KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eszmecsere

Egy néző dohogása

Nemes György

 

A hálózat hálójában című finn dokumentum-riportfilmsorozat alaposan leszedi a keresztvizet a U. S. Mediáról, arról a kíméletlen, gátlástalan harcról, amely az amerikai tévétársaságok között dúl a nézettségért, végső soron a profitért. Engem legjobban azok a részek ragadtak meg, amelyek a gyermekműsorokról szóltak, a gyermeki lélek manipulálásának gátlástalan eszközeiről. Mert hirtelen a magam gyermekkora bukkant föl emlékezetem mélyéről, s az a döbbenetes fölismerés szomorított el, hogy több mint hat évtizede vagyok filmek nézője. Egykor, eszmélni még nem tudó kisgyereknek a Frankensteinek, a Drakulák, a Fantômasok, a King-Kongok, a film őskorának kitalált rémei csempésztek szorongó álmokat, félelmeket ágyamba, s a fejemre húzott dunna se riasztotta el a filmkísérteteket. Azóta tudom, s mostanában egyre jobban tudatosítom magamban, hogy nincs hatásosabb, kegyetlenebb s életünk, gondolkodásunk alakulását jobban befolyásoló mass media, mint a film (újabban a televízió); a mozgó látvány lenyűgöző, döbbenetes, riasztó hatása ugyanis minden más hatást fölülmúl. Az irodalom leírt, a színjátszás kimondott szavakkal megelevenítő, a festészet mozdulatlanságot ábrázoló, a zene dallammal-ritmussal-dinamikával ható ereje eltörpül a mozgó kép félelmetes hatása mögött.

 

*

 

Sok-sok ezer film után, melyet – mint kortársaim jó része – hosszú életemben láthattam, két nagy tanulságot szűrtem le.

Az egyik: a szépirodalom kellő érzékkel mindent megírhat – a mocsokban-vérben végbemenő csodát, a szülést; a szerelmi egyesülést, testet a testben; a halált, a vizenyős tüdő hörgését, a szem megmerevedésének visszavonhatatlanságát is. Az a filmrendező (vagy tévérendező, mindegy), aki az élet legsúlyosabb dolgait mozgó képpel eleveníti meg, s nem gondolja át, hogy a látvány megtízszerezi... (mit tíz! megszázszorozza) az esemény naturalizmusát vagy fiziológiai borzalmát, voltaképpen nem érti a művészet absztraháló funkcióját, az élet mindennapos eseményeinek magasabb szintre emelését. Érthetőbben és konkrétan: zavar, ha a kamerát a szülő nő lába közé helyezik, ha a kis női csukák a harmadfél órás tévéfilmből egy kerek órán át rágcsálják-szívják a jellemtelen főhős ajakát, ha Iván Iljics halálát úgy mutatja meg a film, hogy látom, amint a haldokló nyelve hátracsúszik. S zavarban vagyok, ha játékfilmben bámulnom kell paranoiás, kataton, skizofrén, debilis, erogén és endogén pszichopatákat, társadalmunk sajnálnivaló, riasztó külsejű tagjait.

 

*

 

A másik: bár a film par excellence a XX. század művészete, s ezért indokolt, ha a század adta formai újítások mindegyikével él, elsősorban az irodalomban született és Proust meg Joyce úttöréséből meghonosodott időjátékkal, ám az appercepció, a fölfogóképesség rovására nem élhet vissza vele. Hogy is van ez? A flash back (visszapergetés az időben) kialakult, elfogadott, a mozinéző eligazodását ma már nem zavaró alkotó módszer. De amikor a vágás jóvoltából a képsorok rendjét az érthetőség teljes mellőzésével kutyulják össze, én – mint információkkal kellően el nem látott néző – kapkodom a fejem, s szeretnék hátra-, fölszólni a mozigépésznek: „Kérem, itt állítsa meg a vetítést, menjen egy kicsit vissza, valamit nem értek, szeretném újra látni, mi történt.” De a gépész lekiabál: „Ez nem könyv, amiben vissza lehet lapozni. Hát még ennyit se tud, s moziba jár?” Úgy látszik, mások ezt tudják, ezért nem jöttek el, inkább olvasnak otthon, vagy az ördög tudja, mit csinálnak. S ezért vagyunk csak tizennégyen a négyszáz személyre hitelesített nézőtéren. Az az érzésem támad, mintha a rendező magának és a stábjának, meg egy-két bennfentes film-ítésznek készítette volna a filmet; nekik, akik már átalig ismerik a forgatókönyvet, s akik mindent előre tudnak, hiszen beavatottak. De én, mint néző, kívül vagyok a körön – jó volna, ha egy kicsit velem is törődnének.

Mindez – a megfogalmazás ingerével – mostanában jutott eszembe. A véletlen folytán egymás után három filmet láttam – két magyart és egy lengyelt: a Csontváryt, a Circus Maximust és az Érzéstelenítés nélkült. Érdekel valakit? – szomorú vagyok.

A filmekről okos, elemző, helyenkint tapintatos, helyenkint nyers kritikákat olvastam, a Filmvilág kritikáit is. Külön-külön mindegyik filmet próbálják a helyére tenni, de együtt, a mai mozi közös élményét – úgy érzem – nem fogalmazzák meg. Nevezetesen azt, hogy baj van a film szórakoztató és nevelő és katarzist kiváltó hatásával. Szerintem a két magyar film – egyik ezért, másik azért, s ezt felelősségem tudatában megjósolom – nem fog fölkúszni a nézettségi statisztika ormára. S lehet, hogy az Érzéstelenítés nélkül sem éri el majd azt a sikert, amelyet Andrzej Wajda töprengő, mélyre ásó, nagyszerű tehetsége megérdemel, ám mégis úgy érzem – mozinézői hitében oly gyakran megtépázott, gyanakvó híve az igazi filmnek –, hogy Wajda művei képviselik azt a legrokonszenvesebb filmmodellt, amelyért egyáltalán érdemes volt a filmet föltalálni.

 

*

 

Bármily zseniális volt Csontváry s Latinovits is, s elhiszem, Huszárik is az – a Megszállott Festőről készült film minden, csak nem zseniális. Megkockáztatom: sematikus film. Mert ugyan nem az életrajzok szabványelemei, de az alkotásmechanizmus szabványelemei uralkodnak benne. Az úgynevezett művészfilmek – készültek légyen bár íróról, festőről, zenészről – mindig sematikusak. Vannak riasztó primitívek, mint az Erkelről, Lisztről szólók (reményteli gyermekkor, az ihlet hasgörcsei, női rajongók s más ilyesfajta kellékek), de a ravaszabbak (Toulouse-Lautrecről, Modiglianiról, Adyról például) sem tudnak kiszabadulni a művészfilm kelepcéjéből. A Csontváryban nincs nyomon követhető történet, igaz, de a látomásokkal, démonokkal viaskodó meg nem értett géniusz ábrája ugyanúgy csőbe akarja húzni a nézőt, csak másképp, zavarosan és unalmasan, hogy elhiggyem: az Isten egy kis mása jön-megy, hadonászik, szemforgat, őrjöng-hőzöng itt közöttünk, a nagybetűs Művészet apostola, láthatatlan dicsfénnyel szakállas feje fölött. A Filmvilág kritikusa „didaktikus, a pergamenbőrű sematizmussal egyazon emlőn nevelkedett földszintes avantgardizmusról” írt e film kapcsán; ehhez, helyeslőn, csak azt tenném hozzá, hogy tűnődjünk el a film színes reklám-röplapján, melyen a film címe – véletlen ez? – lilával nyomatott. Szerettem volna örülni a Csontvárynak, amint örültem a Szindbádnak, de ez nem ment. Az öncélú esztétizálás, mely az operatőri remeklés jóvoltából gyönyörű látvánnyal kíván elkápráztatni, hidegen hagy. Attól, hogy eredetiben láthatom a taorminai görög színház romjait, a jajcei vízesést, a Neretva-hidat, még nem azonosulok Csontváryval; másképp látom a tájat én, mint ő látta. Csak ülök fásultan, sok jelképet nem értek, s csak a döcögő, nyálcsorgató elmebetegek látványa zökkent ki néhány percre egykedvűségemből, de aztán megint a főszereplőt kell néznem, zsenge utánzatát annak, amit a rendező megálmodott, s ugyanazt érzem, amit Sváby Lajos, a festő kérdez: „Megértheti-e külföldi ember ezt a filmet?” Hozzáteszem: „És magyar ember, aki nem kellőn tájékozott Csontváry és Latinovits életében?”

 

*

 

A magyar film útját illető kétségeimet csak fokozta a Circus Maximus, a minden ízében profi Radványi Géza látványos s elejétől végig hiteltelen, átlátszóan mache filmje. Ha a Csontváry volna a film, akkor ez a mozi. Amaz a kevés fennköltnek, sznobnak szóló műalkotás, emez a tömegek moziigényére irányuló csinálmány. A Csontváry nem tudott meggyőzni a Festő zsenialitásáról, ám ezt szépelgően, vontatottan, unalmasán tette; a Circus Maximus nem tudott meggyőzni, mért borzalmas és embertelen a háború, s ezt zötyögő cirkuszkocsijainál gyorsabb tempóban ugyan, ám mégis vontatottan, unalmasan tette.

Ha esztéta volnék, okos fejtegetésbe kezdhetnék az egyéni problémák és a nembeliség viszonyáról. Ennek a Huszárik-filmben nyoma sincs, a Radványi-filmben sok megtévesztő, hamis nyoma. Ilyet a három film közül csak a Wajda-alkotásban találtam. Itt úgy keverednek a magánélet bonyodalmai a közélet sodrásában, hogy közben egy ember vergődik a hullámok között, s ha elveszejtődik is közöny és rosszindulat által, tudjuk, hogy ez az ember s kapcsolata társakhoz és a közösséghez a mi társadalmunk képződménye. E film tükrében nemcsak a lengyel – a mi társadalmunk árnyalt képe is fölsejlik, tanulságul is. És két órán át mindig úgy történik valami a filmben, ahogy az a filmi Nagykönyvben megíratott: végig tudom, miről van szó, van kiért szurkolnom, s amikor fölállok a moziszékről, tovább rezeg bennem, amit láttam, s elgondolkoztatón még sokáig visszatér.

 

*

 

De mért dohogok a magyar film két végletét reprezentáló egy-egy legújabb alkotás kapcsán? Miközben közönségnél, külföldi fesztiválon dokumentum-játékfilm modellünk elsöprő diadalt arat. Mert nyilván nem lehet belenyugodni abba, hogy a magyar filmet csak ez a direktebb alkotástípus képviselje, vagyis a non-fiction egy olyan tömegműfajban, melynek nézői a fictiont is igénylik. Persze nem olyan filmeket, melyek naturalizmusokkal főbe kólintanak, megfejthetetlen szimbolikájukkal elbambítanak, s néha úgy érezzük magunkat, mintha magunk is egy kissé gyengeelméjűek volnánk.

A lengyeleknek mostanában sok gondjuk torlódott össze; senki nem irigyli őket ezért. Én mégis irigylem őket – Wajdáért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 07-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7616