KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/november
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Csala Károly: A messzeség – közelről

• Bársony Éva: Maupassant, jutányos áron Útközben
• Almási Miklós: A Holdbeli Öreg Minden szerdán
• Báron György: Kitörés a Vidám Parkba A kis Valentínó
• Faragó Vilmos: Mi bajom a magyar filmmel?
• Bikácsy Gergely: A márvány és az ember
• N. N.: Andrzej Wajda filmjei
• Pap Pál: Varsói beszélgetés Andrzej Wajdával A Márványember magyarországi bemutatója előtt
• Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom Beveztés egy soha el nem készült filmhez
• Örkény István: Babik Forgatókönyv-részletek
• Bacsó Péter: Babik Forgatókönyv-részletek
• Papp Zsolt: Holocaust avagy: a mindennapi élet pszichopatológiája
• Csurka István: Valaki a kamera mögött Családi összeesküvés
• Ablonczy László: Mit ér a film, ha magyar? Beszélgetés Kovács Andrással
FESZTIVÁL
• Iván Gábor: Mi van a szélmalmok mögött? A budapesti holland filmhétről
• Zsugán István: Bolondok, leszbikusok és egy ismeretlen japán Locarno

• Osgyáni Csaba: Mai titkokat felmutatni Beszélgetés Gothár Péterrel
• R. Székely Julianna: Korlátok között, szabadon Portré-vázlatok amatőrfilmesekről
LÁTTUK MÉG
• Urbán Mária: Az elveszett múlt
• Loránd Gábor: Törvénytelen törvény
• Veress József: Ellenségek
• Bende Monika: Dráma a vadászaton
• Gervai András: Az ördög menyasszonya
TELEVÍZÓ
• Honárkay Róbert: A Szentágothai-show Az emberi test és az anatómia
• Pálffy Judit: Öt év, négy film, nulla műsorperc A tévé kísérleti stúdiójáról
• Sík Csaba: Leonardo és Micelangelo a képernyőn
KÖNYV
• Berkes Ildikó: A kortárs filmművészet panorámája
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Locarno

Bolondok, leszbikusok és egy ismeretlen japán

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Régóta szinte „magyar fesztiválnak” is tekinthető a Lago Maggiore-parti olasz– svájci üdülőváros, Locarno évenkénti nemzetközi filmtalálkozója. Talán nem mindenki emlékszik rá, hogy 1947-ben itt nyert először rangos nemzetközi díjat magyar film – a Valahol Európában –; majd 1964-ben a Nappali sötétség; lényegében innen indult Szabó István nemzetközi elismertetése (az Álmodozások kora 1965-ös díjával); majd a további locarnói fesztiválok magyar díjazottjai: a Szegénylegények, az Apa, a Szemüvegesek, a Mérsékelt égöv, a Jelenidő, az Utazás Jakabbal, a Tűzoltó utca 25. (nagydíj); – tavaly pedig a Cséplő Gyuri kapott operatőri különdíjat. Igényes filmjeinknek tehát egyik fontos nemzetközi „trambulinja” ez a találkozó, amelyen idén is a magyar filmek keltették – együttesen is – a talán legkedvezőbb visszhangot. Kovács András A ménesgazdáját az Ernst Antaria-díjjal tüntették ki (ami megosztott második díjat jelent, s az operatőri munkát jutalmazza); s a film elnyerte a FIPRESCI (a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) megosztott díját is. Az Angi Verát versenyen kívül vetítették – Gábor Pál ugyanis a zsűri tagja volt –, mégis az esti főidőben, a több ezer személyes szabadtéri alkalmi „fesztivál-moziban” tűzték műsorra. (A fesztivál idején lezárják és székekkel töltik meg a város kellemes főterét, a Piazza Grandét.) Az Angi Vera vetítésének első harmadában dörögni, villámlani kezdett, majd egyre szaporábban eleredt az eső; s több mint negyedórán át alaposan zuhogott, amikor a főtéren még mindig több százan – az árkádok alól, s esernyők, meg a fejük fölé emelt műanyag székek fedezékéből – izgatottan figyelték a filmet. Mikor végre megszakították a vetítést és a hangosbemondó közölte, hogy fél óra múlva két nagy fesztivál-moziban folytatják, a bejáratoknál olyan tumultuózus jeleneteket produkáltak a máskülönben higgadt svájciak, amilyenekre hazai mozikban talán még a Csillagok háborújánál is ritkán kerül sor... A harmadik magyar film, Ember Judit Fagyöngyökbe a Kritikusok Hetének műsorán szerepelt Locarnóban; természetesen jóval kevesebb, de rendkívül figyelmes érdeklődőt vonzva.

Az idén 32-ik évébe lépett locarnói fesztivál – híven jelmondatához: „a filmművészet perspektívái” – mindig igyekszik képet adni a legújabb irányzatokról, tartalmi és stiláris fölfedezésekről; vagy, ha ilyenek nemigen akadnak, többé-kevésbé hű tükre az aktuális tematikai divat-hullámoknak. Idén a különböző szempontból „hátrányos helyzetűnek” minősíthető társadalmi rétegek és csoportok problémái domináltak a tucatnyi országból érkezett több mint negyven filmben. Leghatásosabbnak azok bizonyultak, amelyek valóságos szociális feszültségeket vittek vászonra – még akkor is, ha előadásmódjuk nélkülözte a szakmai rafinériát. Ilyen volt mindenekelőtt a nagydíjas török film, Zeki Okten A birkanyáj című alkotása, amely elbeszélés-technikáját tekintve számunkra kissé régimódinak, s helyenként hatásvadászónak tetszett, de a történetből áradó őszinte indulat, amellyel az isten háta mögötti hegyvidéken tengődő birkapásztorok mérhetetlen nyomoráról és kiszolgáltatottságáról, s a középkori családi hierarchia gyilkos következményeiről tudósított – lenyűgöző erővel hatott a konszolidált „jóléti társadalom” minden áldását-átkát átélő svájci közönségre. (A film egyébként a legnépszerűbb török filmrendező, színész és író, a jelenleg – politikai motivációjú gyilkosság vádjával – börtönbüntetését töltő Yilmaz Güney forgatókönyvéből készült. A zsűri külön diplomával fejezte ki elismerését Güneynek „a társadalmi ellentmondásokat bátran föltáró” munkásságáért.)

Kevésbé bizonyult hatásosnak a némiképp rokon témájú A krampácsolók, a norvég Erik Solbakken filmje, amely a századfordulón játszódik, s a vasútépítő kubikosok nehéz sorsáról tudósít, alighanem Wajda Az ígéret földje című filmjétől is inspirálva. Számunkra úgy tetszik, Veres Péter jóval többet elmondott már erről a témáról a Pályamunkásokban... Szándékában rokonszenves a nyugatnémet Adolf Winkelmann A nagy elindulás című filmje, amely azt mutatja be, hogy a munkanélküliség milyen züllesztően hat a mai Rurh-vidéki fiatalokra; ám azt a tényt, hogy a munkahiány értelmetlen és veszélyes lődörgést eredményez – a rendező csupán hosszas és céltalan autókázásokkal tudta illusztrálni. Aktuális témát választott a benini Richard de Medeiros: az afrikai állami nagyvállalat élére energikus és tisztességes, ifjú igazgatót neveznek ki, de Az újonnan jött (ez a film címe) minden jobbító szándéka megfeneklik a régóta összefonódott konzervatív vezetőgárda elszánt korrupcióján.

Ami a többi, a jelek szerint világszerte divatos témaköröket illeti, egyik legjellegzetesebb az ideges elmebetegek problémáit feldolgozó, pszichiátriai intézetekben játszódó filmek sora. Ügy látszik, a Száll a kakukk fészkére világsikere megnyitotta a zsilipeket... Rendkívül hatásosan megvalósított film volt ezek közül a lengyel Edward ®ebrowski Az átlényegülés kórháza című alkotása. A német megszállás idején játszódik egy vidéki elmegyógyintézetben, ahol egyetlen fiatal orvos próbál szembeszegülni – előbb a „hagyományos” orvosi-ápolói kegyetlenkedésekkel, majd az egész kórházat likvidáló SS-alakulat tömeggyilkos akciójával. Feszült légkörű, visszafogottságában megrendítő alkotás. Ellentétben a nyugatnémet Ingemo Engström Túl a szerelmen című ál-mély és ál-modern pszichologizáló zagyvaságával, amely egy fiatal, neurotikus pszichiáternő szakmai és szerelmi válságát követi nyomon, az elemi pszichoanalitikai tankönyvek fejezeteit szinte lapról lapra követő, gyermeteg illusztrációként. (Ám az ízlések különbözőségének – vagy a divatos témák vonzerejének? – tulajdonítható, hogy a kritikusok kilenctagú zsűrije – alulírott és néhány más kollégájának nyilvános ellenszavazatai dacára; relatív többséggel – ezt a filmet jutalmazta második helyen, az egyhangúlag megszavazott A ménesgazda után.) Egységesebb, bár nem igazán átütő erejű alkotás a szintén nyugatnémet Josef Rödl – formailag Werner Herzog és Peter Fleischmann műveit követő – filmje, az Albert, miért? – amely afféle mai „falu bolondja” -történet: az elmekórházból gyógyultként elbocsátott, szelíden debilis Albertet a falusiak végül valóban köz- és önveszélyes cselekedetekbe hajszolják...

Végül a „hátrányos helyzetűek” közül az „emberi jogok” nevében leghangosabban föllépők csoportja: az azonos neműekhez vonzódóké. Legjellegzetesebb a számos ilyen témájú film közül a nyugatnémet Rosa von Praunheimnek az amerikai homoszexuálisok mozgalmáról készült A szerelmesek fegyvere című mozidarabja, amely folytatása a szerző előző, címével tartalmát is pontosan kifejező filmjének: „Nem a homoszexuálisak perverzek, hanem a helyzet, amelyben élni kényszerülnek.” A film legnagyobb meglepetését a rendező sajtókonferenciája szerezte: a dallamos Rosa keresztnév viselőjeként egy markáns arcú fiatalember jelent meg... Két leszbikus hajlamú nő konfliktusairól tudósított az lmmacolata és Concerta című olasz film (rendező: Salvátore Piscicelli). A címszereplő hölgyek börtönbeli cellatársak voltak, ahol egymásba szerettek; szabadulásuk után lmmacolata, akinek egy Nápoly környéki kisvárosban hentesüzlete van, lakásába fogadja Concettát; ám ezt a kapcsolatot nem nézi jó szemmel sem a konzervatív kisközösség: a hentesbolt klientúrája, sem lmmacolata férje, akit kitiltottak a családi hálószobából, és ivásra adja a fejét; – míg végül bekövetkezik a szerelmi tragédia... Hát, Isten tudja, hogyan kellene viselkednie hasonló helyzetben egy korszerű gondolkodású, nem konzervatív Nápoly környéki hentesmesternek... (A zsűri különben a filmet ezüstdíjjal jutalmazta.)

Az idei locarnói fesztivál valódi művészi fölfedezését egy Európában teljesen ismeretlen, klasszikus japán rendező, Ozu Yasujiro (1903– 1963) életműve jelentette. A mester több mint félszáz alkotása közül retrospektív sorozatban tizenkét – 1931 és 1962 között készített – játékfilmjét mutatták be (legtöbbet először Európában), s külön szemináriumon elemezték Ozu formanyelvét. Többen is ámulva fejtegették, hogy a japán rendező már harminc-negyven évvel ezelőtti alkotásaiban magától értetődő természetességgel használta azokat a filmnyelvi eszközöket, amelyek megjelenése Európában az ötvenes-hatvanas évek fordulóján – például Antonioni, Bergman, Resnais és mások műveiben – a reveláció erejével hatott a közönségre és a filmszakmára. Ügy látszik, a filmre is érvényes, hogy „mélységes mély a múltnak kútja” – amely gyakran izgalmasabb meglepetéseket tartogat a mai néző számára, mint a jelen divat-hullámainak különféle fajsúlyú hordalékai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8089