KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Balassa Sándorral

A látvány: varázslat

Kerényi Mária

Mikor Balassa Sándorral letelepedtünk a Rádió 6-os stúdiójának rendezői asztalához, azzal kezdtem a beszélgetést, hogy nyíltan „feltártam kártyáimat”. Elmondtam, hogy nem ahhoz a zeneszerzőhöz jöttem, aki nem egészen egy évtized alatt hazai zeneéletünk élvonalába került, s külföldön máris a legnagyobb érdeklődést kiváltó mai magyar komponistának számít – a Berlini Filharmonikusok néhány hete mutatták be a határainkon kívül számos premiert megért Irist, a közelmúltban a Koussevitzky-alapítvány megbízásából komponálta Glarusi ének című darabját, a Bostoni Szimfonikusok pedig fennállásuk századik évfordulójára rendeltek tőle művet –, hanem ahhoz a muzsikushoz, akit valaha egy film indított el alkotói pályán.

 

Hihetetlenül hangzik, de szóról szóra igaz: egy tizenhat éves fiú beült a moziba, s az ott megért élménytől megváltozott körülötte a világ. Felismerte, mit kell tennie megértette, miért született. Eleven még az emlék?

– Olyan eleven, mintha tegnap történt volna. Annak idején huszonháromszor (!) néztem meg a nálunk 1950-ben bemutatott Trubadur című operafilmet. Akkortájt jöttem fel Budapestre ipari tanulónak. Operában, hangversenyen még soha nem jártam, művészi zenét nem hallottam; úgy hozta a sors, hogy a muzsikával a filmvásznon találkozzam először.

Elementáris erővel hatott rám a mű. Érdekes módon nem zavart, hogy „csak” filmen látom, sőt – később az operaházi előadás tűnt nehézkesnek és szürkének a filmbelihez képest. Nem csoda. A színpadon stilizált környezetben, korlátozott térben játszódik a darab; igen sok fontos, az adott díszleteken kívül zajló, vagy korábbi mozzanatát csak elmesélik a szereplők. Ezek a narratív szakaszok nehezen érthetőek, s dramaturgiailag lefékezik a cselekmény sodrását. (Nem véletlen, hogy a közhiedelem éppen a Trubadurt zavaros librettóként tartja számon, holott minden idők egyik legjobb operatörténete.) A filmben viszont valóságos korabeli környezetben, valóságas helyszíneken történik minden; az elbeszélt históriák is, az előzmények is megelevenednek, s így föltárulnak a partitúra rejtett utalásai – mi több: ezek természetesen hatnak, és azonnal érthetővé válnak. (Lám, kiderül: Verdi színpadtechnikája ebben a műben előremutatóan modern, úgyszólván igényli a majdan megszülető filmművészet sajátos nyelvezetét.)

Az sem közömbös, hogy a vásznon az áriájukat éneklő szereplők premier plánban fényképezve személyesebb kontaktusba kerülnek a nézőhallgatóval – kontrasztként pedig a finálék tömegjelenetei monumentálisabbnak mutatkoznak, mint a színházban. A közeli képsorok segítségével mi is, akik a nézőtéren ülünk, valósággal belopódzhatunk a darabba; egy másik kor, egy más világ lakóivá válhatunk – s közben nem kell vállalnunk annak a rizikóját, hogy e kaland során bármi veszedelembe sodródjunk. Van ebben valami fantasztikus... Egyszóval: a filmélmény hatására kezdtem el zenét tanulni, mert rögtön elhatároztam, hogy zeneszerző leszek.

Nem tart attól, hogy ha ma újra látná, megkopottnak, idejét múltnak erezné az egykor oly varázslatosnak tűnt rendezői felfogást?

– Én a darabot találtam varázslatosnak. Rám elsősorban a mű hatott; a rendezés csak hagyta, hogy ez megtörténjen.

Műcentrikus voltomból adódóan többféle egyenrangú rendezői megoldásban hiszek. Ha az előadásban a mű nem szenved csorbát, ha a zene mindenkor a dráma legfőbb közvetítő közege marad, ha a partitúra a rendező bibliája, akkor nem kell attól félni, hogy a trubadúr görkorcsolyán jön be a színpadra, azt demonstrálva: mi nem nagyon bízunk ma már ezekben a régi darabokban – hátha elunja őket a közönség...

S hogyan fogadná, ha saját operáját, Az ajtón kívült vinnék egyszer filmre? Mert szerintem sajátos alkatánál fogva nagyon is vászonra, képernyőre kívánkoznék.

– Örülnék neki, de csak ha nem a színpadot lefényképező film válnék belőle, hanem film lenne, a szó igazi értelmében. Operám hatásfoka bizonyára megnőne, ha valóságos környezetben játszódnék, s mondanivalóját mindenki azonnal megértené. Félreértés ne essék, a színpad szerelmese vagyok – de ha film, akkor legyen film.

– Irisének tévés balettváltozatát nemrég mutatták be; elégedett volt vele?

– Eredetinek és tehetségesnek tartom Fodor Antal koreográfiáját. Előzetesen csak abban állapodtunk meg, hogy tematikája ne mitológiai utalású legyen. A táncköltemény legnagyobb erényét abban látom, hogy mindvégig a zenét jeleníti meg anélkül, hogy egy percre is alárendelt szerepre kárhoztatná. Így igazi szinkronitás jött létre a két nyelv között. Egyféleképpen lehetett volna még teljesebb a produkció: akkor, ha én az Irist eredetileg balettzenének írom.

Mire ez a dialógus megjelenik, a televízióban már elhangzott egy új Balassa-opusz is, mégpedig egymás után többször: a 3. karmesterverseny döntőjének kötelező anyaga Az örök ifjúság szigete című nyitány. Mi a véleménye: a látvány segíti az akusztikai élmény elmélyítését?

– Csak abban az esetben, ha a kép nem kezd önálló életet, kísérő formulává degradálva az oly ritkán főszereplő zenét. A tévé nem zenei műsoraiban egyébként túl soknak találom a zenét; amikor egyszerre beszélnek – esetleg két nyelven is – és muzsikálnak, a néző kényszerhelyzetbe kerül: nem figyelhet igazán arra, amire figyelni szeretne. Személy szerint én különösen érzékeny vagyok hang és kép egyensúlyára – úgy is, mint muzsikus, mint vizuális típusú ember, s úgy is, mint rádiós munkatárs, akinek napi gyakorlatában az akusztikai kérdések speciális dimenziót kapnak. A két korábbi karmesterversenyen azt tapasztaltam, hogy a látványos gesztikulációt, az átélt arcjátékot a szakemberek is, a nézők is honorálták, s a pontozásban a zenei produkció minőségén kívül a dirigens fotogén adottságai is tükröződtek. Ez – úgy látszik – természetes velejárója a tévés szerepléseknek, s e körülménnyel a versenyzőknek is számolniuk kell: arcukat eddig csak a zenészek látták, most a kamerák a közönségnek is megmutatják. Az új szituáció érzésem szerint nem zavarja őket, sikerük viszont így szélesebb körű, s egyúttal személyesebb is lesz. A zeneművek szempontjából pedig csak egy valami döntő: hogy eljussanak azokhoz, akiknek íródtak – az emberekhez.

De az semmiképpen nem lényegtelen egy mű pályafutásában, hogy mindjárt kezdetben nem egyetlen alkalommal, hanem szinte sorozatban hangzik el, s nem is egy koncertterem pár száz főnyi közönsége, hanem összehasonlíthatatlanul nagyobb nyilvánosság előtt. Potenciálisan persze ezt az előnyt a filmzene is élvezi ehhez a műfajhoz van némi affinitása?

– Nem zeneként foglalkozom vele; a film járulékos elemének tartom. Kivételek természetesen „itt is adódnak: Schönberg Filmzenéje (op. 35) például ugyancsak jó muzsika – sajnos, ritkán hallható. De az általános gyakorlatnál maradva, szerintem a funkcióját igazán betöltő filmzene az, amit a pergő képek alá zongoráznak: ez alkotói, muzikális feladat. A némafilmek kora már rég elmúlt ugyan, de a mozizongoristát most felválthatná a szinkronstúdióban ügyesen improvizáló kamaraegyüttes, amelynek tagjai a történelmi stílusokban és műfajokban éppoly jártasak, mint a mai zenében, s a már kész képsorok alá rögtönözhetnék a pillanatnak legmegfelelőbb zenét – képet és hangot összeforrasztva az élmény szolgálatában.

Érdekes ötlet, alkotócentrikus. S arra is következtetni enged, hogy lényegében vonzódik a filmművészethez.

– A film óriási hatóerő. Olyan különleges adottságokkal rendelkezik, amelyeknek alig van versenytársuk. Magam a jelesebb irodalmi témájúak mellett a látványfilmeket szeretem igazán. Például A csend világa vagy a Találkozás az ördöggel képeit csak a felvevőgép hozhatta el hozzám, s csak a filmvásznon válhattak műalkotássá. Számomra a látvány varázslata a filmművészet egyedi arca; mint műfaj ebben utolérhetetlen. Ismétlem: mindnyájan vágyunk arra, hogy kalandok, nagy történések tanúi, részesei lehessünk. S a moziban újra lehetségessé válik minden, mint valaha a gyermekkor álmaiban: belepillanthatunk a hétfejű sárkány torkába, és elnyerhetjük Tündér Ilona kezét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7851