KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal

Az edző és csapata

Csala Károly

 

Sorozatunk formabontó befejezése ez: a Budapest Filmstúdió vezetője nem tartotta célszerűnek, hogy saját maga – vagy stúdiója művészeti tanácsának valamelyik tagja – írjon önértékelő összefoglalót a műhely hároméves tevékenységéről.

Miért nem tartja szerencsésnek, hogy a stúdióban amúgy is folyó számvetés írásos dokumentuma természetesen módosított, „nem hivatalos” formában, miként a másik három játékfilmstúdió esetében is – a tágabb közönség elé kerüljön a Filmvilág hasábjain?

– Minden stúdió, a mienk is, folyamatosan végzi az önértékelest, hiszen a múlt mérlegelése mindig fontos a jövő érdekében. Legutóbb minisztériumi főhatóságunk, a Film-főigazgatóság  kérésére  állítottunk össze egy írásos anyagot. Tehát nem a Filmvilág kérte – nem is odavaló. A benne foglaltak, persze, a nyilvánosságnak is megfogalmazhatók, csakhogy egy ilyen rövid elemzésben – lévén, hogy a legrégebben, 1959 óta folyamatosan működő stúdióról van szó –, úgy vélem, szükségképpen eltorzulna a valóságos kép. Eredményeink fölsorolása dicsekvésnek hathatna, ha meg a problémákat kezdenénk elemezni az adott keretek között, a valóságot nem tükröző, torz meaculpázásba csaphatna át a számvetés. Ezért szerintem az egyedül helyes forma: a beszélgetés. Ebben nem szándékozom kitérni semmilyen kérdés megválaszolása elől.

– Most nem a stúdió két évtizedes „összteljesítményéről” volna szó, hanem csupán az utóbbi három évértékeléséről. Nem szakaszolható ez a két évtizedes stúdió-történet? Bizonyára van sajátossága a legutóbbi időszaknak a korábbiakhoz képest.

– Nem szívesen választom el az egésztől a részt: aktuális tevékenységünk időszakát. De legyen. Előbb azonban mégis inkább az általános jellemzésre kerítsünk sort.

A stúdiók létrehozása fontos esemény volt a magyar filmgyártásban: megszüntette az egyetlen központi ízlés uralmát. Hangsúlyozom: ízlés – mert a művelődéspolitika iránya azonos minden stúdióban. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhető a magyar film „fölfutása”. Büszkék is vagyunk rá, hogy ennek épp mi voltunk a kísérleti elindítói. A kísérlet bevált, kiterjesztették.

Miért van szükség több ízlés érvényesítésére? Mert így valósulhat meg egyfajta nyitottság: ha itt nem, amott még elfogadhatják ugyanazt a filmtervet. Másfelől, persze, világos program kell a különböző ízlések választékához: mire számíthat az alkotó, mit várnak tőle? Ezzel csak látszólagos, valójában dialektikus ellentmondásban van, hogy ugyanakkor szükséges az adott műhely érzelmi vagy egyéb tényezőkön alapuló összetartozása. Jómagam a stúdióműhely kohéziós erői közül egy valamit, mint megengedhetetlent, okvetlenül kizárok: a klikkösszefogást. Elmondhatom, hogy a nálunk húsz év leforgása alatt tapasztalható bizonyos fluktuáció oka éppen ez volt: nem tűrhettem meg klikkek létrejöttét. Gyakran szívesen választottak volna „vezérré” – nem is rossz ügy képviseletére –, hízelgő is lett volna, mégsem engedhettem. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint a hazafisággal. Mint hazafi nem vagyok híve a mások ellen irányuló nacionalizmusnak. A stúdió nem válhat egy valamely szűkebb ügyre föl- és összeesküvők fészkévé.

– Mi akkor a stúdió programja?

– Többrétű. Három fontos irányt tartunk szem előtt. Az első: mindenkor az általam leghaladóbbnak tartott társadalmi mozgásokat legjobban kifejező, értékes műalkotások vakmerőén kockáztató támogatása. Az Oldás és kötéstől az Ajándék ez a napig. Másszóval, művészi igényesség és a mai társadalom legfontosabb kérdései iránti nyitottság. Megjegyzem, a történelmi film is mai, ha jó. Lehet, hogy ez személyes vélekedés, de én emiatt idesorolom a Szegénylegényeket, a Csillagosok, katonákat, a Csend és kiáltást, a Szemtől szembét, a Bekötött szemmelt, az Azonosítást is.

Programunk második pontja: képességeiknek megfelelő munkához segíteni a rendezőket. Egy hasonlattal: én edző vagyok. Rossz edző az, aki nagy teljesítmények felé hajszolja egy-egy alkalmatlan versenyzőjét. Ki-ki a saját képességei szerint teljesítsen! Az edző, persze, gyakran népszerűtlen ezért...

De megbocsásson, mi szükség a gyönge képességű rendezők munkához-segítésére, ha viszonylag sok jó rendezőnk akad, és kevés filmet készíthetünk?

– Semmi szükség.

De hiszen ellenpéldákat is látok hadd ne soroljak neveket –: afféle „karitatív” tevékenység is folyik...

– Tagadhatatlan, hogy van ilyesmi néha, de inkább csak volt. Akkor volt, amikor a stúdiók még nem nyitottan dolgoztak. Más a helyzet azoknak a rendezőknek a részemről teljesen tudatos és nyílt támogatásával, akik – hadd ne mondjak most én se neveket – egykor nagyon előnytelen körülmények közt rajtoltak, afféle „elveszett nemzedékhez” tartoznak. Meggyőződésem ugyanis, hogy egyszer mindenkinek meg kell adni a sanszot, ezt kötelességemnek tartom. Az igazán gyöngéket kiszűrni – azt vállalom. Viszont: nem szabad, nem helyes csak az „abszolút csúcsokra” törni! A viszonylag színvonalas középszert is vállalni kell. Lehet, hogy nem népszerű, amit mondok: a filmkészítés nem lehet elittevékenység. Napjainkban éppenséggel nem helyeselhető polarizálódás megy végbe az elitfilm és a rossz népszerűségre törekvő film között. De konkrétan, nevekkel és címekkel is vállalom állásfoglalásom következményeit: vállalom az Új Gilgamest rendező Szemes Mihályt, Várkonyi Jókai-filmjeit, Szinetár Erődjét, Rényi K. O.-ját, Bán Kísértet Lublónját, Ranódy Árvácskáját, a Színes tintákról álmodomot... Ezek nagyon is beletartoznak a Budapest Filmstúdió programjába.

– Ebben a fölfogásban mintha az irodalmi alapanyag értéke, másszóval a puszta téma tolakodna az első helyre...

  Irodalomcentrikusság?  Nem hiszem. Elmondhatom, hogy a legharcosabban segítettem kialakítani azt a helyzetet, amelyben a rendező elismerten az alkotó-felelőse egy-egy filmnek. 1959-ben, amikor stúdiónk létrejött, az egész filmgyártás forgatókönyv-központú volt. Sokat tettem ez ellen. Ámde ma azt tapasztalom, hogy túlzásba vittük a „forgatókönyv-uralom” elleni harcot. Árulkodó jel, hogy hiányzik a vászonról az emberi szó mint művészet – hiányzik a párbeszédek művészi megformálása. Mégis változatlanul a rendező egyéniségére igyekszünk szabni a feladatokat. A különböző, de nem okvetlenül erősebb vagy gyöngébb egyéniségekre. Várkonyi Zoltánt például a maga szakmájában nem tartom gyöngébb rendezőnek, mint Jancsó Miklóst.

Ez azonban aligha magyarázat arra, miért kellett például a Csillag a máglyánt filmre vinni.

– A magyar kultúra egyetemes érvényű alkotásait a kinematografia technikai lehetőségeivel konzerválni, a jövőnek átörökíteni nem csupán szabad, hanem kötelességünk is. Ha nem ilyen kevés film készülne nálunk, ez föl sem tűnne. Véleményem szerint jó színvonalon valósította meg ezt a feladatot a Háry János. Amikor tervbe vettük, Kodály azt mondta egy alkalommal: „Nem kedvelem a kinematográfiát. De ha még életemben készül egy olyan mozgókép, amely megfelel az én elképzeléseimnek, beleegyezem, mert egyre több Háry János-előadás egyre inkább kezd hasonlítani a János vitézre.”

Ez kétségkívül meggyőző; de nem a televízió feladata volna inkább hazánkban a színházi-operai előadások konzerválása?

– A képernyő más. Egyébként a Csillag a máglyán ellenében a művészi tanácsunk is a televízióra hivatkozott. De nekem meggyőződésem, hogy Sütő puszta szövege is remeke a XX. századi irodalomnak, előadását, amellyel a szerző egyetért, mindenképpen át kell örökítenünk az utókorra. Az író máskülönben ki is kötötte, hogy „ne csináljunk mozifilmet” a színdarabjából. Nem akadt viszont filmrendező, aki vállalta volna; Ádám Ottó személyében avattunk elsőfilmest.

A stúdió programjának második részéhez tartozik – az „edzői” feladatkör részeként – az elsőfilmesek fölvezetése. Bizonyítható, hogy nincs annyi elsőfilmes más stúdióban, mint nálunk. Húsz év alatt vagy huszonöt. A mindenkori kollektíva támogatása nélkül – hangsúlyozni szeretném – ez nem lett volna lehetséges. Az utóbbi három évben is: Gothár, Lányi, Sós, Szijj, Vitézy; ha egy kissé hátrébb tekintünk: Dárday, Lugossy. Büszke vagyok erre, még ha sem a közönség és a kritika, sem a szakma nem szívesen ismeri el ezt érdemül.

És végül a program harmadik pontja: a közönség és a film kapcsolatának makacs ápolása. Szomorúan figyelem az utóbbi évek idétlen vitáit, olyan állásfoglalásokkal, amelyek sem a marxista, de még a tisztességes polgári esztétikának sem felelnek meg. Közönség nélkül nincs film!

Ez bizonnyal nem azt jelenti, hogy csak az úgynevezett közönségfilm jogosult. Valahányszor ez a kérdés előbukkan, mindig Majakovszkij jut eszembe, aki kétféle verset különböztetett meg: a „fogyasztóknak” és a „termelőknek” készültet. Vagyis a kísérleti művészet létjogosultságát védte ezzel a fölosztással.

– Természetesen. A szűkebb közönség is közönség! Gondoljunk csak arra: ha egy verseskötet húszezer példányban elkel, az óriási siker, ha Agatha Christie-ből csupán húszezer kel el, az bukás. A közönség nem téveszthető össze a tömeggel. Ez a téveszme a forgalmazóktól ered, s néhány rendező is „bedől” neki. Vegyük Lányi András filmjét. Ha a Tíz év múlva néhány tízezer értelmiségihez szólni tudott, akkor megtalálta a közönségét. Ezért én ezt a filmet nem pusztán mint elsőfilmesnek adott esélyt vállalom.

A szűkreszabott lehetőségek miatt tehát állandó balanszírozás, méricskélés a spektrumot, a műfaji változatosságot  biztosítani akaró stúdióvezető feladata?

– Évente öt mozifilm jut egy stúdióra. S legalább harminc igazán tehetséges, „jegyzett” rendezőnk van. A tehetséggel takarékoskodni pedig – pazarlás. A kevés filmre nem fogadhatok el gazdasági mentségeket. (Egyik-másik évre igen, de húsz év távlatában erre nincs mentség!) A helyzet következménye: a stúdióvezető „túlszelektál”.

Mit jelent ez?

– Ha döntenem kell egy színvonalas, de kevesebbekhez szóló, meg egy sokakhoz szóló, közepesnek ígérkező film között, akkor természetesen én is az elitfilm mellett döntök! Ez a dilemma egész filmgyártásunkra jellemző. Így tendál a magyar film az elitművészet felé... De már tudom is, mit akar most kérdezni: a Kojak Budapesten. Igen. Biztató téma volt, széles közönségre számíthatott; megítélésem szerint az elkészült film alatta maradt a várható színvonalnak. De olcsón készült, se helyet, se pénzt nem vett el más, igényes vállalkozásoktól! A kritika ellenére is vállalom ezt a filmet, két okból: először, mert nem lehet mindig előre tudni az eredményt – én érdekes, jó szatírát vártam...

Ehelyett hosszabb kabarétréfát kapott a közönség; azt hiszem, ez lehetett volna a helyes kulcsszó a film kritikai megítélésében...

– ... másodszor, akkora a szakadék a magyar film és közönsége között, hogy ez a film is hídverő lehet! S megint csak azt mondhatom: évi 50–60 film mellett semmi problémát nem okozhatna a Kojak Budapesten. Elkötelezett híve vagyok a film művészetének, mégis úgy hiszem, nem lehet minden nap kaviárt enni, hagymát is kell néha, sőt „hagymát hagymával”, ahogy Kabos Gyula mondta híres régi filmjében; nemcsak hogy nem kell, egyenest nevetséges minden filmet műalkotásnak tekinteni. Joggal csodálkoznánk, ha a Füles keresztrejtvényéről műbírálatot írnának a Kortársban...

A stúdióvezető dilemmái elég világosan kirajzolódnak a föntiekből. Hogyan segíti az „edzőt” a „csapat”? Mi a szerepe a műhelymunkának a program megvalósításában?

– A művészeti tanács eltérő stílusú és fölfogású rendezőkből s egy irodalomtörténészből áll: Bán Róbert, Bodnár György, Gaál István, Lugossy László, Ranódy László, Rényi Tamás és Révész György. A legsandább indulattal sem lehetne klikknek nevezni... [Rényi Tamás halálhíre e cikk elkészülte után érkezett. – A szerk.] Komolyan veszem, hogy a művészeti tanács – tanácsadó szerv. Én döntök, de szükségem van a széles spektrumú tanácsadásra. Elmondhatom, hogy személyi indulatok nélkül, jól dolgozik, sokat segít ez a testület. Akkor tudom, hogy mit ne csináljak, ha mindannyian ellenem vannak, és fordítva. Egyetlen esetben döntöttem a teljes művészeti tanács véleményével ellentétesen: a Csillag a máglyán ügyében. Néhányszor előfordult, hogy a kisebbség véleményéhez csatlakoztam.

Műhelyünk egyébként afféle „kétkamrás rendszerű”: első fokon a dramaturgia vitatja meg a forgatókönyveket, majd a művészeti tanács. Évente mintegy 20 forgatókönyv vitájára kerül sor, ebből 5 realizálódik; statisztikai átlagban 3 teljes egyetértés mellett, 2 esetben én döntök. Legnehezebb szerepem a művészeti tanács előtt: a „színvonalas középszer” pártolása. Ők ugyanis szívesen döntenek elitfilmekről, s tréfásan azt mondhatnám, a „szégyent” inkább rám hagyják...

A műhelymunka, persze, korántsem merül ki a forgatókönyv elfogadásában. A helyszínek kiválasztása és a próbafelvételek elkészülte után is segít a művészeti tanács a rendezőnek. A Békeidő esetében például két napon át vitatták meg a próbafelvételeket (végül kétharmados többséggel javasolta a tanács a natúrszereplők elfogadásét hivatásos színészek helyett). Aztán pedig az elkészült, de még nem kész film továbbjavításában is nagy szerepe van a műhelymunkának: pótfelvételekre, vágásra vonatkoznak a tanácsok. Például Oláh Gábor Fogjuk meg és vigyétek című filmjével elég sok gondunk volt a leforgatása után. Ranódy László hetekig ült együtt a vágószobában a rendezővel, teljesen önzetlenül segített a végső forma kialakításában.

A legnagyobb gond, azt hiszem, a forgatókönyvekkel van a magyar filmgyártásban. Mit segíthet segíthet-e igazán a stúdió dramaturgiája a forgatókönyvírásban?

– Hát, nem a dramaturgok írják a forgatókönyveket... Meggyőződésem szerint a forgatókönyvírás gyöngéi abból erednek, hogy a rendezői kar érthetetlenül, fölényesen távol tartja magát az élő magyar irodalomtól, őszintén beleélik magukat abba a tévhitbe, hogy „ők is tudnak úgy írni”. Ez pedig nem igaz. Sajnos, az irodalom részéről is ugyanez a megvetés nyilvánul meg a filmmel szemben. Mindent meg kell tennünk e szakadék betemetéséért.

De én nem csupán ezt látom problémának, hanem azt is, hogy szinte soha sincs igazán készen a forgatókönyv, amikor elkezdődik a forgatás.

– A film sorsa nálunk az elfogadáskor dől el. A rendező is, a stúdió is igyekszik minél hamarabb eljutni az elfogadásig. „Majd amikor már tudom, hogy megcsinálhatom, akkor dolgozom ki” – gondolja a rendező. Ha viszont már elfogadták a könyvet, akkor a beinduló gyártási gépezet nem ad időt a „kidolgozásra”! Hogyan lehet ezen segíteni? Olyan írókkal íratni, akiknek becsvágyuk, hogy ne adjanak ki félkész terméket a kezükből; s a rendezőt is olyan helyzetbe segíteni, hogy minőséget követelhessen az írótól (saját magától ugyanis nem követeli meg).

Ezek szerint nem híve a „szerzői filmnek”?

– Nem az a szerzői film, amelyiknek a forgatókönyvét a rendező írja! Fellini, Antonioni, Richardson vitathatatlanul szerzői filmek rendezői, s forgatókönyvírók tucatjait foglalkoztatják.

Végtére is milyen tényező nem engedi jelenleg a forgatókönyvkérdés megoldását? Anyagiak?

– A kölcsönös megbecsülés hiánya írók és filmesek között. Persze, nem tagadom az anyagiak szerepét. A 30-as években 100–150 ezer pengőbe került egy film. Ebből ötezer a forgatókönyvíróé, három-ötezer a rendezőé, nyolc-tízezer a főszereplőé, kétezer pedig reklámra ment el. Ma vegyünk 10 millió forintos átlagot; ebből az író (két-három év alatt,

nem egy összegben) jó esetben kaphat hatvan-nyolcvanezer forintot... kár folytatni. A lényeg úgyis az: évi húsz film nem tud eltartani hivatásos forgatókönyvírókat. (A tévéfilmekkel együtt már lehetséges volna ez, de hát nincs egy kézben a mozifilm és a televíziós film.) 40–50 film esetében egészen más volna a helyzet. A mennyiség bizony összefügg a minőséggel.

Ezek után mégiscsak visszatérnék eredeti kérdésemhez: milyen szakaszban van jelenleg a Budapest Filmstúdió?

– Hát szakaszoljunk, ha nagyon szükséges. A hatvanas években stúdiónk kivette a részét a magyar filmművészet általános föllendüléséből. Bizonyíték bőven van rá: Így jöttem, Szegénylegények, Sodrásban, Zöldár, Magasiskola, hogy hirtelenében csak Jancsót és Gaált említsem, akik közül az utóbbi alapítása óta tagja stúdiónknak. A következő szakasz talán a 60-as és 70-es évek fordulójára tehető, erre a legjellemzőbb az újabb nemzedék: Kezdi, Elek. Gábor és mások föllépése volt. A stúdió életében a legfontosabb változást a filmvállalat létrejötte hozta. Ez önelemzést parancsolt rám, s azonnali kapunyitást. Minden rendezővel kapcsolatot kerestem. Ennek eredményei, hevenyészett fölsorolással: Bekötött szemmel, Labirintus (Kovács András), Harmadik nekifutás (Bacsó Péter), 141 perc a Befejezetlen mondatból (Fábri Zoltán), Tűzoltó utca 25. (Szabó István), Petőfi 13 (Kardos Ferenc) és még folytathatnám a sort Keleti Mártonnal, a Makrát rendező Rényi Tamással, Révész György Kakuk  Marcijával... Az újabb korszakra jellemző, hogy a régieket megtartva, ismét újabb rendezők alakítottak a stúdió profilján: Lugossy László s a tévétől Szinetár Miklós, Dömölky János.

További fölsorolás helyett hadd fejezzem be két legnagyobb gondunk megemlítésével. Az egyik: nincsenek már az élők sorában az igazi jó közönségfilmek, a szórakoztató filmek legjobb mesterei. A másik: nincs folytatása az igazán mához szóló történelmi filmek hagyományának. Mindkét gondon csak úgy segíthetünk, ha utódokat próbálunk nevelni ezeknek a követésre méltó hagyományoknak. Hogy igyekezetünk milyen eredménnyel jár, azt csak a jövő dönti el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 02-04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7715