KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/április
• Csala Károly: Van-e arca Bencsiknek? Békeidő
• Székely Gabriella: Gyógyítsuk meg egymást! Orvos vagyok
• Matos Lajos: Sámán vagy Showman? Medikusok az Orvos vagyok című filmről
• Hámori Ottó: Álomfejtés Utolsó előtti ítélet
• Kósa Ferenc: Olmi árvái A facipő fája
• Kristó Nagy István: Voks a béka mellett Habfürdő
PRO ÉS KONTRA
• Takács Ferenc: Átok földjén Apokalipszis most
• Gábor Pál: Őrület Walkür-zenére Apokalipszis most
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vagy helyett és Nyugat-Berlin

• Galsai Pongrác: Úgynevezett valóságok Korkedvezmény
• Michałek Bolesław: Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete
• Gambetti Giacomo: Fellini és A nők városa
• Marx József: Mit tehet egy stúdió egy szál magában? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés I.
• Bádonfai Gábor: Önnekrológ Meghitt családi kör
• Czeizel Endre: Kábítószer és fantázia A hallucináció ábrázolása filmen
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Utazás a világ végére
• Harmat György: Futárszolgálat
• Hegedűs Tibor: Robert és Robert
• Grawátsch Péter: A rejtélyes bankbetét
• Tótisz András: Ezüstnyereg
• Gervai András: A szökevény
• Koltai Ágnes: Nagyivók
• Loránd Gábor: A repülő madár árnyéka
• Tótisz András: Válaszút előtt

• Kelecsényi László: Nosztalgiánk természete A Karády-szindróma
TELEVÍZÓ
• Mezei András: Miközben a csupasz égő egyet hunyorgott Hat év történelem
• Ökrös László: Szelíd groteszk ellenpontozással Prolifilm
TÉVÉMOZI
• Bikácsy Gergely: Vincent, François, Paul és a többiek
• Bikácsy Gergely: Mussolini végnapjai
• Molnár Gál Péter: Lady Hamilton
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: Szegény kis amorozó Ez a Józsi, ez a Józsi
• Mágori Erzsébet: Centiméterekkel a valóság fölött Nemlétezik történetek
• Bársony Éva: Győzelem, ami felér egy vereséggel Visszajelzés
• Berkes Erzsébet: Ebszex, avagy az elkutyult kutyálkodás Kasparek
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: Montázs-könyv
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Mit lopott Saint-Just?
• Lukácsy Sándor: Csakugyan lopott-e Saint-Just?
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Ulrich Gregor

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete

Michałek Bolesław

Varsói tudósítónk beszámolója

 

Az utóbbi időben jelentős megújulást tapasztalhattunk a lengyel filmművészetben. Tucatnyi új filmes, húsz jelentős film, némelyek dicsérik, mások támadják őket: a film – mint az 50-es évek végén – Lengyelország közművelődésének és szellemi életének középpontjába került, messze megelőzve az irodalmi és színházi termést. Népes közönség, főként a fiatal közönség buzgó és odaadó figyelemmel kíséri ezt a megújulást. De mi is történt valójában? És mi a jelentősége?

E tekintetben az 1979-es év volt a döntő, de a jelenség jobb megértéséhez három évre kell visszamennünk. Andrzej Wajda 1977-ben mutatta be A márványembert és 1978-ban az Érzéstelenítés nélkült, s e két film a legjelentősebb az új irányzatban. Wajda mindig is ragaszkodott bizonyos irodalmi hagyományokhoz: legújabb példa erre A wilkói kisasszonyok, az 1978-ban forgatott szép és megindító film, amely tapintatosan tárgyalja Erosz és Thanatosz témáját. A márványember és az Érzéstelenítés nélkül azonban a nagy rendező meglepően új arcát mutatja. Figyelme a jelenkori társadalmi valóságra irányul, nyelve egyszerű, kerüli az elliptikus fordulatokat és a metaforát. Akár az 50-es évek kőművesének, akár napjaink értelmiségijének kalandjait meséli el, bátor bizonyságot ad mélységes közéleti érzékéről.

Ugyancsak 1977-ben mutatta be Krzysztof Zanussi a Védőszíneket, ez a kulcsfontosságú film a későbbi változás előfutára. Két jellem ütközik össze benne, egyúttal azonban a film a mindennapi életünkben meglevő megalkuvás, álnokság és cinizmus gépezetének szigorú elemzése is. Túlságosan sötét kép? Nem, mert a szerző a film minden kockáján felvillantja a szilárd értékek, a szigorú erkölcs utáni vágyakozást. Jegyezzük meg: az új nemzedék összes filmjének ez a kulcsa. E rövid előtörténethez tegyük hozzá az 1978-as Bálrendezőt, a fiatal Feliks Falk filmjét, amely egy hivatásos „szórakoztató” néhány napjának aprólékos és kíméletlen leírása, meg a vidéki város mindennapi életében elburjánzott cinizmus és korrupció látlelete.

A rendezők felvetették a nagy témákat. Az eddig elszigetelt jelenség 1979-ben általánossá válik. Az új nemzedék – Kie¶lowski, Holland, Kijowski, Marczewski, Andrejew és mások – elfogadta a kollegák kihívását. Megszületett az új irányzat. Mindjárt az elején elnevezték „az erkölcsi nyugtalanság művészetének”. Ettől fogva két lengyel nemzedék lett. Lássuk közelebbről az irányzatot.

A kiindulópontokat könnyen kiemelhetjük.

Először is e filmesek önálló szerzőknek tekintik magukat – és azok is. Ami nem csupán azt jelenti, hogy valamennyien maguk írják a forgatókönyveiket, és hogy végképp szakítottak az irodalmi feldolgozással (pedig a lengyel filmművészetre harminc éven át roppant jellemző volt az irodalmi téma). Azt is jelenti, és főként azt, hogy személyes és közvetlen tapasztalataikból merítenek; hogy olyan történeteket mesélnek el, amelyeket átéltek, saját örömüket és bánatukat, reményüket és csalódásukat, saját nyugtalanságukat és szorongásukat ábrázolják. Végső soron a „szerzőiség” saját látomásuk a környező világról, saját valóságtolmácsolásuk, saját értékrendszerük tükrében.

Másodszor – csaknem mindegyik film magától értetődően a mai élet felé fordul, a hic et nunc társadalom felé, ahogyan az adott pillanatban fennáll a 70-es évek Lengyelországának földrajzi és társadalmi határai közt. A lengyel kultúra hagyományos múltba tekintésével a jelenkori valóság közvetlen vizsgálatát helyezik szembe a szerzők. Mire reagálnak elsősorban, amikor a jelenre vetik tekintetüket? Becsületesen próbálják-e ábrázolni? Értenek-e a lélektani elemzéshez? Az örök emberi szenvedélyekhez? Azt hiszem, valamennyiüknek inkább ahhoz van érzéke, milyen nehéz az ember-társadalom kapcsolat, aszerint tanulmányozzák és ítélik meg az embert, hogyan viszonylik a közösséghez, amelyhez tartozik. Felmérik becsvágyait és azokat a lehetőségeket, amelyek a becsvágyak megvalósításához a rendelkezésére állnak.

Végül harmadszor: a filmekben feltáruló világkép alapja nagyon határozott állásfoglalás. A szerzők a pragmatizmussal, a hétköznapi viszonylagossággal az örök értékek utáni vágyakozást helyezik szembe; a hétköznapi megalkuvásokkal bátor és gerinces magatartást konfrontálnak; a cinizmussal és az álnoksággal pedig olyan egyszerű alapfogalmakat szembesítenek, mint igazság, becsület, hűség. Talán azt mondhatják erre, hogy a modern társadalommal, a napjaink parancsoló szükségszerűségével szemben, amely megalkuvásokat, kisebb-nagyobb hazugságokat, lépten-nyomon apró álnokságokat követel; egyszóval, hogy a társadalmi élet bonyolultságaival és zavaraival összevetve ez a pusztán erkölcsi mondanivaló kissé naiv. Meglehet, ez azonban nem a gyengesége ennek a filmművészetnek. Ellenkezőleg, ebben rejlik az ereje. Így azonosulnak szerzőink közönségük, társadalmuk titkos nosztalgiáival: így azonosulnak annak az országnak az egyetlen számba jöhető kulturális és intellektuális hagyományával, amelyben élnek: az állampolgári és erkölcsi hagyománnyal.

Térjünk át a filmekre. Krzysztof Kie¶lowski, aki kétségtelenül az új nemzedék vezéregyénisége, most mutatta be Az amatőr című filmjét. Ez a második műve, az elsőben, A sebhelyben már csaknem minden említett elemet felhasznált, ez azonban még csak előjáték volt. Az amatőr gazdag és teljes mű. Az amatőr filmes történetében, aki 16 mm-es felvevőjével becsületes képet szeretne festeni gyáráról és életéről – még valami többlet is van. Az amatőrfilmes mindenféle áthidalhatatlan nehézségbe ütközik; szeretné megoldani őket, úgy, hogy hű maradjon önmagához; végül kénytelen elfogadni annak a filmesnek, vagy általánosabban, annak a művésznek az alapvető állásfoglalásait, aki szeretné kifejezésre juttatni meggyőződését. Így válik az egész a művész kettős drámájává: a meggyőződéséhez hű művész drámájává és a társadalmi felelősség drámájává.

Mint tudjuk, a kung-fu az ázsiai önvédelem módja a támadás ellen. Janusz Kijowski Kung-fu című első filmje azonban lélektani és erkölcsi önvédelem gyakorlása az igazságtalan és megalkuvó környezet ellen. A kiindulópont eléggé köznapi helyzet: egy mérnököt elbocsátanak a munkahelyéről. Amint azonban a felettébb változatos mozzanatok egységes egésszé állnak össze, s amint a történet egyre váratlanabb fordulatokat hoz, például, hogy némelyek cserbenhagyják a hőst, mások pedig, a tegnapi ellenségek, a segítségére sietnek – kibontakozik a történet alapgondolata. Lázas felhívás a film az elemi emberi értékek védelme érdekében: térjünk vissza a becsülethez, a hűséghez, a barátsághoz.

Feliks Falk, aki egy évvel korábban tűnt fel a Bálrendezővel, 1979-ben rendezte meg Az esélyt. Más díszletek közt (a történet egy vidéki iskolában játszódik), más körülmények között, egészen más szereplőkkel nagyon is ismerős téma tárul elénk. Két személy, vagy ha úgy jobban tetszik, két magatartás harcáról van szó. Egy részről a nyílt, becsületes, türelmes magatartás – más részről olyanfajta magatartás, amelyik az erély és a fegyelem álarcát ölti fel, végül azonban kiderül valódi természete: a zsarnokság. Ez a keresetlen film éppenséggel a modern társadalom egyik legsúlyosabb gondjával foglalkozik.

A Vidéki színészek, Agnieszka Holland első önálló munkája ugyanebbe a témakörbe tartozik, mégis új távlatokra nyílik. Ha felszínesen vizsgáljuk, a vidéki színházi élet leírása, az összes közepes, kiábrándult, csúf és kicsinyes vonással. Ha azonban mélyebbre ásunk, Csehovhoz méltó tanulmány a visszafojtott szenvedélyekről, a kudarcba fúlt sorsokról, a beteljesületlen vágyakról. Ez a szép és megrendítő film tele van a tiszta világ utáni vágyakozással, az olyan emberek utáni vágyakozással, akik önmaguk dönthetnek sorsuk felől.

Filip Bajon fiatal író megszállottan szereti a filmet. Első műve, Ária egy díjbirkózóért látszólag kilóg ennek a filmművészetnek a tárgyi és esztétikai keretei közül. A közvetlen és realista ábrázolásmóddal szemben ő esztétikai finomsággal, egy letűnt, s talán sosem volt világ rémképes látomásával dolgozik. A hétköznapi témák egyszerűségével Bajon elképzelt és cifra (noha valódi életrajzon alapuló) történetet helyez szembe: egy század eleji díjbirkózó történetét, aki két világrész bálványa volt, mindent elért, saját személyiségére azonban nem talált rá. Az ember egzisztenciális drámája, a kultúra és a civilizáció drámája – mindez benne van a filmben. De vajon nincs-e túlságosan messze attól, amit a barátai csinálnak? Nos, nézzük meg közelebbről ezt a különös filmet; ha a látványosság mögött felfedezzük az alapgondolatát, ráébredünk, hogy másfajta esztétikai nyelven ugyanarról az erkölcsi nyugtalanságról beszél.

Bizonyára belátják, hogy „az erkölcsi nyugtalanság művészete” megfogalmazás kissé nagyképű, ám nem alaptalan. Jól kifejezésre juttatja ennek a filmművészetnek a jellegét és szerzőinek törekvéseit.

 

Szoboszlai Margit fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7903