KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Circus Maximus

Legkisebb Cirkusz

Faragó Vilmos

 

Önkéntelen mozirajongói mozdulat ez: a néző a rokonihletet keresi. A Circus Maximus, című Radványi Géza rendezte új magyar filmben a Valahol Európában édesöccsét. És nem lesz nehéz megtalálnia. Hiszen az új Radványi-film címe Circus Minimus is lehetne, mert a Legnagyobb Cirkusz, a második világháború, csak háttér itt; az alkotói érdeklődés a végzete felé kerekező vándorcirkuszra összpontosul, erre a Legkisebb Cirkuszra, amelynek már csak két hivatásos tagja van: egy kimustrált kötéltáncosnő és egy kedélybeteg medve. Akár a Valahol Európában, ez a film is csoportdiagnózist ad: ott egy országútra sodródott kis gyerekcsoport, itt egy országútra sodródott kis felnőttcsoport jellem- és viselkedésrajza minősíti a nagy háborút – a minimus a maximust. A minősítés előjele is azonos mindkét esetben, egy gyógyító indítékú humanizmus mutat rá vádlón gyilkosra és áldozatra: Ecce homo. Különbség az úgynevezett végkicsengésben sincs, hiszen a Valahol Európában teljes hepiendje és a Circus Maximus csonka hepiendje nem magyarázható az alkotói optimizmus és pesszimizmus iskolás végleteivel: történelmi bizakodás sugallta a régi film hepiendjét, és történelmi szkepszis az új film alig-hepiendjét, mindkét végkicsengés egyformán determinált.

Sőt: ez a történelmi szkepszis – vagy realitásérzék? – még a csonka hepiendet sem sugallja. Tragikus, teljes végzetet sugall. Elindulni három cirkuszos kocsival a németek megszállta Magyarországon és usztasa-Horvátországon át a szerb hegyek partizánjaihoz, megpakolva magyar katonaszökevénnyel, szép lengyel menekültlánnyal, francia szökött hadifogollyal, osztrák katonaorvossal, bujkáló magyar-zsidó professzorral, ál-amerikai ál-pilótákkal, ráadásul eleve elárultatva, hiszen az álcirkuszi trupp „igazgatónője” a Gestapo tudtával vállalja a jövedelmező szállítmányozást – akkora istenkísértés ez, hogy csak egy ifjúsági kalandfilm dramaturgiai logikájából következne belőle hepiend. Ekkora kalandot különben senki sem úszhat meg élve – itt megússzák néhányan, dramaturgiailag önkényesen –; a film magasfeszültségét az adná, hogy valami hamuszín végzet ül a szereplőkön, akiknek életéért végső pusztulásuk biztos tudatában izgulunk másfél órán át.

Feszültségről, hamuszín végzetről és izgalomról pedig azért beszélek, mert hát közönségaspirációját tekintve kalandfilm ez, már-már mondanám, hogy vadromantikus kalandfilm – mint ahogy a Valahol Európában is az volt (igaz, ez abban a boldog időben készült, amikor senki sem tudta még, hogy egy film lehet nem közönségaspirációjú is) –, minden külső kellék együtt van, hogy az lehessen: a vállalkozás istenkísértő volta, a benne részt vevők inkognitója, ha úgy tetszik, álruhás volta, a nyers erőszak és az angyalszelídség paralelizmusa, a furfang cselvetése és a kétségbeesés hősmozdulatai, hallgatag szerelmi imádat és durva szerelmi megkívánás, dühödt martalóc és kígyóravasz Gestapo-tiszt, süketnéma bolondfiú gyilkosan féltékeny anyarajongással, asszonyi aljasság, amelyet anyai szeretet táplál, meg hát a cirkusz a maga merészen rikító kellékeivel. És a néző jólesőn érzékeli, hogy a kalandfilm-gépezet mozgásba lendül, a romantikus kellékek példásan felsorakoznak, a mesefigurák képviselni kezdik önmagukat; a francia tisztről (Bács Ferenc) elhihető, hogy ő az ilyen történetek Franciás Könnyedségű Ellenállója, a magyar professzorról (Páger Antal) azonnal látszik, hogy ő az ilyen történetek Fanyarhumorú Bölcsértelmiségi Ellenállója, a süketnéma bolondfiú (Máté Gábor) akkurátus Süketnéma Bolondfiú stb. A néző, ha mozikultúrája is van, könnyedén hozzáérez a mozgásba lendült gépezethez, a kellékekhez, a figurákhoz, ezért a végén sem áll fel csalódottan. Jó filmet kapott, olyat, amilyenre az indítás felcsigázta.

Ha ehhez a kedvező benyomáshoz csak jóindulatú hozzáérzéssel juthatott, ha a feszültség csak a torkát szorongatta, a lelkét nem, ha a tragikus vég csak megborzongatta, de nem rázta meg, akkor erről valószínűleg a film távoltartott, kívülről szemlélt, azonosulást kevéssé követelő hősei tehetnek. Van a filmben egy kulcsszerep, amely az összes többit ellensúlyozhatta volna: a kötéltáncos igazgatónőé. Nyilvánvaló, hogy ebben a történetben ő a háború Tragikus Kisember-Vámszedője, az Anyai Szeretet Szent Szörnyetege, „a mocsokban is élni kell”-életelv hordozója – vagyis édeshúga Kurázsi Mamának. Hatalmas, szuggesztív alakítással lehet őt igazán életre kelteni; utálnunk kell őt és szeretnünk, megdöbbennünk aljasságaitól és megrendülnünk mégis, amikor a kivégzőosztag géppisztolycsövei elé magasodik: micsoda telivér, nagy figura pusztul el vele. Margittay Ági azonban, ez a kitűnő színésznő, csak jelezte a figura körvonalait, kitölteni e körvonalakat – talán alkati meg nem felelés, talán szerepértelmezési bizonytalanság miatt – nem tudta igazán.

Van a filmnek egy állandó háttér-főszereplője: a táj. A szelíd dunántúli, meg a vad szerbiai. Vonul előterében az álcirkuszi trupp s vele az emberek háborújának minden nyomorúsága, a táj pedig – ez Sára Sándor kamerájának is köszönhető – opálos fényekben ragyog. Ahogy csak a természet tud: fenséges közönnyel. Ezt meg csak az ember tudja kiérezni belőle: mintha valami mélységes elítélés sugározna ebből a közönyből. Az emberek háborúja iránt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7687