KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Puszta formalitás

Ázó tájon

Ardai Zoltán

Az új Tornatore-film nem Cinema Paradiso. Másvilág.

Első, egyben legviharzóbb kasszasikerét Giuseppe Tornatore a Cinema Paradisóval, ezzel a személyes emlékeket csillogtató, mégis sémaparádé-szerű filmmel aratta. (Kasszasiker és közönségsiker átfedő, de nem egybevágó fogalmak; bár Itáliában tömegek járultak Tornatore bemutatkozásához, de sokan inkább csak úgy, mint köpködnivaló gyalázatossághoz.) Vallomásos műformálás és másodlagos szemlélet még sohasem fonódott össze ilyen gondtalan, arrogáns és kéjes páros táncban, legalábbis ami (a filmező) Európát illeti. Az Oscar is méltán adatott tehát. Az alkotó valahai gyermek-alakját, a kisvárosi kölyköt, aki már oly korán a Mozi szerelmese lett, a Cinema Paradisóban egy pancslikőr-ízléssel kiválasztott, tudatos bájolgású csemeteszépség eleveníti meg. A minipozőr körül szavatoltan mélyolasz nép kavarog, és csak vibrál, vibrál a tömérdek ódon mozgókép vásznakon, falakon, testeken. Azokat a prototíp jellegű képzeteket, amelyeket sokakban már e film puszta címe is rögtön kiválthat, maga az elkészített mű dús színekkel, hiánytalanul visszaszórja a nézőkre, majd büszkén befejeződik.

E diadalmas szemtelenség óta Tornatore már finomított művészi habitusán, miközben azért utánérzésekkel átpreparált szívbéli hanghordozását mindmáig megtartotta. Tegyük hozzá, egyetlen filmje sem nélkülöz legalább valamicske tőkesúlyt; már a Cinema Paradisóba is beledúcolt egy erős, mert elemi módon érzelmes jelenetet (az ilyenek esetében szinte mindegy, hogy izolálhatunk-e giccses felhangokat, vagy sem). Legutóbbi megint saját szerzőségű munkájával, a Puszta formalitással más hangulati zóna felé fordult – hozzávetőlegesen Dino Buzzati világa, a feneketlenül melankolikus Tatárpuszta és a Képes poéma felé –, sokat leadva eddigi dolce modorából, de most is szívvel-lélekkel és rendületlenül másodlagosan. A borúsabb terepen előremozogva is újra generálni tudott néhány megragadó motívumot, de megint csak kevés állt elő ezekből, az ízetlen összetevők közéjük és fölébük puffadoznak. Pedig Tornatore nem kicsinyes kezű rendező; verítékes görcsök nélkül vállalja megannyiszor bombasztikus képsorok kockázatát is; e gyakorlatából elvileg sokkal több különleges levegőjű pillanat születhetett volna. Úgy hát várjunk.

Mérhetetlen éjszaka, hatalmas kertek, utak, hatalmas eső. Az esőben valamiféle hatóság foglyul ejti Onoffot, a nagytestű, zseniális írót (Depardieu). Hamarosan egy aktaszagú, hegyes orrú kis felügyelő elé kerül (Polanski), aki rajong regényeiért, de őt magát gyilkosnak tartja (végül be is bizonyosodik, hogy Onoff az éjjel csakugyan megölt valakit, nem is akárkit). Az amnéziás Onoff mosdási lehetőséget kap. Potrohos sziluettje a zuhany alatt óriás-ganajtúróként kapálódzik, illeg-billeg a szennyes fényben, kijjebb a hegyes orrú várakozik. Nagyon jó. Dosztojevszkiji ihletésű dialógusokra kezdünk számítani. Ez az egyfelől rútan baljós, másfelől rózsás esztétikai ígéretet hordozó jelenet azonban máris az abszolút csúcspontot jelenti. A mű ezután elhanyatlik, és csak a már epilógi külső felvételektől, a vizesszürke, lámpafények révén esteszerű hajnal képeitől illetődhetünk meg ismét. Most ránk lehelődik: nem a földi létben zajlanak itt az események, hanem a túlvilági portán. Ez ugyan már előbb is kikövetkeztethető volt, de akkor inkább a forgatókönyv látszott lelepleződni, mint valami más. Jelentékeny nyitány és jelentékeny kóda – a kettő közt szenvelgő, mondvacsinált játék folyik, a megváltás lehetetlenségét jelző patkányfutkosással, szobaárvízzel (A kastély egykori {ügyes, de minek”-moziadaptációját idézve), fogolyveréssel, magánfotó-gyűjtemény asztalra borításával (a tornatorei szív!), leszállított árú flashback-technikával, miegyebekkel. De: itt az első Tornatore-rendezés, amely érzékelhető módon igen jó film is lehetett volna. Türelem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=772


előző 1 következőúj komment

Frusciante#1 dátum: 2006-10-19 19:50Válasz
a kritika szerzőjét idézve, csak annyit fűznék az íráshoz, hogy itt az első Ardai-írás,amely érzékelhető módon igen jó írás is lehetett volna.
az igazi kritikus példáját olvashatjuk,aki jön és megmondja a tutit

miért került kiadásra,kérdem én?
köszi
üdv