KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Velence

Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán?

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Fesztiválbeszámoló? Az idei velencei filmfesztivál reális megítéléséhez előbb az olaszországi kultúrhistória (vagy inkább politika-történet?) utolsó évtizedének vázlatos áttekintése szükséges, hiszen az Arany Oroszlán hányatott sorsa a 60-as és 70-es években az olaszországi belpolitikai helyzet hullámzásainak is specifikus tükröződése.

A második világháborút követő majd negyedszázadon át az Arany Oroszlán nemcsak a „Tengerek Hercegnőjének” becézett lagúnaváros jelképe, hanem – valóban aranyból öntött, testes kisplasztikaként – a nemzetközi filmművészet egyik legtekintélyesebb díja is volt. A fesztivál néhai igazgatója, a közkedvelt Luigi Chiarini professzor igazgatása idején a velencei fesztivál számított a világ legexkluzívabb filmes seregszemléjének, amely egyebek között a szigorú előválogatás révén vált versenyképessé a nyugat-európai filmpiac évenkénti legnagyobb kirakodóvásáraként fontossá lett cannes-i találkozóval.

Aztán a Lidón is átcsaptak az 1968-as nyugat-európai politikai válságok hullámai; a díjak és fesztiválok értelmét megkérdőjelező kontesztátorok „elfoglaltnak” nyilvánították a fesztiválpalotát, s vitákat kívántak rendezni ott azokban az időpontokban, amikorra a program vetítéseket hirdetett meg, és – jó drágán megvásárolt jegyekkel a kezükben – a filmekre kíváncsi nézők tolongtak a bejáratnál. A régóta Velencét járó krónikás szemtanúja lehetett, amint 1968-ban végül is – elég brutális módon – rendőrök távolították el az önhatalmúlag „sala occupata”-nak, elfoglalt teremnek nyilvánított mozipalotából a tiltakozókat, élükön olyan világhírű művészekkel (a rendfenntartókat kirendelni kényszerült Chiarini professzornak egyébként személyes jó barátaival), mint Pasolini, Rossellini, a Taviani fivérek, Bertolucci, Pontecorvo, Gisn Maria Volontè és sokan mások...

A következő években egymást követték a fesztivál válságai és igazgatói. Eltörölték a díjakat, a legendás Arany Oroszlán a 70-es évek elejére jelképes kis műanyag plaketté szerényedett, amit minden résztvevő megkapott emlékbe; a jó szándékú, de nem eléggé megalapozott és végiggondolt kísérlet a fesztivál radikális balra fordítására: az úgynevezett Új-Biennálé – részint anyagi okok miatt, részint a rendkívül bonyolult olasz belpolitikai helyzet kívülről nehezen áttekinthető zátonyain – megfeneklett; a Lido fesztiválja, úgy látszott végképp jobb létre szenderült. (Ennek jele volt a mind művészileg, mind politikailag teljes zsákutcának bizonyult, tökéletes visszhangtalanságba fulladt 1977-es úgynevezett „disszidensek fesztiválja”.) Ám a Serenissima lakosságának az a jelentős hányada – a szállodásoktól az étteremtulajdonosokon át a gondolásokig és kapcsolódó részeikig–, akiknek az idegenforgalom ad kenyeret, nem nyugodhatott bele a helyzetbe. Több éven át tartó viták nyomán – úgy tetszik – megtalálták a rendezvény újjáélesztésére legalkalmasabb filmszakembert Carlo Lizzani, a nálunk is jól ismert, ötvenhét éves filmrendező, kritikus és filmtörténész személyében. Lizzanit alig néhány hónappal az idei fesztivál kezdetének időpontja előtt nevezték ki igazgatóvá, s hívei szerint máris „csodát művelt”: a kissé ugyan rögtönzöttnek ható programon olyan „nagy nevek” szerepeltek, mint – az olaszok közül – Bertolucci, Pontecorvo, a Taviani fivérek; külföldről Bogdanovich, Scorsese, Marguerite Duras, Jean-Luc Godard, Jean Rouch, Danyelija, Jancsó és mások. Igaz, az elszánt szkeptikusok bizonyos „restaurációs” jelenségeket emlegettek, s valóban különös élmény volt végignézni, amint szavazásra tették föl a kérdést: „legyen-e 1980-ban újra Arany Oroszlán?”. (S ha igen, milyen módszerrel, milyen zsűri vagy zsűrik szavazataival döntsenek a díjakról.) És ennék a vitának – az Excelsior luxushotel teraszán üldögélve vagy a fesztiválpalotában vetített filmjeiknél meghajolva – részesei voltak szinte mindazok az egykor leghangosabban tiltakozó rendezők, Bertoluccitól Pontecorvóig (a díjak ellen akkoriban öthasábos cikkekben protestáló néhány ismert olasz kritikusról nem is beszélve), akiket tizenegy évvel ezelőtt karhatalommal távolítottak el a fesztiválról...

A higgadt külső szemlélőnek (ha magában csöndesen somolyog is az idők és a fesztiválrendezési koncepciók meglepő fordulatain) annyit föltétlenül el kell ismernie: Carlo Lizzani kompromisszumokra épülő fesztiválja már első évében életképességét bizonyította: aminek legfőbb bizonyítéka, hogy többnyire minden jegy elkelt, s jelen volt – a bulvárlapok címei szerinti – „egész európai filmvilág”.

A kompromisszumot – az úgynevezett „kommersz nagy mozi” és a „művészi kísérletezés” békés egymás mellett élésének, egymást kiegészítő funkciójának reményét – tükrözte a program szerkezete is. A huszonegy országból érkezett 92 filmet két fő szekcióban vetítették. Az első, Velence 79 elnevezésű sorozatban szerepeltek a hagyományos mozisikerre számot tartó filmek, illetve a „nagy nevek” alkotásai: míg a Velencei Műhely című szekcióban a kísérleti jellegű, illetve az ismeretlen fiatalok, avagy a „harmadik világ”-beli kezdő filmgyártások produkciói.

E rendkívül impozánsan hangzó program azonban – a valódi művészi értékeket tekintve – kevés élményszerű meglepetéssel szolgált. Különleges érdeklődés előzte meg Bernardo Bertolucci A Hold című, a 20th Century Fox produkciójában forgatott filmjét. Abszolút magas szintű, professzionista módon elkészített moziponyva, amely rafináltan elegyíti a kormmersz-siker valamennyi divatos kellékét. Amerikában világhírűvé vált olasz operaénekesnő (Jill Clayburgh) és kamaszfiának különös története a film, benne már-már cinikusnak mondhatóan mesteri arányban kikeverve a bulvárlapok fekete krónikáinak meg lelki tanácsadóinak gyakori témái: az anya iránti lappangó – majd már-már kiteljesülő – szerelemtől az apakeresés motívumán, s az ifjúság kábítószer-őrületén át a könnyes-bús fél-heppi-endig... A velencei Arénában az esti vetítést követően a füttykoncert nagyjából hasonló arányban váltakozott a tapsorkánnal, s ellentétes módon reagáltak a filmre az olasz kritikusok is, bár a komolyabb lapokban az elutasító bírálatok domináltak.

Kilencévi hallgatás után jelentkezett Vakond („OGRO”) című új filmjével Gillo Pontecorvo (az emlékezetes Az algériai csata rendezője); ezúttal Gian Maria Volontèt fölvonultatva a főszerepben. A film annak a merényletnek az – állítólag hiteles –, minuciózus rekonstrukciója, amelynek során 1973-ban, Madridban baszk terroristák meggyilkolták Carrero Blancót, Franco Spanyolországának miniszterelnökét, egyben a diktátor kiszemelt utódját... Olaszországban – a Moro-gyilkosság s az úgynevezett Vörös Brigádok terrorakciói által keltett állandó izgalom légkörében – érthetően nagy érdeklődést keltett a film: mi azonban úgy éreztük, néhány éve már láttuk ezt a történetet, több klasszissal jobb szakmai kivitelezésben. Csakhogy annak a nálunk is játszott filmnek a címe Az édes szó: szabadság volt; rendezője a szovjet– litván Zalakiavičius és valahol Latin-Amerikában játszódott...

Az olasz közönség és sajtó szinte egybehangzó lelkesedéssel fogadta a fiatal milánói színész-rendező Maurizio Nichetti Ratataplan című – saját főszereplésével készített –, pantomimikus és abszurd elemekből építkező komédiáját. A néhány epizódban elementárisán mulatságos, gyakran azonban bárgyún és erőltetett módon a néző nevetését kicsiholni próbáló film láttán többen úgy éreztük, rendező-főszereplőjének még jócskán érnie kell ahhoz, hogy az első pillantásra fölismerhető, önmaga-választotta mester: Jacques Tati méltó követőjének tekinthessük.

Legkivált a főszereplő Ben Gazza-ra kiváló alakítása miatt érdemel említést az amerikai Peter Bogdanovich Saint Jack című kalandfilmje, amely egy számunkra egzotikus helyszínen – Szingapúrban – játszódó krimibe oltott melodráma; tökéletes moziszakmai biztonsággal elkészítve, de minden eredetiség híján. Annál döbbenetesebb élmény volt Martin Scorsese „laboratóriumának” (pályakezdő dokumentumfilmjeinek) egyik darabja, az Egy amerikai fiú: Steven Price portréja, e szikár, kegyetlen és hátborzongatóan igaznak ható interjúfilm egy évek óta kábítószeren élő, többször hidegvérrel gyilkoló (de mert „színeseket”, s bizonyíthatatlanul –, végül mindig szabadlábra kerülő) népszerű amerikai popzenei menedzserről és híres disc-jockey-ról...

Néprajzi kuriózum – és stiláris szempontból is tudományos pontossággal elkészített filmdokumentum – Jean Rouch Az öreg Anai temetése Bongóban című alkotása; amely egy állítólag 120 évet megélt afrikai öregember tíz napon át tartó, különleges temetési szertartásának megörökítése.

Végül két magyar film szerepelt idén Velencében: Jancsó Miklós Jelenlét című, egy évtizeddel ezelőtt készített rövid filmtanulmánya – amelyet most újra a helyszínre látogatva, hozzáforgatással kiegészített –; s amelyet a katalógus előszavában Lizzani „egy alkotó laboratóriumába” való bepillantás jellegzetes lehetőségének nevezett; valamint Jeles András A kis Valentino című filmjét vetítették a Velencei műhely sorozatban – eléggé egybehangzóan elismerő kritikai visszhanggal. (A Neue Zürcher Zeitung kritikusa például „formai öntörvényűségről” írt, s „mélyenszántónak” nevezte Jeles filmjét.)

Az idei velencei fesztivál programján háromnapos kerekasztal-beszélgetés is szerepelt A nyolcvanas évek filmművészete címmel, három témakörre bontva a problémahalmazt: A filmnyelv; Az ipar; A közönség. Félszáznál több világhírű elméleti és gyakorlati szakember – rendezők, egyetemi professzorok, esztéták, kritikusok – bölcs fejtegetéseit meghallgatva, a krónikás legalábbis zavartan hümmöghet, ha néhány mondatban össze kellene foglalnia, milyen választ adtak a fél világból összesereglett tudósok és filmhírességek a kérdésre, hogy milyen is lesz a 80-as évek filmművészete? A legoptimistább s egyben legtömörebb válasz talán az volt: majd meglátjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 27-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8049