KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Hámos helyett

Nemes György

 

Nem tetszett Váncsa István cikke. Az, amely Az utolsó gyógypedagógus címmel a Filmvilág augusztusi számában jelent meg. S amelyet a szerkesztőség e mottóval közölt: „Hámos György, a Filmvilág alapító főszerkesztője, a kiváló író, publicista, tévékritikus ebben az évben lett volna 70 éves.”

Tudom, persze, hogy senkit nem érdekel: mi tetszik nekem, és mi nem. Mégis szót kérek, mert úgy érzem, minden, ami a legfontosabb telekommunikációs médiumról szól, megér egy misét, egy vitaírást. Szerzőnk kedvelt stílus-formuláihoz igazodom, amikor így fejezem ki magam: ad analogiam „százezrek kenyere” (lásd Révai a sajtóról), a tévéről azt mondhatjuk: milliók kenyere. Vagyis ami milliókra tartozik, arról mindenki véleményt nyilváníthat, olyasvalaki is, mint jómagam, aki ezt nem ex officio teszi, nem lévén sem szervezeti, sem baráti kapcsolata a televízióval.

Arról már nem is akarok elmélkedni: vajon az ünnepi évforduló a legalkalmasabb időpont-e, hogy valakiről elmondjuk negatív véleményünket; az utóbbi időben volt rá néhány példa – úgy látszik, ez egy új módi. Az sem rendített meg különösebben, hogy az ünnepi cikk szerzője mindjárt cikke elején kijelenti, hogy nem olvasta Hámost. Legalábbis „tévékritikáiból egy árva sort sem”. Indok: 1. nem volt tévéje, 2. nem látta világosan, miért kell a tévéről bírálatokat írni. Igaz, később végigböngészte az ÉS bekötött évfolyamait. (Itt a halott Hámos kap egy kisebb szúrást: „meggyőződésem, hogy az újságcikkeket nem kötetben, hanem az újságban kell elolvasni”, ami nyilvánvalóan megkérdőjelezi Hámos meggondolatlanságát, hogy írásaiból öt vaskos kötetet állított össze, s problematikussá teszi a két irodalmi kiadó gesztusát, amellyel Hámos halála után a 30 év-sorozatban megjelentette az írások gazdag válogatását.)

Nézzük hát szerzőnk magatartásának két indokát, amellyel éveken át fumigálta Hámos írásait. Az egyik ugye, hogy nem volt tévéje. Ha Hámos egyszerűen tévékritikus lett volna, akkor sem fogadható el egy olyan szemlélet, amely szerint a kritika csak annak íródik, aki látta a színművet, filmet, kiállítást, ott volt a koncerten stb. Meggyőződésem, hogy aki szolgaian ragad ahhoz, amit nem mindenki láthatott-hallhatott, nem a legjobb kritikus; a tárgyától függetlenül is érdekes, élvezhető kritika: műfajának csúcsára lép. Emlékezetem szerint Váncsa, míg tévékritikát művelt, jobbára ez utóbbi kategóriába törekedett.

A bibi azonban ott van, hogy Hámos egy évtizeden át, míg az ÉS-ben rendszeresen megjelentette írásait, nem szokványos kritikákat írt, hanem publicisztikát, melynek indítéka, gerjesztője egy-egy tévéműsor vagy tévéjelenség volt. Ezzel gyakorlatilag új műfajt teremtett – ez filológiailag is kimutatható.

A cikk szerzőjének másik gondja – szükséges-e egyáltalán kritikát írni a tévéről – régóta foglalkoztatja a tévé- és sajtó-szakembereket. A dolog azért bonyolult, mert a tévékritika nem olyan régi, mint a színház-, a képzőművészeti, az irodalmi, a zenei vagy akár a filmkritika. Sokan azért vélik fölöslegesnek és hiábavalónak a tévékritikát, mert a produkció után lát napvilágot, amikor sem a produkálót (ez esetben a tévét) nem lehet kioktatni, sem a nézőt nem lehet eligazítani. Az egyik már nem tudja kijavítani a hibákat, a másikat sem lehet elriasztani a produkciótól. Messzire vezetne annak vizsgálata: hat-e a kritika általában az alkotóra, az előadóra, hogy legközelebb kijavítsa hibáit; mellőzzük ennek boncolását. Legfeljebb arról beszélhetnénk, hogy a kritika teljes hiábavalósága – melyet szerzőnk konok pesszimizmussal a tévére vonatkoztat – vajon nem ugyanilyen reménytelenül jelentkezik-e, ha történetesen egy író, egy zeneszerző, egy festőművész „megjavulásáról” van szó. Ebből a szempontból teljesen mindegy: úgy jelenik meg a kritika, hogy már túl vagyunk a produkción, s maximálisan az egyetlenegy ismétléstől riasztjuk el vele a tévét, vagy pedig tárgya olyan – könyv, színmű, film, kiállítás –, hogy jó vagy rossz irányban meggondolkoztatja az olvasót, a nézőt, a látogatót. Ne feledjük: a koncertkritika is az egyszeri s meg nem ismételt hangversenyről szól, utólag; ennek jogosultságát mért nem vitatjuk?

Váncsa gigászi napilaphoz hasonlítja a tévét. Ez csak részben igaz. Ha akarom, gigászi mozi, gigászi színház, gigászi sportpálya (vigyázat: nem sportrovat!), gigászi politikai fórum, gigászi szabadegyetem, gigászi koncertterem, melyben – a dolog természetéből következően – minden fölnagyítódik, dimenzióiban kiterjed; gigászi lesz vagy lehet a színvonal és a színvonaltalanság is. De V. I.-nak az a tétele, hogy azért abszurd a tévékritika, mert végeredményben egy politikai napilap közöl véleményt a másik politikai napilapról. Ez a vélemény az igazi abszurdum! Szó sincs két azonos jellegű és méretű mass médiumról; s különösen nem volt az Hámos ÉS-beli tevékenysége idején, amikor egy 30 ezer példányszámú hetilapban jelentek meg írásai a két-három milliós nézőszámú tévé produkcióiról. Váncsa tévékritikusi működése idején se volt lényegesen más a helyzet; legfeljebb addigra a hetilap példányszáma emelkedett, alighanem a tévékritika nyersebb hangvétele miatt.

Nos, itt kanyarodhatunk vissza szerzőnk Hámos-képéhez. Ő magát opponensnek minősíti, Hámost mentornak. Kétségtelen: van abban valami, ha a kritikus az ellenfél szerepére szűkíti tevékenységét; észre kell vennie a hibákat, föl kell hívnia rájuk a figyelmet. S abban is van valami, ha a kritikus a megbírált mű pártfogójának tekinti magát – mint egykor Mentor Télemakhosz nevelőjének –, s atyai jó barátként inkább istápolja, mint agyoncsapja a művet. Nyilvánvaló: mind az egyik, mind a másik kritikusi magatartás végletes, s ha Váncsa elmarasztalja Hámost mentori szerepéért, nem tudom, Hámos nem marasztalná-e el ifjú pályatársát az opponensi szerepért.

A másik megjelölés bizonyosan elgondolkoztatná. A cikk szerzője szerint ugyanis a mai kritikus-ideál a népi ellenőr típusú, s ez erősen különbözik a Hámos képviselte gyógypedagógus típustól. De hát – sóhajt föl klasszikusan – tempora mutantur.

Valóban változtak az idők? És mi? Vagy művelten kérdezve: nos mutamur in illis? Erre is kapunk választ. A tévé Hámos idején „bájosan butácska, nagy fülű kislány volt, akire nem lehet, de nem is szabad haragudni”. Váncsa kritikusi idejére ugyanez a tévé „zsíros hajú, nagylábú, foghíjas trampli, pecsétes szoknyában, kis bajusszal”. Ne mérjük meg a hasonlatok ízlésszintjét; mindenki olyan hasonlatot használ, amilyet kifejezőnek talál. Egyetlen követelmény azért van: az egyik hasonlat harmonizáljon a másikkal. Ha Hámos gyógypedagógus volt, akkor sem a nagy fülű, sem a butácska gyerekek nem tartozhattak a reszortjába. Ellenben az értelmi fogyatékos, látási és hallási fogyatékos, beszéd- és mozgásszervi zavarokkal küzdő fiatalok. Nem hiszem, hogy Hámos úgy viselkedett volna, mint egy gyógypedagógus, s azt se hiszem, hogy a tévé úgy, mint a debilis gyerekek.

A cikk egy feltételezéssel zárul: Hámos azt hitte, hogy türelemmel, tapintattal, szelíd iróniával befolyásolhatja a televízió működését. „Tévedett, sajnos” – hangzik a szentencia. Hogy Hámos mit hitt, azt nem tudom. Hogy Váncsa mit írt, azt olvastam. Hogy mit nem, azt is. Nem írt a Filmvilág alapítójáról, például. Sokat írt viszont önmagáról. Ha egy emlékező cikkben kevesebb szó esik arról, akire emlékezünk, mint arról, aki emlékezik, akkor azt kell mondani: Ez valami tévedés, sajnos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7707