KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fábián Bálint találkozása Istennel

Jó Tiborc a rossz XX. században

Lukácsy Sándor

 

Úgy tudom, Eötvös volt az első, aki felismerte és megfogalmazta (1850-ben, amikor Marx még javában várta a világforradalmat), hogy a XIX. század egyet fölcserélt a francia forradalom hármas jelszavából, s uralkodó eszméi immár szabadság, egyenlőség és nemzetiség. Azóta, hogy Európa és a nagyvilág e három eszmének és főként a harmadiknak jegyében él, tesz, gyilkol, gondolkodik, szorongató érzés kis nemzet fiának lenni. Költői nemzethalál-víziók tanúsítják, Kölcseytől Adyig, sőt tovább. József Attilát a köztudat hovatovább úgy könyveli el, mintha lírai mondanivalóját csupán az „osztályharcban vasba öltözött”, s más efféle kifejezések jellemeznék; de József Attila írta ezt is:

 

Magyar, köszönj az elmúlásnak,

nincs mit kereskedj már e tájon,

akad legény, ki ide álljon

s ásóját vígan földbe szúrja!

 

A vonulat nyilvánvaló: a költő-utód a Zrínyi második éneke költőjének nemcsak gondolatát, hanem szinte szavait is idézi. És nem tágít a gondolattól, sőt kozmikussá növeszti: ha az egyén, a lélek „a semmi ágán ül”, szorong – a nemzet, a közösség hasonlóképpen:

 

Ülünk, ülünk a mindenség szélén…

 

(Angol vagy francia költők nem szoktak közösségükkel a mindenség szélén üldögélni.)

Ezek az idézetek József Attila korai verseiből valók, 1923–24-ből. (Magyarok a címe mind a kettőnek.) Később, a Hazám írásakor, a kozmikus nyelvezet politikaivá, a szorongásos kijelentő mód óhajtó programmá változott. Emlékszem, diákéveimben, a háború alatt, egy plakát antifasiszta József Attila-matinét hirdetett; „a cenzor ónja” miatt csak ennyi állt a falragaszon:

 

Adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak…

 

– de hozzá tudtuk mondani a folytatást:

 

…hogy mi ne legyünk német gyarmat.

 

Íme, a XX. század uralkodó eszméi József Attila végső megfogalmazásában: emberjogot! nemzeti életet! semmi gyarmati elnyomást!

 

*

 

Fábri Zoltán nagyratörő művészi ambíciójára vall, hogy filmjéhez József Attilától választott mottót. Nem a Hazám költőjétől, aki érvényes eszméket hagyományozott ránk, hanem a húszévesnél fiatalabb poétától, aki a nemzeti rémtudat (és a vörösmartyas, kétségbeesett remény) költője volt. Így szól a mottó:

 

Ülünk, ülünk a mindenség szélén,

tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?

És várunk, csak várunk nyomasztó várásban…

 

A kiválasztott sorok (s az egész vers) nagy erővel fejez ki valóságos történeti hangulatot, költői látást; mit tesz hozzá, mit vesz el belőle, mit fejez ki a film?

Történet folyik előttünk (Balázs József regényéből); történet és történelem. Állomásai: az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, a fehérterror ideje. Ekkora történeti kiterjedést csak epika foglalhat magába, epikus film tehát: egy szegény juhász élete négy történelmi korszakban. Móricz Zsigmond egy boldog ember életét írta meg, ironikusan; Fábri Zoltán egy boldogtalan ember életét vitte filmre, keserűen.

Fábián Bálint kézitusában embert ölt az olasz fronton. A halálba torzuló arc látványa gyötrő emlékképe marad; tettével nem azonosulhat. Ez nem az ő történelme, csak elviselni kényszerül. – 1918: faluja utcáján az Internacionálét fütyörészik. Fábián Bálint nem hisz, nem remél, beáll az urasághoz parádés kocsisnak. Kimarad a történelemből. – A Tanácsköztársaság tavasza: körhinta, vidámság, ingyen hordják szét az árut a falusi boltból; hősünk emberségből a báró életét menti, összetűz a vöröskatonákkal, csaknem rajtaveszt. Szembekerül a történelemmel. – Az újabb fordulat után: a bosszú rettenetes. A volt vörösöket hintájához kötözve futtatja, kínozza a báró; Fábián Bálint emberségesen segíti őket, amennyire lehet, sőt leköszön a parádés kocsisságról. Szembeszegül a történelemmel.

Tiborc a XX. században, ennyi tellett erejéből. És mivel az elviseltek megviselték idegzetét, egyre többet és egyre zavarodottabban emlegeti Istent; útja, történeti útja nyílegyenesen vihetne a néma forradalom felé: Fábián Bálint a végén mint egy vallási szekta prédikátora léphetne föl. De ez újabb történeti korszak beiktatását, a história bonyodalmas meghosszabbítását kívánná, a regény és a film írói egyszerűbb befejezést választottak tehát: hősük eleget gyötrődött, ideje, hogy fölakassza magát az istenes harangkötélre.

Sok Fábián Bálint volt (bár nem mind akasztotta föl magát); a történeti képsor hiteles. Az a baj, hogy túlságosan az. Minden úgy történik, mint a tankönyvekben; minden gesztus, minden viselkedés várható; semmi izgalom. (Nem is lehet, hiszen a történtek egy részét már láttuk: Fábri Zoltán előző filmjében, a Magyarokban, mint Fábián Bálint fiának emlékképeit.) A várhatóság szintje: ifjabb Balla Károly jobb jövőt remél, tehát őszirózsát tűz ki és vöröskatona lesz; Ughy báró a földbirtokát félti, tehát gonosz és büntet; a román tisztek ellenforradalmárok, tehát meglehetősen durvák. Ahány szereplő annyi előre megfejthető képlet; dramaturgiai ellensúly, árnyalás legfeljebb annyi, hogy például a báró húga irgalmas szívű, elvégre mégis csak nő. Egyszerű képlet Fábián Bálint is: szakadatlan emberiességéből a várakozásnak jobbára megfelelően csordogál sorsa.

Mint történelmi szereplőé; de van magánélete is. Ezt a valóságos életben és a dramaturgiákban rendszerint nők bonyolítják. Fábián Bálint felesége, míg férje a fronton van, lefekszik a katolikus pappal; két kamaszkorú fia ezért a papot a folyóba öli; az asszony, efölötti bánatában, vallási mániába esik, és nem fekszik le hazatért férjével; ez meg szegény, mit sem ért az egészből, mert a fiúk titoktartók; a bánatába belehalt anya titkát végül a sváb kocsmáros fecsegi ki (nem tudni, miért); de el is nyeri méltó büntetését azáltal, hogy az egyik fiú baltával agyonvágja. Ettől már Fábián Bálint agya is megvilágosodik, hogy tüstént elhomályosodjék: ekkor kezdi el keresni az Istent, aminek az a vége, hogy fölakasztja magát.

A film történeti vetülete szimpla volt; annál inkább cirkalmas és kimódolt ez a magánélet. S a kettő együtt végképp nem megy.

Mindez olyan esztétika jegyében adatik elő, amelyet a „minden meg lesz mutatva, minden meg lesz magyarázva” esztétikájának nevezhetünk. Tempó, az nincs. A parasztok, ha cefrét isznak, hosszú percekig isszák. Ha beszélgetni kezdenek, külterjes komótossággal teszik. A színészek mintegy lassított felvételben játszanak.

És egyébként is… A címszereplő (Koncz Gábor) legalább külsőre el tudja hitetni, hogy ő az a jámbor paraszt. De már Venczel Vera semmit sem tud elhitetni, mert mindvégig rejtve maradt előtte, amit a dramaturgia nem tisztázott: hogy miért feküdt le Fábián Bálintné a pappal; a vére hajtotta? Nem olyan alkat; egy kicsit már akkor vallási mániás volt? Ki tudja. Aztán: Vándor József a harmincadik filmben játssza ugyanazt a csendőrt – rémes lehet! Van még ennél rosszabb is: az Internacionálét fütyörészve őszirózsás legény sétál a faluban, kivagyian sétál; tetszik a lányoknak, megszólítják a legényt, mórikálják magukat. Mórikálják!

 

*

 

Messzire kanyarodtunk József Attilától. Nem a kritika kanyarodott el, hanem a film. Fábián Bálint nem ül ki a mindenség szélére. De ha már mottó választatott a költőtől, valahogyan utalni kell reá, szorongására, a magyar sorsra, melyen töprengett. Kapatosan beszélgető parasztok teszik ezt; eleve félő, hogy leszállított szinten. Nem azért, mert egyszerű falusiak; voltak és vannak bölcs parasztok, magam is találkoztam néhánnyal, sőt igazmondó szájból olyanról is hallottam, aki esténként Hegel esztétikáját forgatta, szegény. De ezek a parasztok nem ebből a filmből ismerősek. Ennek a filmnek a paraszti szócsövei valahogy így filozofálnak: az a baj, hogy 1. kevesen vagyunk, mi magyarok; meg az a baj, hogy 2. aki van, az sincs egy akaraton.

A magam részéről egyik propozícióval sem értek egyet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7930