KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/április
• Csala Károly: Van-e arca Bencsiknek? Békeidő
• Székely Gabriella: Gyógyítsuk meg egymást! Orvos vagyok
• Matos Lajos: Sámán vagy Showman? Medikusok az Orvos vagyok című filmről
• Hámori Ottó: Álomfejtés Utolsó előtti ítélet
• Kósa Ferenc: Olmi árvái A facipő fája
• Kristó Nagy István: Voks a béka mellett Habfürdő
PRO ÉS KONTRA
• Takács Ferenc: Átok földjén Apokalipszis most
• Gábor Pál: Őrület Walkür-zenére Apokalipszis most
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vagy helyett és Nyugat-Berlin

• Galsai Pongrác: Úgynevezett valóságok Korkedvezmény
• Michałek Bolesław: Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete
• Gambetti Giacomo: Fellini és A nők városa
• Marx József: Mit tehet egy stúdió egy szál magában? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés I.
• Bádonfai Gábor: Önnekrológ Meghitt családi kör
• Czeizel Endre: Kábítószer és fantázia A hallucináció ábrázolása filmen
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Utazás a világ végére
• Harmat György: Futárszolgálat
• Hegedűs Tibor: Robert és Robert
• Grawátsch Péter: A rejtélyes bankbetét
• Tótisz András: Ezüstnyereg
• Gervai András: A szökevény
• Koltai Ágnes: Nagyivók
• Loránd Gábor: A repülő madár árnyéka
• Tótisz András: Válaszút előtt

• Kelecsényi László: Nosztalgiánk természete A Karády-szindróma
TELEVÍZÓ
• Mezei András: Miközben a csupasz égő egyet hunyorgott Hat év történelem
• Ökrös László: Szelíd groteszk ellenpontozással Prolifilm
TÉVÉMOZI
• Bikácsy Gergely: Vincent, François, Paul és a többiek
• Bikácsy Gergely: Mussolini végnapjai
• Molnár Gál Péter: Lady Hamilton
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: Szegény kis amorozó Ez a Józsi, ez a Józsi
• Mágori Erzsébet: Centiméterekkel a valóság fölött Nemlétezik történetek
• Bársony Éva: Győzelem, ami felér egy vereséggel Visszajelzés
• Berkes Erzsébet: Ebszex, avagy az elkutyult kutyálkodás Kasparek
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: Montázs-könyv
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Mit lopott Saint-Just?
• Lukácsy Sándor: Csakugyan lopott-e Saint-Just?
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Ulrich Gregor

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Habfürdő

Voks a béka mellett

Kristó Nagy István

 

Azt hiszem, kevés mű számíthat szélesebb tömegbázisra, mint Kovásznai Gábor György Habfürdője. Elsősorban a fiatalok filmje, de a kritikusok és a filmművészet ínyencei is megtalálják benne a magukét. Ez persze magánvélemény – majd eldől a széles körű népszavazáson, a jegyváltásnál. Ami itt olvasható, egyetlen voks, nem is filmkritikusé, egy, inkább az irodalomban és képzőművészetben jártas, társadalmi-szociológiai érdeklődésű szemlélő véleménye.

Kovásznai Gábor György filmjéről szívem szerint jóformán csak jót mondhatok. A jó mulatság, nevetés, a ritmus harsányság, a színek parádéja – persze még csak a felület, de az, hogy a film azóta is foglalkoztat, talán már mond valamit.

Mit mond? Azt, hogy gondolkoznunk kell azon, fiataloknak és időseknek: mit kezdünk az életünkkel és a többiek életével, munkában épp úgy, mint párválasztásban, gyermeknemzésben és nevelésben; akárcsak közvetlen családi-baráti körünkben, vagy ott, ahol dolgoznunk adatik. Mik s milyenek az igényeink, milyen ideálok fűtenek, s nem fellengzősek-e ezek a (valljuk be, igencsak polgári) ideálok, amiket aztán megalkuvások és ügyeskedések sora követ. Csakhogy nem az élettel való szembenézés következménye-e a valamelyes megalkuvás, jobbik esetben nem realitásérzék s a való viszonyokkal létrehozott kiegyezés-e? Lehetne-e mindenki – ha tehetségesnek érzi magát – művész, vagy ha csinoska: „nagy nő”, s így vagy úgy: – nagymenő? Okvetlenül orvossá kell-e lennie az ambiciózus, okoska védőnőnek, de nem lehet-e valóban azzá, ha csakugyan okos, elszánt, szívós, tanulékony s hozzá még hivatásérzet is fűti? Hivatás! Mert erről is szó van a filmben, szerencsére nem szavakban, még kevésbé szólamokban, hanem kedvesen groteszk képsorokban, meg egy-az-egy dokumentumokban: filmen visszajátszott direkt magnófelvételen.

Ami megint újabb adalék Kovásznai filmjének sokszínűségéhez. Ez a film ugyanis – próbáljuk meg végre összegezni – dokumentumfilm is, amellett, hogy főműfaja a musical: vidám, zenés rajzfilm, mai fiatalokról. Gonoszkodik, csúfolódik, elandalít; komoly kérdésekkel birkózik, de mindent idézőjelbe tesz, miközben elrajzoltan és valódi remeklésként beépít mindent, amit századunk festészete kitalált: a fauves-ok és Picasso, a szürrealisták, a lírai absztrakció és gesztusfestészet, s persze (hiszen a rajzfilm ennek a gyermeke): az expresszionizmus. Aki járatos a modern művészetben, örömmel fedez föl a diákszoba falán egy-egy Rippl-Rónai ízű tájképet, az ablakon kitekintve egy impresszionista köd-, pára- és színlátomást, máskor meg egy fürdőkád buborékaiban az amerikai Tobey körkörös absztrakcióját – s a felsorolást még hosszan folytathatnám. Ettől persze még lehetne a film sznob is, unalmas is, s amellett üresen eklektikus. De nem; ez a formanyelv Kovásznai és munkatársai számára éppoly természetes, saját nyelv, mint ahogy a bejátszott szociológiai fölvételek a „kedves szülők” saját hangját szólaltatják meg – míg a kép eredeti szociofotóknak ízléses, kissé karikírozó átrajzolása. És a hang: Bontovics Katalin és Antalffy Albert saját maga mondja és énekli megint csak Kovásznai szövegét, amelyet Másik János zenésített meg, mindvégig lendületesen, a szó legszorosabb értelmében „magával ragadóan”, hol beatstílusban, hol nagyoperát parodizálva, s ugyanezt énekli Papp Anna, míg az ő szövegét (anélkül, hogy a váltást észrevennénk) Dobos Katalin mondja, aki ugyanakkor az általa alakított hősnő modellje is volt. A rendező ugyanis nemcsak valódi szociográfiai felvételek anyagát használja fel, ennek alapján hitelesen vizsgálva az életvitel kérdéseit, hanem minden jelenetet színészekkel előjátszat, miáltal biztosítja a rajzolt képek-mozdulatok anatómiai és gesztusbeli hitelét is.

No, de ha ez a történet (szinte banálisan) a mai fiatalok mindennapjaiból ellesett, s a társadalmi háttér is szociológiailag hiteles, ha valódi hangdokumentum-anyagot is felhasznál, s ráadásul a jeleneteket lejátsszák – akkor egyáltalán minek az animációs megoldás?

Azért mert a reális tartalom követelte meg a valóságelemeket, és éppen ennyit. Viszont a lényeg kifejezését eleve a rajzfilm tette lehetővé – az animációs film módszere ugyanis nemcsak sajátos művészi szépet nyújt, hanem kizárja a moralizálást, ami – főként a fiatalok számára – az efféle mondanivalót hovatovább elviselhetetlenné teszi. Ha például a házasságtól visszariadó művészönjelölt békaembernek öltözik, hogy víz alá bukva tűnjék el választottja elől – akkor az egész film e legmulatságosabb és legabszurdabb képsora szól arról, hogy hiába a „struccpolitika” és „nem lehet a bőrünkből kibújni’’, meg hogy mi a „békaperspektíva1”. S ha még arra is utalok, hogy e békaülepe alá csúszott figura menekülésére a záróképek habfürdő heppiendje rímel, mint a megbékélt kétéltű kispolgár elégedettségének karikatúrája – akkor talán éreztettem valamit Kovásznaiék módszeréből.

De többről is szó van, mint az elrajzolással, groteszkkel, sőt abszurddal való hangsúlyozásról, az irónia korszerűségéről, a művészi idézőjelekről. Az animációs film úgy használja a brechti elidegenítést, hogy eleve kizárja a teljes beleélést, ám lehetővé teszi a teljes műélvezetet és tanulságok levonását. Mindezt persze a filmelmélet régen pedzi, csakhogy az eddigi művészi gyakorlatban hébe-hóba volt szó ilyesmiről. Az animációs „nagyfilm” ritka, mint a fehér holló; drága is, de még ritkább, hogy csakugyan lekösse a nézőt másfél órán át. Másrészt a Disney-féle és nyomában haladó filmipar csak szórakoztatni (meg manipulálni) akart, és sokszor mi is csak erre törekedtünk. Jobbik esetben művészi színvonalú, de pusztán csak mesefilmeket készíttetve. Végül eleve képtelennek (!) éreztük a mai társadalmi valóság kifejezését animációs eszközökkel: a valóságot csak a fényképezett film – szükségképpen többé-kevésbé a jelenségvilághoz, naturához tapadó – eszközeivel véltük láthatóvá tenni. Pedig ha egyáltalán van modern képzőművészettel vagy karikatúrával történő, társadalmilag elkötelezett valóságábrázolás – hogyne volna! –, akkor lehet ilyen film is. Uti figura docet!

Kovásznai Gábor György filmjének tehát alighanem fontos esztétikai-elvi tanulságai is vannak. A legfontosabb az, hogy az animációs film képes egyfajta Gesamtkunst vagy még inkább művészi szintézis létrehozására, tehát a film – a zene, a grafika, színészi játék és előadás; vonal, szín, hang, mozgás felhasználásával – kifejezhet valamit, ami nem pusztán mese és látvány, hanem aktuális társadalmi mondanivaló, s ehhez még csak rossz értelemben eklektikus sem lesz és önnön valóját sem tagadja meg. E mellett sokak mulattatására is alkalmas, továbbra is, miközben lényeges közösségi tartalmat hordoz. És ennek során az eszközök szuverén felhasználása lehetővé tesz olyan dolgokat, amit eddig az animációs filmmel kapcsolatban lehetetlennek tartottunk, hogy tudniillik emberábrázolásra vállalkozzék, jellemeket, személyiségeket állítson elénk, akiknek saját sorsuk van; a rajzfilm mindebben s mindezzel társadalmi és pszichologikus legyen, sőt folyamatokat ábrázoljon, s tegye mindezt nem epikai, hanem hangulati szituációk megteremtésével. Azután: az animációs film az eddiginél inkább élhet a színek döbbenetes hatalmával, ügyes festői (azaz festőktől eltanult, de mozgó képen is alkalmazható!) trükkökkel, térélményt kelthet, sőt lelki folyamatok ábrázolására is vállalkozhat. Homogén színháttér előtt szélsőséges színértékben megformált figurák mozognak. Ismét másszor: a figura egy helyben áll, a háttér színe-hangulata – meg a zenei aláfestés – jelzi a belső fordulatot. Egyáltalán: egy szereplő hangulati változásának vagy akár fizikai állapotának (rosszullét) ábrázolása színeltolással elérhető. A képtérnek lencsével való szűkítése mellett a színkarakter egyidejű változása is segít az ábrázolásban. És mindez csak példa. Ugyanígy alkalmazható a zene is, amely persze nem lép ki a maga kitűnő mai jazzjellegéből. Ez a zene adja meg a film egész – szó szerint vehetjük – alaphangját és ritmusát, egész izgatott lüktetését; talán többször lenne szükség lassításra, visszafogásra, ritmusváltásra, halkabb betétekre.

Igen, keresem a hibákat – de alig találom. Kovásznaiék filmje új fejezetet nyitna az animációs film művészetében? – „Kovásznaiékat” emlegetem, mert noha ő a szövegkönyv (sőt dalszövegek) írója, a grafikai tervező, és mint rendező, szuverén irányítója az egész produkciónak – ilyen értelemben „szerzői filmet” alkotott –, mégis szembeszökően műhelymunka ez a javából: láthatóan lelkesedéssel, hittel, közös akarattal, kollektíván készült. Ennyi ötletet összehozni, és ilyen színvonalat elérni csak együttes képes, mégpedig fiatal együttes. A közös munka s azonos (társadalmi-művészi) szemlélet teszi lehetővé, hogy az animációs film általános gyakorlatával ellentétben nem gegcentrikus a mű, hiszen az ötletek nem (csak) meglepni, mulattatni, meghökkenteni akarnak, hanem mindig a mondanivalót szolgálják. A Habfürdő párját ritkító kísérlet, és mint megvalósulás mindenképpen sikerfilm, amely mindenkihez szól, és mindenkinek mond valamit. Talán még azt is: „változtasd meg életed”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7898