KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Vita filmjelenségekről – s még valamiről

Czink Bélának van arca

Lázár István

 

1. Van-e arca Bencsiknek? – kérdé kritikája címében Csala Károly a Békeidőről szólva (Filmvilág, 80 4.). S úgy felelt, hogy az egy kivétellel amatőrökkel készült film alakításai közül éppen csak az az egy kivétel fogadható el: Vitkai, a párttitkár szerepében Fekete András. Aki: hivatásos színész.

Ahány néző, pontosan annyi a film. Ahány néző, pontosan annyi véleményünk lehet minden alakításról. Én mélyen nem értek egyet Csala fenti ítéletével. Azzal igen, hogy Fekete kiváló színész; s hogy a Békeidőben remekül játszik. Azt is megértem, hogy a párttitkár igen bonyolult szerepére Vitézy László nem talált „natúr” szereplőt. Mégis, ha engem valami zavart e kitűnő filmben, az éppen Fekete „túl jó” játéka volt. Mert azt a – nem mindenhol teljes, de néhol hátborzongatóan ható – hitelességet, amely a Békeidő fő erénye, ez a „túl jó” alakítás megbontotta kissé. Akaratlanul is némi teatralitást, profizmust vitt oda, ahol pedig éppen az hatott igazán, hogy a szereplők önmagukat vagy majdnem önmagukat adták. Nem egyedül ültem a Tinódi moziban, s szinte percenként összenéztünk: mennyivel jobbak, erőteljesebbek ezek az amatőr alakítások, mint a filmjeinkben általában látható színészi játék!

S hogy ez talán nem véletlen, azt a párhuzamosan bemutatott Korkedvezmény is igazolja. Melynek hőse ugyancsak tsz-elnök, név szerint Nagy Sándor. Ám az ő életét a filmben színész: Polgár Géza játssza. Csakhogy úgy, hogy a forgatáson Nagy Sándor is ott van, sőt gyakran közbeszól, belép a képbe – s átveszi önmaga szerepét.

Tudom, ez eleve hálás alkalom. Azt is tudom, hogy ha Nagy Sándort hitelesebb Nagy Sándornak találom annál, akit Polgár Géza próbál elénk állítani, akkor felvethető: nem a színészválasztás volt-e hibás? Nem Nagy érdeme, hanem Polgár hibája is lehet, ha az előbbi hitelesebb, mint az utóbbi. Mielőtt azonban mindezen tovább meditálnék, tegyünk egy kitérőt. A tsz-elnökökhöz.

 

2. Úgynevezett valóságok – írta kritikája fölé Galsai Pongrác a Korkedvezményről szólva (Filmvilág, 80/4.). S első mondata ez: „Úgy veszem észre, hogy mostanában a tsz-elnök az aktuális »nemzeti hős«.” Később mentegetőzik, hogy ezt nem kritikai éllel mondja. Írásának egész hangvétele azonban – vagy ez csak a Galsai-stílus? – túlságosan maliciózus. Főként, amikor a – szerinte felesleges – nagysándori közbeszólásokról, önalakításokról esik szó.

De hagyjuk most még a színészek, illetve az önmagukat játszók hitelét. Valóban túl sűrű, ahogy idén tavasszal sorban kerültek mozivászonra tsz-elnökök. S igaz, hogy „egy gyárigazgató, zenetanárnő vagy perecárus sorsa is sok érdekeset mondana el az elmúlt évtizedekről”. Ám én, ha szabad választanom, azért elsősorban a gyárigazgatót és a tsz-elnököt tartanám versenyben, mint akiknek a sorsa most igazán sokat elmond, igazán égetően aktuális tanulságokat kínál. S ha már ketten maradtak? Akkor egy – meglehet, túl esetleges, de nagyon valóságos! – élmény alapján, amikor rögtön tudtam viszonylag nem drágán almát, burgonyát, vöröshagymát, olcsó tojást és nem túl drága salátát, valamint sertéshúst vásárolni egy télies áprilisi napon, nem tudtam viszont varrócérnát, bádog W. C.-tartályt, papírvágó ollót (hely híján félbehagyom a hosszú áru-, illetve hiánycikklistát), sem indiai nescafét vásárolni, pedig az utóbbihoz csak az üveg és a zárókupak magyar... Szóval, én pillanatnyilag a tsz-elnököt választanám.

Magyarán: aligha van ma társadalmilag indokoltabb választása az alkotónak, mint az, ha tsz-elnök portrét készít. Ha megpróbálja fölmérni, hogy az 1950-es és 60-as évek súlyos mélypontjai, a 70-es évek hullámvölgyei és a 80-as évek már jól kirajzolódott nehézségei közepette hogyan érte (éri) el a magyar agrárgazdaság nemzetközi összehasonlításban is hízelgő eredményeit. És hogy eközben mennyi tsz-elnököt és egyéb vezetőt „fogyasztott”; hogyan morzsolt föl közülük egész seregnyit. Részben azért, mert alkalmatlanok voltak, vagy idővel azzá váltak a mind nagyobb, bonyolultabb feladatokra. Ám részben azért, mert túlságosan is alkalmasak voltak. Mert megelőzték a korukat. Mert kihívták az irigységet maguk – s elsősorban eredményeik, és csak másodsorban jövedelmük – ellen. Mert a tehetetlenek passzivitását aktivitásuk tette kirívóvá. Mert az impotens dogmatizmust megszégyenítette józan pragmatizmusuk.

(Kevesen tudják, hogy A ménesgazda egyik pikáns tsz-elnök-epizódja Losonczi Pállal esett meg, még kezdő barcsi elnök korában; kevesen tudják, hogy „liberalizmusa” miatt sokan meg akarták buktatni annak idején Szabó Istvánt azért, aminek ma az a neve: „nádudvari rendszer”...)

 

3. És most a társadalomtól – a film megrendelőjétől, éltetőjétől – térjünk vissza ismét magához a filmhez. A mai magyar film – lehet, hogy átmenetileg, de határozottan – polarizálódik. Az egyik szegélyén a jó esetben tehetségesen, magasrendűen, rossz esetben kiagyaltan, erőszakoltan, lilára mázoltan stilizált, elvonatkoztatott, „megemelt” valóság jelenik meg. A másikon egy olyan „natúr” valóság, amelynek felidézői kihívóan menekülnek a hétköznapiság tégla- és vályogfalai közé. Minél messzibb a stílromantikától, a neobarokk díszlet-, kosztüm-...- és gondolatvilágtól. S a mai magyar film e két szélsősége között, középen olykor szinte semmi, semmi.

Félreértés ne essék: mindkét póluson születnek jó – és születnek kevésbé jó művek. Ha az egyiket nézem? Ott, például Jancsó vagy Bódy kiérlelt alkotásai mellett riasztó agyalmányok is állnak, miközben a skála rendkívül széles. A másik póluson viszont igazán kiugró kevésbé akad – még talán az általam legtöbbre becsült Filmregény sem volt az –, de ritka a szégyenletes kudarc is.

Ám amikor respektálom mindkét vonulatot, egyikért sem tagadva meg a másikat, nem hallgathatok el valamit. Úgy érzem, hogy nekem és a hozzám hasonlóan látóknak Czink Béla vagy Nagy Sándor arca azért is hiteles, mert torkig voltunk már a kiagyalt helyzetekkel, figurákkal. S az ilyenek megjelenítésére kényszerülve szenvedő, jobb sorsra érdemes színészek erőlködéseivel.

Védenem kell tehát színészeinket is. Ha Polgár Géza nem bírt Nagy Sándorrá lényegülni, ebben része lehetett annak is, hogy a magyar film újabban kevés alkalmat adott színészeinknek, amikor mai figurákat eleven, hús-vér alakban állíthattak volna elénk. Mesterkélt helyzetek mesterkélt párbeszédeit kellett memorizálniuk – s hogy ez milyen messzi állt a való világtól, azt most nem utolsósorban a részben a maguk szövegére, reagálásaira, gesztusvilágára hagyott amatőr szereplők segítenek észrevenni.

Jól tudom, hogy e gondolatmenet végén könnyű visszatalálni oda, ahonnan az 1950-es években nem sok dicsőséggel távolodtunk el. Ahhoz, amit szlengünkben az a rövidítés jelképez, hogy „szocreál”. Vállalom ezt a veszélyt, s nem is magyarázkodom hosszasan, hogy nem azt kívánom vissza vagy hiányolom. Nem lehet ugyanis ez a veszély olyan nagy, hogy miatta el kellene hallgatni, mennyire kínos volt már a szüntelen tapasztalat, hogy életünk és filmjeink valósága mennyire más. Már nemcsak akkor, ha nyilvánvaló a transzpozíció, a művészi átlényegítés. Hanem más akkor is, amikor pedig az „egy az egyben” látszatát próbálja a film kelteni.

Ez a jelenség persze nemcsak a filmé. A szociográfia, a dokumentarizmus egyik éltetője föltétlen az, hogy a hagyományos szépirodalom kevésbé birkózik meg korunk hazai problémáival. Itt azonban már messzibb vizekre érnénk, mint ami két, a Filmvilág ugyanegy számába került kritika ürügyén, vitázva fölvethető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7824