KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A néprajzkutató szemével

Domaházi hegyek között...

Morvay Judit

 

A második csatornán, a késő esti órákban hat héten keresztül láthatták a nézők Gulyás Gyulának és Gulyás Jánosnak a Magyar Televízió megbízásából készített új dokumentumfilmjét. Szakértőjük Kozák Gyula szociológus volt. A híres s ellentétes reakciókat kiváltó, vitákat kavaró penészleki monográfia ihletéséből készült Vannak változások... című, nagy időközökben felvett, szenvedélyes és célratörő filmjük után új megközelítési móddal, epikusabb és differenciáltabb tolmácsolással álltak az újból meggondolkoztatásra ítélt közönség élé. Céljuk – a valóság feltárása, rögzítése és dokumentumszerű bemutatása – nem változott. Szemmel láthatóan megmaradtak nyitott filmkészítési módjuk mellett; az alkotók ebben a filmben is elő-előtűnnek egy-egy pillanatra. A szereplők viselkedéséből következtetve itt is mellőzték a rejtett előkészítést, a művileg előállított spontaneitást, vagyis a lehetőség határain belül viszonylagos objektivitásra, őszinteségre, demokratikus nyíltságra törekedtek.

Domaházát, ezt a kis Borsod megyei falut semmiképp sem tekinthetjük kirívó, országos vihart kavaró jelenségek színhelyének. Egy a sok közül, amilyen hazánk északi országhatára mentén, de még azon túl is száz és száz van; neve legfeljebb a néprajzkutatónak s a népi kultúra kedvelőinek ismerős, úgy, mint e szűkebb területen található egyik hagyományőrző falu. Földrajzi fekvése, településszerkezete, történelmi múltja, vallása csak még jobban beleilleszti ebbe az erdős-dombos, egymás mellett sorakozó, kishatárú falvas nagytáji miliőbe, ahol ma jelentős ipari centrumok, gyárak, bányák egész sora kavarja, alakítja a múlt és jelen között értékrendet és életformát kereső apró falvak életét.

A készítők tehát a sok közül egy falut mutatnak be, egy magyar falut 1978–1979-ben. A filmidő – az utolsó és első rész egy kis töredékétől eltekintve – egységes, a teret és a cselekményt egy idősíkban jeleníti meg, a maga egyszeriségében. Az alkotók célja lassan bontakozik ki, kezdetben mintha csak az emberek és a hagyományos kultúra jelenlegi viszonyait igyekeznének megörökíteni, hamarosan kitűnik azonban, hogy ez a téma nem több, mint a kötés kezdő szála, amely után lassan kibomlik – laza, de szisztematikus és egyre táguló szerkezetben – maga a valóságos szándék: Domaháza filmszociográfiája.

A filmet nézve látjuk, hogy kamerájukkal ide-oda menve, érdeklődve, ismerkedve, társadalmi események résztvevőiként derítették fel azokat a nagy témacsoportokat, amelyeket a falu alapjelenségeinek éreztek, s amelyekre aztán felépítették filmjüket. A beilleszkedés, a megfigyelés módszerét a néprajztudomány régóta ismeri, s a néprajzi filmek egy része is így készül. Ez a módszer ebben a filmben egy pozitív és egy negatív eredményt hozott. A jelen ilyen részletes és aprólékos megközelítése, a sokrétű, sokszempontú, szinte epikus bemutatás feloldja a jelen időt; a múlt – kulturális örökségével –, a jövő – kitapintható tendenciáival – eleven, dinamikus, alakító része lesz a jelennek. A társadalom s a termelés szerkezete, mechanizmusa éppen e módszer révén mint dialektikus tapasztalati tény jelentkezik, s maga a néző is leszűrt végkövetkeztetés vagy magyarázat helyett a spontán tapasztalás személyes élményét kapja. Az érem másik oldala viszont az, hogy a filmalkotás végső terméke, a társadalom előtt jelentkező formája, a levetíthető mű ellenáll – legalábbis a közlés, a vetítés alatt – ennek a sokfelé ágazó epikus stílusnak. Magyarán mondva a film egy ülésben való végignézése nehézkes, fárasztó, forgalmazása ilyen formában megoldhatatlan, a részekre bontás során viszont elveszti gondolati egységét, a megértés folyamatát. Tehát e film készítésének módszere és a film általános közlési formája közt ellentétig fokozódó különbség van.

A hat rész mindegyikét egy-egy központi téma köré csoportosították az alkotók, de mivel „minden mindennel összefügg”, a falu társadalmának szinte mindegyik jelentős problémája, jelensége – különböző intenzitással – jelen van a résztémák mindegyikében. Ez a nagytömegű információ rendkívül érdekes nemcsak az érdeklődő néző, hanem a társadalomtudományokkal foglalkozó kutatók számára is. A néprajzkutató örömmel nézi a hagyományos munkák és jelenetek megörökítését, amelyek spontán, funkcionálisan jelentkeznek a filmben. Látunk kézzel való vetést, boronálást, aratást, kaszálást, disznóölést, birkanyúzást, elletést, állatvásárt, szénahordást, gépi és kézi favágást stb., stb. Bár ezeknek a munkáknak a nagy része a hagyományos termelési szinthez tartozik, jelentkezése mindig megokolt; hiányt, kényszermegoldást, illetve kiérlelt módszert, ésszerű megoldást jelent. A film egyik vitathatatlan erénye, hogy megmutatja azt a bonyolult termelési szerkezetet, amely az általánosító elmélet és a helyi gyakorlat ellentétéből és összefonódásából született. Az észak-magyarországi hegyes-dombos terület falvaiban a földművelés mellett még századunkban is igen jelentős volt az állattartás, az állatokkal való vásározás, a szénamunka, erdőlés, fuvarozás, summásmunka s egyes községeknél a paraszti háziipar. Általában csak a földművelésből nem tudtak megélni. Az alföld és a hegyvidék közötti kulturális és kereskedelmi közvetítő szerepük szintén hozzájárult megélhetésükhöz. A termelőszövetkezet viszont nem készült fel az ilyen differenciált tevékenységre, a nagy, országos irányelvek, intézkedések általánosságban mozogtak, s meg is kötötték a téesz egyéni alakulásának lehetőségeit. A film egyik központi alakja, a helyi lehetőségeket és módszereket ismerő és alkalmazó, mondhatnánk, kihasználó magángazda, Medve Alfonz éppen a kiérlelt hagyományos módszerek folytatása, a mikrotáji viszonylatban biztonságosabb, kipróbáltabb gazdálkodás következtében évi 150 000 Ft nyereség után fizet adót, amíg a téesz veszteséggel zár. Medve Alfonz téeszelnök is volt, a tagsággal egyetértésben a kisegítő termelési ágak felé orientálódott, új részesedési rendszert vezetett be, amelyért kormánydicséretet kapott, mígnem egy pénzügyi vizsgálat véget vetett közösségi pályafutásának. A bemutatott pangó, le-leálló fatelepi üzemnek s a szabadságuk terhére dolgozó domaházi idénymunkásoknak egyaránt megvan az előképük a hagyományos termelési struktúrában.

A falu mikrotársadalmának képéből a legplasztikusabb s egyben a legáltalánosíthatóbb jelenség a hatalmi struktúra bemutatása. Úgy tűnik fel, két nagy csoport van; a hatalmon levők s a nem levők (az alárendelt kifejezés nem egészen fedi az utóbbi csoport helyzetét). A film nemcsak szavakkal, hanem jelenetekkel mutatja be ezeket a közösségeket. A zárszámadást követő vacsorán különszobában mulató vezetők és hivatalos vendégek, a vadászház vendégei, gesztusok, mosolyok is dokumentálják az ellentétek és presztízsharcok mellett is összetartó csoportot. Ez a csoport determinál, akció- és tudati szinten egyaránt; az egyik okos kritikusból a film végére okosan hallgató vezető lesz, aktiválja a falut, összefogja őket. A vidéki értelmiség ambivalens szerepében látjuk a körzeti orvost; kiszolgáltatott és vezetőséghez tartozó egyszerre, az egyszemélyes vezetést, a hatalmaskodást a kívülről jött értelmiségiek érzékenységével tapasztalja, ellene van, de társadalmilag mégis oda kapcsolódik. Kitűnő jelenet a tanácselnök-választás. Sikertelen ellenakció után az ellenzék vezére szinte alázatosan bocsánatot kér: a „hivatalos” jelölt előre megírt beszédében köszöni meg a bizalmat megválasztása után. A nem hatalmon levők általában passzívak, megpróbálnak a lehetőségeiken belül konfliktusmentesen élni. Fő problémájuk a kedvező munkalehetőség: a termelőszövetkezet, az Ózdi Vasmű, az idénymunka, a mellékkereset s emellett az állatnevelés, a vásározás. Ezeknek a kereseti lehetőségéknek az elfogadása nem differenciálja a falu társadalmát, mivel egy ember többféle munkaalkalommal él, s egy családon belül sem azonos a családtagok munkája. A családok életformája még egységes, az ózdi munkás szabadidejében paraszti munkát végez, szabadsága alatt visszavedlik summásnak, az iparos fél éves ciklusokban veszi ki iparengedélyét, a fiatal gyári munkások pénzért kaszálást vállalnak. Ez a sokféle munkalehetőség és egy személyen belüli sokféle tevékenység nivellálja a mai falusi társadalmat, és valamelyest kivonja a helyi vezetők konkrét hatása alól. Ennek ellenére, éppen a sokfelé ágazó kapcsolatok miatt, potenciálisan mindig számolni kell a helyi vezetők véleményével, amint a Vasmű ünnepségének bemutatásánál is láthattuk.

A mai magyar faluban a generációs különbségek nemcsak az életkor, hanem az életforma különbségei is. Ma ez a legjellegzetesebb különbség. Szinte sematikus jelenetekben – bár az élet produkálja ezt a sematizmust – látjuk a maga egyidejűségében a segélykérő öregember jobbágyi gesztusait, alázatát, s a nemzetközi KlSZ-táborba járó fiatalok kiszélesedett kapcsolatait; egy letűnt s egy alakulóban levő világot.

A nagy örökség, a népművészet felidézésével kezdődik a film, s a téma végigvonul mind a hat részen. Igen szerencsés gondolat volt az alkotók részéről erre a témára koncentrálni, mert úgy tűnik fel, hogy szinte ez az egyetlen olyan közös „ügy”, amely Domaháza minden lakosát érdemben foglalkoztatja. A Páva-mozgalmat a többség a magáénak érzi, büszkék rá, a hivatalos ösztönzés mellett a belső lelkesedés is kisebb egyenetlenségek, a fiatalok bíráló szavai ellenére is együtt és egységesen képviselik kifelé Domaházát. Nem kevésbé aktivizálja őket az a tény, hogy eredményeiket a többi falvak, üzemek számon tartják, elismerik; az ózdi vasgyár például fizetett szabadságot ad a szereplőknek nagyobb jelentőségű fellépéseknél. Ennek a mozgalomnak belső erejét, kollektívát összetartó hatását, a benne rejlő lehetőségeket nem ismerte fel teljes egészében a megyei pártküldött, aki az évi beszámolónál a közművelődési törvény „egészét” kérte sematikusan számon. Holott a filmben vannak olyan jelenetek, amelyek arra utalnak, hogy a Páva-mozgalom potenciális tartalma a közművelődési program megvalósításának első lépcsője és további motorja lehetne, amint például a KISZ-lánytrió esetében is látjuk.

A Páva-kör a népi kultúrának csak egy kis részét – ének, zene, tánc, mutatósabb szokások – őrzi meg. Domaházán a népi kultúra az idősebb generációnak még életformája, ha változott, kiürültebb formában is, s azokon az alkalmakon, amikor a fiatalok és idősebbek együtt vannak (disznótor, közös mulatság, lakodalom stb.), formálisan a régi szokásrend érvényesül, bár tartalmilag a fiatalok számára nincs jelentősége. Látunk például egy lakodalmat, ahol a két rokonság összeismerkedésének, a kapcsolatok megkötésének nagy a jelentősége. „Befogadtuk egymást rendesen...” – mondja az egyik anyós, noha a fiatalok már egyéni választásukat törvényesítik, s a két rokonság érdekei számukra már mellékesek. Bár a falu férfilakosságának jelentős része munkás, sőt munkás generációkat is látunk, az idősebbek szokásaiban a paraszti kultúrát élik (a ma ötvenéves vasgyári munkás legénykorában a hagyományos udvarlási formák és házasodási kívánalmak szerint nősült), míg gyermekeik a hagyományos formákhoz már csak módjával igazodnak.

A szociológusnak és a néprajzkutatónak egyaránt bőséges anyagot nyújt a film a különböző magatartásformákról. A tétova öregek gesztusai, szavai évszázados múltba engednek visszapillantani. Az Ózdra beköltözött fiatal munkás vitatkozik, kockáztat, igaza érdekében a Népszavához fordul panaszával. E két magatartás között számtalan az átmenet, amelyek közül kiemelkedik Medve Alfonz állatvásári jelenete, ahol az eladó klasszikusan bevált, az elődök által kiérlelt viselkedését, sztereotípiáit, valódi és műindulatait s a vevők többféle reakcióit mutatják be az alkotók. Kitűnő részlet. A mai falu egyik általános zsákutcáját is megörökítették: a Domaházán is megtalálható, megalomániába esett házépítőt, aki szavakkal nemigen tudja megindokolni tettét; a ház jövendő gazdája, egyetlen fia is tétován felelget. A téesz zárszámadása nyilván nem a különböző magatartások bemutatása miatt került be a filmbe, mégis kitűnő alkalom tanulmányozásukra, kiváltképpen összevetve az egyháztanács ülését bemutató részletekkel. A téesznél oldottabb a hangulat, de célratörőbb a szöveg, s lezserebb az öltözködés, a mozdulatok élénkebbek, míg az egyháztanácsra összegyűlt férfiak ünnepélyes öltözéke, illedelmesebb, merevebb mozdulatai, óvatosabb fogalmazásai egy patriarchálisabb légkört tükröznek, ahol még egy anekdotára is jut idő. Bár a filmben nincs külön blokkja a fiataloknak, jelenlétük állandó. Mivel lazán kapcsolódnak a hagyományos társadalomhoz és mobilabbak, helyzetük nem egységes, lehetőségeik nagyobbak, de sorsuk bizonytalanabb lett. Elmenni, maradni – ez a nagy probléma s az ezzel járó ambivalens érzelmi magatartás. Kritikáik, kis lázadásaik, terveik magukban hordozzák a lehetőségeik és a tömegkommunikációs eszközök adta modell közötti ellentéteket. A falu vallási élete még a kollektív szokás szintjén van. A hit és a materialista világnézet egyaránt mélyen el van rejtve a templomba járás, a vallási szertartások, a presztízst adó adakozások megkívánt rendjében. Központi és kizárólagos szerepét már elvesztette, hiszen a templomba nem járó volt kántor a Páva-kör elismert vezetője, tiszteletnek örvendő lelkes összetartója. Még egy igen szép példát említenék meg a paraszti tudat köréből: a romániai román énekkar látogatásakor az egyik domaházi páva-köri tag őszinte örömmel mondja a vendégeknek, hogy járt Erdélyben 1940-ben mint katona, s nem fogja fel a múltbeli s a jelenlegi helyzet politikai tartalmát. Az idegenek vendéglátásakor meginduló beszélgetés végül is az egyetlen közös és konkrét témakörbe – munka, család – torkollik.

Csak néhány jelentősebb részletet említettem meg a filmből, amely a szakemberek számára még számos megjegyezni valót, értékes jelenetet tartalmaz. Szociografikus igénye, készítésének módja és célja valóságos típusát örökítette meg egy „hátrányos helyzetű”, de életképes, lehetőségekkel bíró, tevékeny társadalmú magyar falunak. Legfigyelemreméltóbb számunkra az általános irányelvek és a helyi lehetőségek közötti különbség, amelybe nemcsak a termelési kérdéseket, hanem a falu még részben eleven hagyományos kollektív magatartási, tudati, világnézeti kérdéseit is belesoroljuk. Egy emberi lény egyéni mérlegelése, megítélése és gyógyítása egy pszichológusnak természetes. Egy falu mikrotársadalma is megérdemelne egy-egy szakembert, aki mögéjük nézne a rendhagyó dolgoknak, feloldattatná a hátrányos rendelkezéseket, alkalmazná a termelékenyebb helyi eljárásokat, aki felismerné és megmagyarázná az előrelépő újításokat és elvetné a fantáziálásokat. Mindezt a termelékenység és az életszínvonal emelése, az egészséges társadalom érdekében. Mindenesetre a film tanulságai nem csak Domaházán hasznosíthatók.

Végezetül szeretném leírni csekély kifogásaimat. A legalapvetőbb a film terjedelme s felosztott formája közti ellentmondásra vonatkozik. Bár szakmailag a film érdekelt, a tévében csak egy-két részletet tudtam megnézni, s így természetesen csak jobb s kevésbé jó jelenetek sorát érzékeltem, összefüggés nélkül. Amikor egy ültömben mind a hat részt végignéztem, akkor jöttem rá, hogy milyen szerencsétlen volt a részleteket ilyen nagy időközökkel levetíteni, hiszen így éppen a film legnagyobb értéke, a jelenségek és helyzetek közötti összefüggés, a problémák többoldalú megvilágítása vált semmissé. Egyfolytában viszont igen fáradságos végigülni, csökken a figyelem – szinte lehetetlen. Hogy a készítők nem tudtak ellenállni az anyag gazdagságának, az a legerősebben a VI. részen látszik, ahol maga a koncepció is felbomlik, elidőznek a mellékesebb jeleneteken is. A film elején az alkotók röviden idézik egy Domaházán készült, iskolatelevíziós, népművészeti jellegű filmjüket – az utolsó rész végéhez kapcsolják az egy év után felvett, informatív anyagot. Mindkettőt, de az utóbbit mindenképpen feleslegesnek tartom. Ebben a filmben a jelen pillanata a legérdekesebb, legizgalmasabb, a változások másodrendűek és nagyjából kiszámíthatók.

Elhagyások, rövidítések, tömörítések, alapos vágások nélkül ez a film valószínűleg nehezen juthat el azokhoz, akikről szól.

Megemlíteném még a hangfelvételeket. Nagyon sokszor érthetetlen a szöveg. Nehezítette az érthetőséget a tájszólás, a beszédtechnikai hibák, a fogatlanság. Pedig milyen jó lenne végre jó technikai megoldásban nyelvünk változásának élő dokumentumát hallani!

A kamera, akárcsak a toll, a valóság s a fikciók megörökítésére egyaránt alkalmas. Állhat a művészet, a tudomány, az üzlet szolgálatában, alkothat igazi művészetet, értékes eredményeket, tévedéseket, sekélyes műveket. A Gulyás testvérek s munkatársaik szép és értékes szociográfiát írtak kamerájukkal. Ennek az elgondolkoztató és közérdekű filmnek társadalmi hasznossága vitathatatlan, ajánlatos lenne rövidített, moziban vetíthető formáját a forgalmazási hálózatban is terjeszteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 55-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7641