beszélgetésünk bevezető kérdését: milyen hatása van egy ilyen – o szakmai közvélemény számára ráadásul többé-kevésbé váratlan világsikernek az alkotóra? Nyomasztó teher vagy inkább fölszabadító érzés a következő film elkészítésénél?

– A siker kétségkívül megváltoztatja az ember helyzetét. Minden emberi viszonylatomban változásokat okozott, pozitív és negatív értelemben. Vízválasztó az emberi kapcsolatokban is; mindenki másképpen reagált az esetre.

Úgy értsem, hogy megnövekedett az irigyek, az ellendrukkerek száma?

– A dolog bonyolultabb ennél. Csak úgy fogalmazhatok, hogy megváltoztatta számos emberi kapcsolatomat. Pozitív hatása is volt; sok hivatalos elismerésben részesültem itthon is. S vízválasztónak bizonyult az emberi viszonylatokban; de ezen nem meditálok sokat, mert nyilván természetes jelenség.

S a következő film elkészítésére milyen hatást gyakorolt az előző mű sikere?

– Mindig is nehezen, rengeteg töprengés árán választottam témát. Az Angi Vera elkészítése előtt is eltelt két év, utána is eltelt két esztendő. Mindkét esetben több témát ajánlottam fel a stúdióknak, amit nem fogadtak el. Az Angi Vera után is több különféle témával fordultam a stúdiókhoz; nem lett belőlük film.

– De hát kívülállóként azt képzelné az ember, hogy egy ilyen kiugró siker automatikusan zöld utat nyit a rendező bármilyen elképzelésének megvalósításához...

– Én is azt gondoltam; nem így történt. Végül is, úgy tetszik, az elfogadó szervek biztosra kívántak menni, mondván, ha már forgattam két többé-kevésbé sikeres filmet Vészi Endre írásaiból, ez az együttműködés újra beválhat. S minthogy nekem is kedvem volt hozzá, elkészült a forgatókönyv Vészi Endre Kettévált mennyezet című novellájából.

Vészi többször is megjelent novelláját nyilván sokan olvasták, de talán nem mindenki, ezért jó volna, ha röviden összefoglalná saját rendezői értelmezésében – a történetet.

– Az eredeti novellához híven 1953 és 1956 októbere között játszódik a történet, amely egy építészmérnök és egy textilgyári munkás-lány szerelmének históriája. A mérnököt elhagyta a felesége, három gyerekével él egy budai villában. Véletlenül találkozik a munkáslánnyal, aki vállalja, hogy a kényelmetlen gyári szállás helyett hozzájuk költözik gondozni a gyerekeket, annál is inkább, mert a férfit munkája – egy vidéki nagyberuházás irányítása – elszólítja Budapestről. Szerelem szövődik a mérnök és a lány között; s 1955-ben, amikor a férfit gazdasági visszaélés vádjába bújtatott koholt per áldozataként börtönbe csukják – annak ellenére, hogy a mérnök már előbb elhagyta egy műveltebb, csillogóbb nő kedvéért –, a lány a gyerekek mellett marad, noha súlyos beteg, azonnali kórházi ápolásra szorulna. Ő azonban a férfi szabadulásáig kitart a gyerekek mellett, a szó szoros értelmében föláldozva saját életét... Tehát ismét Vészi Endre ismert írói megvilágításában rajzolódnak ki egy korszak körvonalai; nem a közvetlen politikum révén, hanem mindaz a politikai, etikai, emberi kapcsolatteremtési probléma, amit az adott korszak determinál, nem a politikai szférákban jelenik meg, hanem az érzelmek, a magánélet pszichológiailag pontosan ábrázolt közegében. Talán fölösleges bizonygatnom, hogy hozzám mennyire közel áll Vészinek ez az írói megközelítésmódja.

– Nyilván idegesítő – de egy ilyen sikernek valószínűleg szükségszerű következménye –, ha e most befejezett filmjét minduntalan az előzőhöz hasonlítják...

– Igen, lassanként kezdem megszokni, hogy bárki bármit mond a filmről, úgy kezdi, hogy „nem akarom összehasonlítani az Angi Verával, de...” és – összehasonlítja. Szóval bármit kérdez az Angi Verához „képest”, nem fog meglepni.

Ha már beletévedtem ebbe az ezek szerint automatikusan kínálkozó – zsákutcába, megmaradnék az összevetés kézenfekvő szakmai problémáinál. Nem okozott gondot, hogy a Kettévált mennyezet merőben epikus jellegű történet; szemben az Angi Vera dramatikusabb szerkezetével?

– Nem, sőt nagy kedvvel vállaltam ezt az epikus megközelítésmódot. Tény: az Angi Vera története eleve drámai szerkezetű irodalmi anyag volt; ez pedig: színtiszta epika. De az olyan klasszikus dramaturgiai fogalmak, mint dráma vagy epika, számomra sosem bírtak meghatározó jelentőséggel; úgy vélem, hogy akár drámai, akár epikus szerkezetben megteremthető egy film egységes atmoszférája; a főhősök szigorú, pontos pszichológiai elemzése révén. S számomra csak ez a fontos: a film emberileg hiteles légköre.

Ha már az Angi Verával lehetséges párhuzamok vagy eltérések fölemlegetésébe tévedtem: megkockáztatom, hogy a Kettévált mennyezet férfi főhősének belső ambivalenciája mintha Angi Vera jellemének kettősségére rímelne...

– Ez tudatosan vállalt szándék eredménye vagy következménye. Eltökélten kerestem a figurának, ezt az ambivalenciáját, s ez határozta meg a szereposztást is; hogy ugyanis Jan Nowickit kértem föl a szerepre. Azzal a koncepcióval kezdtem a filmhez, hogy a Kettévált mennyezet az Angi Vera folytatása is lesz – meg nem is. Nem folytatása szorosan vett történelmi értelemben; annak ellenére sem, hogy az előző filmet közvetlenül követő periódusban játszódik. Tehát nem kívánt a korrajz folytatása lenni; s nem folytatás olyan primer pszichológiai értelemben sem. hogy egy önfeláldozó lány és egy hajdani árulás következményeivel küszködő férfi története. Ilyen szimplifikált szempontokkal tehát nem kapcsolható össze a két film. Vészi Endrével együtt fontosabbnak tartottuk az Angi Vera történetének etikai továbbgondolását. Ha abban a filmben azon a ponton fejeztük be a meditációt, amikor Angi Vera egy árulás révén elindul az érvényesülés, a siker útján – noha Muskát Máriával kapcsolatos utolsó élménye már „megelőlegezte” benne a katharzist –; akkor ez a film a vezeklés története. Ilyen értelemben ez a férfi fahős annak a folyamatnak a következő fázisában jelenik meg, amit Angi Vera elkezdett Saját, fiatal korában elkövetett árulására célozva (egyetemistaként legkedvesebb tanára ellen szólalt fel) ez a főhős szó szerint is kimondja: „azóta mindenre azt mondom, hogy nem: de rosszul vezekel az, aki úgy vezekel, mint én”. A történet mélyén rejlő etikai probléma, hogy milyen formát ölthet a katharzis folyamata egy olyan gerincroppantó korban, mint a személyi kultusz korszaka volt; vagyis milyen jellegű katharzis az, amit egy akkor elkövetett árulás kiválthat egy ilyen – sem értelmileg, sem morálisan nem kis kaliberű emberből Szemben Angi Vera intaktságával és naivitásával, az új filmnek ez a Széll Árpád nevű főhőse már akkor is tudatosan gondolkozó, komoly képességű felnőtt ember volt, amikor a maga etikai árulását elkövette. S árulásának egyértelműen, sőt durván kifejtett amorális voltát tudatosan – premisszaként – fölvállaltuk, hiszen gyakorlatilag senki sem kényszerítette őt arra az árulásra, legfeljebb a pillanatnyi kompromisszumokra, engedékeny asszimilációra hajlamos emberi természet... S ezzel máris bezárult a gondolati kör: visszajutottunk ugyanoda, hogy mérlegre kellett tenni az egyén történelmi, társadalmi felelősségét. A film történetének tanúsága szerint Széll Árpád a saját felelősségtudatával nem tud megbirkózni. „Ambivalens” figura, aki vonzó, férfias, az átlagosnál értelmesebb „charmeur”, de akiben a bűntudat agresszivitásban kompenzálódik; aki állandó sündisznóállásban éli a maga önpusztító életét. S éppen azért ambivalens, mert tulajdonképpen rokonszenves jellemvonása, hogy megmaradt benne az emberség maradványa; – amit az a tény bizonyít, hogy nem képes önmagának megbocsátani. Egyedül a lány az, aki megérzi ezt az önmarcangoló, maradék emberséget, és épp ezért szerelmében képes eltűrni a férfi szélsőséges magatartásbeli ingadozásait. Egyébként ez a lány Basti Juli alakításában szerintem revelációként kel életre; azt hiszem, nemcsak egy szerep született meg, hanem egy filmszínésznő is. S a filmben a megszokottnál is több és erőteljesebb szerelmi jelenet nemcsak a történet elbeszéléséhez szükséges, hanem e lány, Jakab Júlia szerelmének teljes emberi önátadását fejezi ki, ami nélkül az egész história melodramatikus cselédtörténetté laposodna. De – bármilyen paradoxonnak látszik is – szerelmével a lány is elkövet egy drámai vétséget: éppen e totális önfeláldozással A filmnek volt egy olyan munka-címe, hogy Tékozlók, amit aztán elvetettünk, pedig pontosan kifejezi, hogy Széll Árpád is önpusztító, de Jakab Júlia is eltékozolja az életét. Ha valakinek van füle meghallani ezeket a rejtett hangokat is, hogy meddig terjednek az emberi önfeláldozás határai, az talán össze fogja kapcsolni magában – és most én hadd utaljak az Angi Verára. –, hogy itt a szerelemnek egy másik határhelyzete kerül elemzésre, mint abban a filmben. Hozzá kell tennem, hogy ezt – és bármilyen más magatartásformát – a történelmi korszakok is alakítják és determinálják. Jakab Júlia szerelmének tragikuma legalább olyan törvényszerű az 50-es években, mint Széll Árpád árulása és önmarcangolása. A viharosan változó, bizonytalan történelmi helyzet ekkor már nagyon szélsőséges magánéleti megnyilvánulásokat hozott létre. Úgy érzem, ez még keserűbb film, mint az Angi Vera, mert abban a főhős előtt az utolsó autóúton még ott állt a katharzis lehetősége; Széll Árpád viszont a film végére nem véletlenül marad teljesen magára. Azt hiszem, amikor valaki már ennyire nem tartozik sehová – ahogyan Széll Árpád 1956 októberében már nem tartozott sehová és senkihez, egyetlen, általa szeretett lényhez sem –, ez önmagában is a lehető legsúlyosabb drámai ítélet; itt már az önfelmentés lehetőségét sem adjuk meg hősünknek. S hitem szerint Vészi Endre írói látomása és ennek a filmnek a rajza az ilyen emberről – pontosan megfelel a történelmi-társadalmi igazságnak.

Mindaz, amit a főhős hajdani árulásáról illetve annak jellemtorzító következményeiről megtudunk, a filmben csak szóbeli utalásokból derül ki, magyarán: a. régebben történt árulásról befejezett tényként értesül a néző; nem éli át a főhőssel együtt a filmvásznon...

– Ez a megoldás a lineáris szerkezet szükségszerű következménye. amit az íróval egyetértésben megőriztünk. Hogy a néhány mondatos utalás – hatáselemként – elégséges-e? Ügy véltük, feltétlenül, hiszen o priori következtetésről van szó. Az elemzés célja a jelenlegi – a filmi jelenidejű – állapot elemzése. Egyébként, ha a kérdés arra utal, hogy miért nincs flash back-ban megelevenítve az árulásnak ez a pillanata, csak azt mondhatom, hogy bizonyos filmi szerkezeti elemeknek is megvan a maguk kordivatja. S érzésem szerint napjaink nem kedveznek a flash backnek. Különben is: a művészetben ősrégi eljárásmód, hogy bizonyos tényezőket a priori ismertként kezel az ember; – aztán a néző vagy elfogadja őket annak, vagy nem.

Az Angi Vera történetében mindenesetre több hasonló „a priori” dramaturgiai tényezőt fogadott el a világ közönsége... A propos: nyilván ön is elgondolkodott már azon az utóbbi két év során, hogy miben rejlett – elsősorban szakmai?, dramaturgiai?, szerkezeti?, netán témaválasztésbeli? szempontból az Angi Vera világsikerének titka...

– Minél többet töprengek róla, annál kevésbé tudom; ahogyan egyre kevésbé ismerem a filmkészítés titkát S minél több filmet csinálok, annál kevésbé tudom, hogy mitől lesz egy film. Valahányszor a főiskolán tanítványaimmal elemzünk egy-egy klasszikus filmet, inkább csak érezzük, hogy ez talán már művészet; de hogy mitől, mikor válik művészetté vagy nagy művé – az egyre inkább titok számomra. A nagy ábrándot tizedik éve vetítjük a főiskolán, évről évre új és új hallgatókkal újraelemezzük; – ma sokkal kevésbé tudom megmondani, hogy mi a titka, mint húsz évvel ezelőtt (véltem tudni). S ha konkrétan az Angi Veráról kérdezett: annyit eleve éreztem, hogy jó, erős az irodalmi alap, amire építkezem. S azon az erős drámai, irodalmi televényen, amit Vészi Endre írása jelentett a film számára, alighanem rendkívül szerencsés módon szervülhetett több más komponens. Mindenekelőtt a színészek művészete. Mert ma is az a véleményem, hogy az életerős, hiteles irodalmi alapanyag csak egyik – bár alapvető – rétege egy film törzsének. A ráépülő következő, legfontosabb réteg: az emberi-színészi jelenlét. Az Angi Vera esetében ritka szerencsém volt a szereplőgárdával: önállóan, ki-ki a maga módján, egy-egy teljes személyiséget hozott, a vászonra. Főképpen Papp Vera a főszerepben, de az összes többi szereplő is a saját személyiségének száz százalékát tárta elő. És – a továbbiakban egyáltalán nem használok jelzőket! – Koltai Lajos fényképezése vagy Selmeczi György zenéje, meg a filmkészítés bonyolult folyamatának összes többi komponense erre a kettős rétegre rakódhatott rá. A siker titkának úgynevezett belső burkát lefejteni egyébként ma sem tudom; inkább néhány nemleges tényezőben vagyok biztos. Biztos, hogy a film nemzetközi sikerében nem játszott döntő szerepet az a történelmi-politikai közeg, amit megelevenített, hiszen arról a korszakról ennél sokkal nagyobb, úgynevezett „politikai szenzációkat” közöltünk már a világgal magunkról jó és rossz értelemben, filmeken is, sokszor, sokféleképpen. Tény, hogy eltűnődik az ember, mi lehet az oka, hogy egymástól annyira távoli és gyökeresen eltérő kultúrkörökben, mint Latin-Amerika vagy Skandinávia, Portugália vagy a Szovjetunió, Afrika vagy az Egyesült Államok – befogadták a filmet. Fogalmam sincs, mi a hidegen racionális magyarázat. Talán (és ezt csak halkan mondom) annak a bizonyos, sokszor gúnyolt és nehezen definiálható „emberi üzenetnek” a fogalma fedi ezt a megfejthetetlen titkot? Nem tudom.

–... És ezzel megint visszajutottunk a bevezető kérdéshez: egy ilyen siker fényében hogyan kell valakinek túllépnie önmaga árnyékát?

– Ha az embernek nem sikerül túllépnie tegnapi önmagát, megmarad egyfilmes rendezőnek. S bár a filmtörténet elfogadott és számon tart egyfilmes rendezőket is. az embernek nyilván meg kell próbálnia még nagyobbat ugrani. Vagy lépést – stílust, hangütést – váltani. A Kettévált mennyezet más hang-ütésű, más stílusú film, mint az Angi Vera. Szándékom szerint – lényegi hasonlóságaival együtt is – másféle dobbantódeszka.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7446