KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tévémozi

Az Ambersonok tündöklése

Karcsai Kulcsár István

Jó tíz éve magyar film külső felvételei folytak a budai Várban. Egyszercsak egy jól megtermett szivaros úr, faképnél hagyva kíséretét, „Itt filmet forgatnak!” felkiáltással odasietett a helyszínre, és szinte gyermekes lelkesedéssel bámulta a munkát. A szivaros úr az éppen Budapesten tárgyaló Orson Welles volt. Ez a kis anekdotikus mozzanat azért érdekes, mert roppant jellemző hősére, a világhírű filmalkotóra. Orson Welles így nyilatkozott munkájáról: „A magam szemében csupán egyetlen értékem van: az, hogy nem mondok ki törvényeket, az, hogy kísérletező ember vagyok, csak a kísérletezés lelkesít, semmi más. Nem érdekelnek a műalkotások, az utókor, a hírnév, csak az az öröm érdekel, amelyet maga a kísérletezés nyújt. ez az egyetlen terület, ahol igazán becsületesnek és őszintének érzem magam.”

Évtizedek óta megszoktuk Welles monumentálisán terebélyes alakját, szakállas fejét, neve mégis a csodagyereket, az örök kísérletezőt juttatja eszünkbe, Valóban csodagyerek volt az angolszász színházi világban, de a filmművészet történetébe is roppant fiatalon írta be a nevét. Huszonöt éves, mikor 1940-ben, Hollywoodban addig soha nem látott módon, szabad kezet kap egy film forgatására. Megszületik Az aranypolgár. Mikor az Amerikai Filmintézet életmű díjjal jutalmazta Wellest, munkásságát úgy méltatták, hogy az nagyobb mértékben hatott a filmművészet fejlődésére, mint bármely más kortársáé.

Welles a csúcsról indult és oda ismét feljutni többé nem tudott, de mindig megőrizte magában az említett kísérletező, mindig újat kereső művész magatartását. Az akkori Hollywood rövidesen rádöbbent arra, hogy Az aranypolgár problematikája nem is olyan nagyon kívánatos, ráadásul a film nem is arat látványos sikert. Wellest idővel éppen úgy ejtették, mint egykor Erich von Stroheimet. Azóta bolyong a világban, filmszerepeket vállal, ott rendez, ahol sikerül egy-egy produkciót nyélbe ütnie. 1975-ben Cannes-ban F. for Fake (H. mint hamisítvány) című szubjektív hangú filmje aratott nagy sikert. „Egyszerűen nincs senki, aki meg tudná közelíteni Wellest” – írta róla akkor a neves angol kritikus, Penelope Houston.

Az Ambersonok tündöklését 1942-ben forgatta. A film a nagy amerikai témát ragadja meg, melyet az irodalomban többek között Faulkner valósított meg: a régi világ eltűnésének rajzát, a világ kikerülhetetlen változásáét, mely szükségszerű, de annyi értéket is elsodor. A viktoriánus stílusú kúriákat a századeleji gazdagok házai váltják fel. A technika diadalmaskodik, a világ változik, de az átalakulás miatt nem lehet lemondani az emberséges szemléletről, az emberi érzelmekről, hirdeti Welles. A film szerkezete, felépítése, fény-árnyék hatása, a narrátor (az eredetiben maga Orson Welles) kommentárja sajátosan idézi századunk egyik legeredetibb filmalkotójának kézjegyét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/03 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7539