KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Egy tanácskozás tanulságai

Televízió és történelem

Loránd Gábor

 

Az elmúlt év szeptemberében Riva del Gardában a Prix Italia televíziós fesztivál kapcsán nemzetközi kongresszust tartottak a történelemnek a televíziózásban elfoglalt helyéről. A történész és filmes szakemberek hozzászólásai a történelmi tárgyú tévéadások számos aktuális és problematikus kérdését érintették.

 

 

Létjogosultság

 

Van-e presztízse a televíziónak a tudomány előtt? Nincs, vagy legalábbis mindeddig nem volt, hangzottak el egymás után az egyértelmű válaszok. A tudósok, és általában az értelmiségiek lenézik, nem veszik komolyan, rangon alulinak tartják az együttműködést. Pedig, mint Jean-Noel Jeanneney (Fondation Nationale des Sciences Politiques. Párizs) leszögezi, a televízió kollektív életünkben túl nagy jelentőségre tett szent ahhoz, hogy ne vegyük észre: részévé vált korunk történelmének, olyannyira, hogy az utóbbi időben – elsősorban Angliában, de a francia egyetemeken, történelmi intézetekben is – vizsgálati területté vált. Szemtanú, amely nélkül csonka marad történelem-ismeretünk. Folyamatosan sugározza az aktuális és a múltra vonatokozó információkat, egyenes adásban közvetíti a politikai-parlamenti konfrontációkat, mégpedig úgy, hogy Franciaországban nemegyszer nemzetgyűlési vitákat, felszólalásokat igazítanak az esti információs adások időpontjához! (Két friss példa: nemrég magam is tanúja lehettem a francia televízióban a Michel Rocard-ral készített többórás interjúnak – a Szocialista Párt második emberének visszalépése az elnökjelölti versenyből szenzációszámba ment, az adás pedig szinte perceken belül követte az eseményt –; továbbá egy munkanélküli éles vitájának a munkaügyi miniszterrel.)

Lehetetlen, sőt megengedhetetlen nem igénybe venni a televízió segítségét az archívumok gyarapításában, a történelmi visszaemlékezések rögzítésében. Jóllehet – mint erre Antonio Cascino (Radiotelevisione Italiana) rámutat – nem alkalmazható a történelemtanítás szisztematikus módszereként (rendszertelen, konfúz, jogi és technikai okok miatt nehezen programozható), mégis alkalmasabb didaktikai célokra, mint a mozi–színház–irodalom szférájába tartozó, kereskedelmi terjesztésű művek, így fontos eszköze a történelmi ismeretek átadásának. Sőt: történelmi reflexió-serkentő funkciója, ha áttételesen is, de legalább ilyen jelentős. A tapasztalatök egyértelműen bizonyítják azt is, hogy a közönség körében rendkívül népszerűek a történelmi adások. Franciaországban 1977 első felében ötvennél több történelmi tárgyú tévéadást sugároztak, a legtöbbet magas nézettségi és tetszési indexszel. A kamera az időt kutatja című sorozat, amely havonta jelentkezik valamely, a francia történelemből vett rejtélyes-érdekes esemény, „ügy” dramatizált feldolgozásával, igazi bestseller.

 

 

Ismeretterjesztés

 

Mit tartalmazzon a történelmi tárgyú tévéműsor?

Egyrészt átfogó, tág értelemben vett kulturális ismereteket, mondja Cascino, aki a legalaposabban, rendszerbe foglalva közelíti meg a tartalom kérdését az Olasz Rádió és Televízió (RAI) műsorpolitikai koncepciójából kiindulva. Itt a történelmi ismeret átadása nem közvetlen, hanem kulturális, művészeti-művelődéstörténeti áttételű. Gondoljunk a történelmi vonatkozású irodalmi művek adaptációira, az ilyen tárgyú produkciókról folytatott vitákra, egy nagy rendező, színész életművét vagy filmtörténeti szakaszt bemutató sorozatra, amely egy bizonyos történelmi korszak, környezet megismerésében, megértésében segíthet; megfilmesített életrajzokra, vallási, művészettörténeti, néprajzi műsorokra stb... Ide tartozik az is, hogy a különféle kulturális produktumok az idő távlatában objektíve jellemző történelmi elemmé válhatnak. Mindezek a forrásoknak a felhasználása pedig nélkülözhetetlen a ma megértéséhez. Az olasz televíziós gyakorlatban különösen gyakori az (aktuális, megoldásra váró belpolitikai problémát taglaló adás.

A történelmi tévéműsor legyen másrészt integratív, azaz a befogadó előzetes ismereteinek rendszerébe korrekciót gyakorolva épüljön be. Döntő szerepet játszhat e tekintetben a televízió a főként hagyományos iskolai oktatásban kialakult mítoszok leromboláséban, sztereotipnak leépítésében. Ismertnek vélt korokról, személyekről, eseményekről közölhet merőben új információkat. (Példa erre A fiatal Garibaldi című hatrészes sorozat, amelynek hatását tesztekkel is felmérték, vagy a római körzetben a fasiszta korszak idején kirobbant sztrájk történetének hiteles újraírása, a Mussolini-sajtó hazugságainak cáfolatával.) Alapvető változtatások szükségesek, hiszen a történelem sokak tudatában (például a helytelenül strukturált oktatás hibájából) politika- és hadtörténettel egyenlő; „nagymértékben kell tehát fokozni a gazdaságiszociálistechnikaitudományos ismeretek terjesztését. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha elméleti előadás helyett olyan műsorokat tűzünk képernyőre, amelyek a magánélet szférájában, egyéni–családi sorsokon, konfliktusokon keresztül világítanak meg nagyobb társadalmi összefüggéseket. Jellemző példa az életrajzok, családtörténetek sikere. Fennáll, persze, a veszély, hogy a nézőkben gyakran csak az egyéni kaland ragad meg – azzal az illúzióval, hogy ez a „történelem”. Ezért fontos, hogy az alkotók az egyedi és általános összhangját teremtsék meg – így Valóstíl meg párhuzamosan a tanító és szórakoztató célkitűzés. (Cascino álláspontjánál messze tovább megy az oxfordi Dr. K. R. M. Short, aki azt állítja, hogy a történelem igazán csak az egyének létén át mérhető le, ez magyarázza a visszaemlékezések iránti érdeklődést. Magának a történésznek pedig azonosulnia kell az egyénnel. Fölöttébb vitatható vélemény! Vajon objektív, átfogó képet adnak-e valamely korról egy-egy személy emlékei? Vajon az egyénen át vezet-e az út az átfogó társadalomismerethez? Az persze vitathatatlan, hogy az egyéni sorsok felvillantása árnyalhatja, plasztikussá teheti ezt az ismeretet...)

Számos hozzászóló hangsúlyozottan felvetette az objektivitás/szubjektivitás, illetve az igazság/manipuláció kérdését a történelmi műsorok készítésében. J-N. Jeanneney szerint bizonyos fokú szubjektivitás elkerülhetetlen, ellenben a kutatás szigorú szabályai mindenkire vonatkoznak. A legnagyobb buktatót az idézetek kezelésében, szerkesztésében, vágásában tótja; ez utóbbi addig megengedett, míg a dokumentum reprezentativitásának követelményét szem előtt tartjuk. Második negatív példája az össze nem tartozó részek manipulatív elegyítése. Sajáitos példa ez: a baloldali Henri de Turenne A nagy fordulat című dokumentum filmjében egymás mellé vágja de la Rocque ezredes Tűzkereszteseit, majd felvonuló horogkeresztes nádikat, továbbá a Pétaint 1944 rnárciusában, majd a de Gaulle-t ugyanez év augusztusában egyaránt lelkesen fogadó tömeget. Ez már nem tetszik Jeanneneyntak, mondván, hogy előbbiek azonosítása tudománytalan elfogultság, utóbbi esetben pedig talán nem is volt két azonos egyén a két tömegben... (Úgy tűnik fel, a Franciaországban félhivatalos „ezt ne bolygassuk” álláspont hatott itt Jeanneney objektivitására...)

Szintén érdekes szemszögből kell az abszolút objektivitás védelmére Christopher Railing (BBC); elemzéséből közvetve megtudhatjuk, hogy – ha ezt így nem is mondja ki – mégiscsak a nyugati (angol) dokumentaristák az igazság letéteményesei. (A másik „félben” még a sztálingrádi csata hiteles rögzítését illetően sem lehet bízni...) Az elvek persze makulátlanul tiszták: a televíziónak – hogy ne veszítse hitelét és ne szabotálja önmagát – különös gonddal kell vigyázni arra, nehogy hanggal, zenével módosítsa, megváltoztassa, sőt döntően manipulálja a „néma” filmszalag tartalmát. Miután pedig a képek önmagukban ritkán adják vissza az igazságot, a narrátoron múlik, hogy informál-e, vagy megtéveszt. A dokumentum és fikció határterületén nem találhatunk ki olyan fontos jeleneteket, amelyek történelmileg nem igazoltak, építsünk lehetőleg párbeszédeket ¡tartalmazó hiteles visszaemlékezésekre, reális szavakkal és helyszínekkel dolgozzunk, – tehát ne tegyünk hozzá semmit, aminek nincs bizonyított realitása. Ezzel persze maximálisan egyetérthetünk.

 

 

Oktatás

 

Antonio Cascino fentebb vázolt elveit alkalmazza a didaktikai területre is (lényegében itt is ismeretközvetítésről van szó). Az olasz televízióban 1977 óta működő Iskolai-nevelési Osztály elsősorban a felnőttoktatás területén készít rendszeresen történelmi műsorokat, változtatva a korábbi, meglehetősen eklektikus gyakorlaton. Kívánatos tendencia a fogalmak sulykolása helyett a rugalmasabb, átfogóbb kulturális-történelmi ismeretek nyújtása, a merev kronologikus szemlélet fellazítása, a látószög felemelése a politikai és hadtörténetről az osztályviszonyok-osztályellentétek, gazdaság és tudomány problémáinak körére. Enélkül nem értelmezhetők, magyarázhatók a naponta tapasztalt jelenségek. Noha a tévé nem helyettesítheti a tankönyvi leckét és csak ún. segédanyagként funkcionál, az aktuális viszonyok tudati feldolgozására irányuló művelő-oktató munkája igen fontos.

Dr. Short az angol egyetemi oktatásban vizsgálja a televíziózás lehetőségeit. A műsorokat – mivel állandóan változnak „mulandóak” – nehéz beépíteni az oktatási folyamatba. A reprodukció jogi kötöttségei nehezítik a képmagnóra vételt: a tanát így lopni kényszerül; a legtöbb egyetem és college rendelkezik kisebb-nagyobb „kalóz-gyűjteménnyel”. A legálisan rögzíthető programok száma korlátozott, a kölcsönözhetőké szintén (ezek ugyanis a pedagógiai szektor anyaigai, az érdeklődés pedig ennél sokkal szélesebb körű), bár a BBC erőfeszítéseket tesz a (legális) választék bővítésére. (így épültek, be az oktatás folyamatába jelentős történelmi produkciók, például a Stratégiai bombázás, amelyet maga Dr. Short használ saját óráim az 1940– 45 közötti légicsaták körülményeinek magyarázásához, vagy a Háborúban a világ, Donald Watt londoni közgazdászprofesszor és Jerome Kuehl történész-újságíró 26 részes sorozata, Rossellini filmje, a Cosimo de Medici kora stb....) Az egyetemeken sikerrel alkalmazzák a filmnél olcsóbb, rugalmasabb, praktikusabb videoformát. A tanár saját koncepcióját alátámasztó vagy illusztratív, jellemző részleteket, blokkokat vetít előadás közben; a Videokazettákat a hallgatók könyvtárból kikölcsönözhetik, saját használatra. Forgalomba hoznak teljes szériáikat is, ilyen a Video-Sussex kimondottan oktatási célra gyártott, különféle történelmi periódusokat bemutató kazettasorozata.

 

 

Műfajtipológia

 

Szinte mindenki foglalkozott a történelmi tárgyú tévéműsorok osztályozásával, a műfajok rövid jellemzésével. Ez kisebb eltérésektől eltekintve azonos elvek alapján történt. Régi műfaj a dokumentumfilm: archív anyag narrációval és kísérőzenével. Short elavultnak tartja, a fő feladat szerinte „megszabadulni” a kommentártól; Ratling és mások a manipulációtól óvnak. Monique Sauvage (Institut National de l’Audiovisuel, Párizs) üdvözli a montázsfilmet, mint olyan sajátos tévés műfajt, amelyet a történelmi adás alakított ki; ebben nem pusztán az archív felvételek használata specifikus, hanem a montázs retorikája: a dokumentum és az interjú egymásra építése úgy, hogy a különféle vonatkoztatási-hitelesítési-illusztratív funkciók segítségével megbatározott tézis, koncepció fejthető ki. (Short külön hangsúlyozza, hogy a jó montázsa-filmben az interjúk nem hosszas nairratív láncolatot alkotnak, hanem rövid részletekben, mintegy frappáns idézetként szerepelnek, előrevivő funkcióval.) Sauvage az „egyszemélyes” történelmi adást (egyéni visszaemlékezés, illetve történész vagy újságíró monológszerű előadása) is újdonságnak tartja; igazi tévés műsor ez, mert az elbeszélés ritmusa, az előadó (egyben színész) hangja önmagában képes drámai szituációt teremteni egyetlen plánban. A francia televízió egyik legnépszerűbb történelmi adása az Alain Decaux meséli című, amelyben az ismert történész, kitűnő előadó elemez érdekes történelmi eseteket. A dramatizáció (fikció), illetve a dramatizált műdokumentum együttese az objektivitás– szubjektivitás előbb vázolt problémáját veti fel. A kérdés az arányokon van: meddig lehet kitolni a drámai rekonstrukció határait, – miközben figyelembe vesszük a tényszerű történelmi igazságot. Az aranyt nem könnyű megtalálni, de lehetséges, állítja Jeanneney az egyik legújabb francia történelmi tévéfilmre, Failevic 1788-ára hivatkozva, amely a legfrissebb Imitatasi eredményekre támaszkodva szépen és hatásosan idézi fel egy falu hétköznapjait forradalom előestéjén. A CBS és a BBC társaságok is híres sorozatokat hívtak életre: az ön a tett színhelyén van címűben a riporter interjúkat készít a Lincoln-gyilkosság, a Titanic-katasztrófa stb... „szemtanúival”, „résztvevőivel”; dokumentumdrámájuk, a nemzetközi vihart kavart Egy hercegnő halála a középkori jogrend ijesztő továbbélését dolgozza fel egy megtörtént szaúd-arábiai eset nyomán.

Végül említhetjük a televíziós vita műfaját; ezekben az adásokban szakértők egymással, illetve szemtanúkkal folytatott vitájának tárgya a történelem.

Francia, angol, olasz tévések tapasztalataiba engedett bepillantani a tanácskozás; – túl azon, hogy alapvető elvi-esztétikai kérdésekkel is foglalkozott. Talán alkalom ez a probléma itthoni továbbgondolására is.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 57-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7471