KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/november
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Csala Károly: A messzeség – közelről

• Bársony Éva: Maupassant, jutányos áron Útközben
• Almási Miklós: A Holdbeli Öreg Minden szerdán
• Báron György: Kitörés a Vidám Parkba A kis Valentínó
• Faragó Vilmos: Mi bajom a magyar filmmel?
• Bikácsy Gergely: A márvány és az ember
• N. N.: Andrzej Wajda filmjei
• Pap Pál: Varsói beszélgetés Andrzej Wajdával A Márványember magyarországi bemutatója előtt
• Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom Beveztés egy soha el nem készült filmhez
• Örkény István: Babik Forgatókönyv-részletek
• Bacsó Péter: Babik Forgatókönyv-részletek
• Papp Zsolt: Holocaust avagy: a mindennapi élet pszichopatológiája
• Csurka István: Valaki a kamera mögött Családi összeesküvés
• Ablonczy László: Mit ér a film, ha magyar? Beszélgetés Kovács Andrással
FESZTIVÁL
• Iván Gábor: Mi van a szélmalmok mögött? A budapesti holland filmhétről
• Zsugán István: Bolondok, leszbikusok és egy ismeretlen japán Locarno

• Osgyáni Csaba: Mai titkokat felmutatni Beszélgetés Gothár Péterrel
• R. Székely Julianna: Korlátok között, szabadon Portré-vázlatok amatőrfilmesekről
LÁTTUK MÉG
• Urbán Mária: Az elveszett múlt
• Loránd Gábor: Törvénytelen törvény
• Veress József: Ellenségek
• Bende Monika: Dráma a vadászaton
• Gervai András: Az ördög menyasszonya
TELEVÍZÓ
• Honárkay Róbert: A Szentágothai-show Az emberi test és az anatómia
• Pálffy Judit: Öt év, négy film, nulla műsorperc A tévé kísérleti stúdiójáról
• Sík Csaba: Leonardo és Micelangelo a képernyőn
KÖNYV
• Berkes Ildikó: A kortárs filmművészet panorámája
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Portré-vázlatok amatőrfilmesekről

Korlátok között, szabadon

R. Székely Julianna

Attól tartottam, túl egyformára sikerülnek a portrék.

Három fiatalember: a hazai amatőrfilmezés élvonalbeli egyéniségei. Mérnökök, pestiek, anyagi gondjaik nincsenek, filmes díjaiknak se szeri, se száma, értelmesek, lelkesek, magabiztosak, elegánsan öltöznek vagy divatosan, kerekded, nyomdakész mondatokban fogalmaznak. Aztán meghökkentem, mennyire különböznek. Az ember, lelke mélyén, úgy látszik, szívesen skatulyázgat. Amatőrfilmes – amatőrfilmes.

(Utálom persze, ha azt mondják: Maguk, újságírók...) Még mélyebbről előbukkannak az idevágó kis előítéletek. Amatőrfilmezés? Valami túl divatos, valami sznobízű, valami úri passzió. Hogy milyen valójában? Fogalmam sem volt. A kívülálló mit sem tud zárt, belterjes világukról.

A technika épít köréjük falakat: a nyolcmilliméteres technika, amelyet sem sokszorosítani, sem mozivetítőbe táplálni nem lehet, viszont olcsó és hozzáférhető, nem úgy, mint a tizenhat vagy a harmincöt milliméteres... (Beszélgetéseink első fele e téma körül zajlott.) Amatőrségükből nincs átjáró a profizmusba. Filmesek mégis – róluk, hármukról is hivatalosan, többször kimondatott. S már ezt sem egyformán élik át.

 

 

Krasznói András

 

A legelegánsabb. Puha, drapp pantalló, fehér garbó, napszemüveg, diplomatatáska. Operatőrével, Balog Gáborral érkezik, akit most vettek föl a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Friss siker mögöttük: ezüstérem az idei Unica fesztiválon, ahol húsz ország szerepelt, kilencvennyolc amatőrfilmmel. Alighanem Krasznóié volt köztük az egyetlen, amelyeket a hazai, előzetes versenyen említésre sem méltattak.

– Annyit azért többen megemlítettek, hogy ilyesmivel kár próbálkozni – rosszmájúskodik az operatőr. – Ha nem küldjük ki egy osztrák fesztiválra, ahol nem győztek rá díjakat adni, sosem kerül ki az Unicára. És nem derül ki itthon, hogy az ilyen fajta amatőrfilmnek is létjogosultsága sőt divatja van a világban.

– Mert az amatőrfilmről nálunk kialakult egy előítélet – indulatoskodik Krasznói. – Hogy az két dologra jó: vagy avantgard filmnyelvi kísérletezésre, vagy a társadalmi problémákat piszkáló dokumentarizmusra. Miért? Mert igazi film a szegényes technikánkkal, szervezési nehézségeinkkel és hiányos szakmai tudásunkkal úgysem születhet. Érti? Erénykovácsolás a gyöngeségből, ahogy az már lenni szokott. No hát, mi arra szövetkeztünk, hogy mindezt megcáfoljuk. Hogy megmutassuk: képesek vagyunk igazi filmet készíteni. Játékfilmet egy Stevenson novellából: kosztümöset, amiben lovak száguldoznak, idősíkok váltakoznak, szerelem és gyilkosság szövődik, amiben álom van és horror és fantasztikum és romantika és valódi színészi játék...

Szóval, amilyet vasárnap esténként láthatok a televízióban.

– Pontosan. Miért ne? A film lényege, szerintem, a látványosság, a közönség ezt kívánja. Ha az amatőrfilm közönség elé akarja verekedni magát, olyannak kell lennie, mint bármelyik más film. Akkor lerombolhatná maga körül a falakat, és beépülhetne a filmművészetbe. Mert ez egyelőre nem valósult meg, még ha ünnepélyes alkalmakkor el szokás is mondani. Az amatőrfilmezés nálunk inkább mosódik egybe a hobbyval, a „kirándul a család”-féle, vállon veregetett házimozizással, mint akár a leggyöngébb profi filmmel. Film pedig csak kétféle létezik: jó és rossz. Hogy ki, hogyan, miből, miért csinálta – kit érdekel? Külföldön például senkit. A krakkói vagy az oberhauseni fesztiválon elfogadják a „non-professional” filmet. Miskolcon nem.

Nem az bántja magát, hogy nem lett profi?

– Évekig Lengyelországban éltem – ott megpróbálkoztam a Főiskolával. Nem sikerült. Helyette vettem egy kamerát, beiratkoztam egy amatőr klubba és elvégeztem egy klubvezető-képző tanfolyamot. Mikor hazajöttem, a szakmámban helyezkedtem el, építészmérnökként a Buvátinál. A Főiskolát itt már lekéstem – túlkoros vagyok. Nem is bánom... Úgysem a diploma számít, és végül is szeretem a szakmámat. Igaz, az ambícióimat, a versengési kedvemet nem abban élem ki, nem a kötelezőnek tartott építészeti pályázatokon. Inkább a filmezésben. Itt nincs bunda, nyíltabb a pálya... Csak nem futhatja ki teljes formáját az ember.

 

 

Kovács Attila

 

A legmagabiztosabb. Pedig a legkevésbé kényezteti az élet. Négy és fél évig dolgozott építészként Pécsett, ezalatt egyetlen tervezése sem valósult meg, csak most, épp, mikor Pestre költöztek, kezdték el építeni egy óvoda- bölcsőde komplexumát. Amatőrfilmesként viszont olyan műhelyt talált a pécsi Ixilon stúdióban, amit soha el nem hagy, ha nem kényszeríti rá, hogy nincs lakásuk, hogy a második gyereket várják és hogy a felesége ötven kilométernyire kapott tanári állást.

A lakás miatt jött egyrészt – egyelőre csak építkezik. Makovecz Imre építész miatt másrészt, akit „szellemi atyjának” tekint – állást azonban nem kapott mellette, helyette baráti borozgatások közepette váltják a világot. Mint építész magánmegrendelőknek dolgozik, mint filmes szcenikusként, Bódy Gáborral. Az idei Unicán szintén ezüstérmet nyert, életének ötödik, Elemek című filmjével.

Öt is nehezen fogadta be a magyar amatőrfilmes elit.

– Zavaros, érthetetlen katyvasz – utánozza egykori zsürorok fintorgását. – Ilyen képalkotó tehetséggel miért nem fog valami értelmes dologba? Mi akar folyton a mitológiával, ráadásul magyar mitológiával, ami nincs is?

Tényleg, mit akar a mitológiával?

– Azt nem lehet így elmondani. Azt meg kell nézni, aztán vagy engedi hatni magára a képeket a néző, és fölébred benne egy emóció, vagy értetlenül kérdezget, mint most maga. El lehet mesélni egy megelevenített rítust? Egy perzsa világkeletkezési mítoszt, amiben egy aranytojásból megszületik a világ? A Grállegenda szimbólumainak jelképes bemutatását? Mintha tartalmi kivonatot adnék egy zenéből. Ha sikerül, amit akarok, megvalósul a csoda, lejön a vászonra, láthatóvá válik valami, ami évszázadok óta csak a képzeletben létezett. Itt van például az Elemek, Ipolyi Arnold Magyar mitológiája alapján. Megszemélyesítve benne föld, tűz, víz és lég, a hozzájuk kapcsolódó áldozatok, szertartások. „A szelet úgy csendesítik le, ha lisztet szórnak a légbe” – olvastam. Kővágószöllősnél, egy kiugró sziklaszirtről leszórtuk a lisztet. Hirtelen láthatóvá lettek a kavargó levegő formációi, és mi földbe gyökerezett lábbal álltunk.

Ilyesfajta filmekre nem egykönnyen adna forgatási engedélyt egy hivatásos filmstúdió.

Nem is kérnék tőlük. Megfordult ugyan a fejemben, hogy elvégzem a rendezői szakot. Aztán rájöttem: úgysem tudnék alkalmazkodni a tanrendhez, egy rendező-tanár elképzeléseihez. Négy éven át nem hazudhatom magam másnak, mint aki vagyok. Meg aztán: nem akarok én csak filmrendező lenni. Megeshet, hogy inkább elfütyülöm, eltáncolom, lerajzolom vagy megépítem a mondandómat. Az építészet meg a film csak azért került első helyre, mert izgat, hogy mindkettőnél egy egész apparátust kell fanatizálni. Egy amatőrfilmben pedig olyasmiket is kérhettem a barátaimtól, akik egyben munkatársaim voltak Pécsett, amire hivatásos színész sosem lenne hajlandó.

És itt, Pesten? Se műhely, se barátok...

– Igen, ez nehéz lesz. Klubba járni nincs időm, meg nem is találtam megfelelőt. Pedig kell egy háttér, különben anyagilag sem bírja az ember. Pécsett mindent a stúdió fizetett, a nyersanyagot kivéve. De nemcsak ez hiányzik, és nemcsak a társak. Tudja – Pécsett, ha valami jó, valami fontos történik egy művészeti ágban, hamar híre megy. Az emberek jönnek, érdeklődnek, odafigyelnek. Egy kétmilliós városban ez lehetetlen. És mindenkit fullaszt a légüres tér...

 

 

Káldy László

 

A legszenvedélyesebb. És tán a legtudatosabb is. Mikor meghallottam, hogy ugyancsak mérnök, valami mélyebb összefüggést kezdtem gyanítani műszaki érdeklődés és amatőrfilmezés között.

– Nekem is feltűnt – morfondírozik Káldy. – Tényleg sok köztünk a mérnök, az orvos... Ha a dolog prózai oldalát nézem, azt mondom: ők keresnek annyit, hogy a hatvan-nyolcvanezer forintot, ami manapság az induláshoz kell, előteremtsék. De ha magamba nézek, azt mondom: ha keramikus lennék, vagy más, szabadon alkotó ember, biztosan nem filmeznék. Olyan emberek kedvtelése ez, akiket a munkájuk – természetéből adódóan – szűk korlátok közé szorít. Szeretem a szakmámat egyébként, de amikor egy gyárat tervezek, a fantáziám körülbelül annyira lódulhat meg, mint hordókészítésnél egy kádáré. És valahol muszáj levezetni a túlfutó energiákat.

– De miért épp az amatőrfilmezésben? Maga említette: nem olcsó passzió.

– Ami az olcsóságot illeti: nekem nincs kocsim. Márpedig egy Lada háromévenkénti lecserélése legalább annyiba kerül, mint az én egész, már szépen fölfejlesztett apparátusom. Csak hát, e mögött valami úri huncutság sejlik, ugye? Miért épp filmez? – kérdik. Miért nem olvas, fest, zenél? Mit mondjak? Aki valaha is komolyan foglalkozott filmmel, az tudja, hogy ez a műfaj hányfelé terjeszti ki a karjait. Kell hozzá zene és képzőművészet és irodalom és technikai tudás és emberismeret és még menni is kell hozzá folyton, járni az országot, nézni, látni, különben előlünk is megszökik az élet...

Mint még kik elől?

Fogalmazzunk másképp... Engem bosszant, hogy a profi filmek többségében, de a magyarokban is, az emberek mintha folyton szabadságon lennének. Szerelem gyötri őket és unalom és mély filozófiai problémák. Nem pedig az, hogy teszem azt egy kétezer-nyolcszáz forintos fizetésből hogyan lehet négyszázezerért lakást venni. Mert egy hívatásos filmrendező nem az átlagember életét éli. Ha munkás-filmet csinál, három hétre kiköltözik a gyárba, de az sosem ugyanaz, mintha benne élne. Az amatőrfilmes, úgy érzem, itt van előnyben, ezt az adottságát kell kihasználnia. Többek között ezért sem szerettem volna sosem hivatásos lenni.

Készített már filmet például a saját munkahelyéről?

– Hogyne. Nálunk, az Intransmasnál sok a műszaki rajzoló. A feleségem is az. Naponta látom, micsoda kicsinyes, fantáziátlan rabszolgamunkát végeznek, hiába ábrándoznak, hogy többre vigyék. Végigkísértem egyszer egyikük napját reggeltől estig. Az unalmat, a lógást is, ami azonnal eltűnne, mihelyt mondjuk a tévé kivonulna oda egy stábbal.

A hétköznapok valósága – ez az, amiben az amatőrfilmes, ha jól csinálja a dolgát, versenyre kelhet a profikkal. Minden másban kár erőlködni. Ha elfogadja a korlátait és másfelé, a valóság, a megfigyelés pontossága felé igyekszik, akkor nem lesznek korlátai. Legföljebb olyanok, hogy egy üzem igazgatósága neki nem engedi, hogy náluk „fényképezzen”.

Mióta filmez?

– Tizenöt éve. De már hatéves koromban azért fenekeltek el, mert moziba mentem mise helyett. Csornán szomszédunk volt a mozigépész, minden előadásra bevitt, egy-egy cowboy-filmet hússzor végignéztem. Első gimnáziumban kaptam egy fényképezőgépet – de az se nem mozgott, se nem zenélt. Aztán a Műegyetemen, egy poros fiókban ráakadtam egy kamerára.

Űgy tudom, maga az egyik legelismertebb magyar amatőrfilmes.

– A harminchat filmemre huszonhét díjat kaptam. Nem panaszkodhatom. Persze, tudja, hogy van ez... Az ember benevez jelentéktelen pályázatokra is, mert tudja, hogy csak hárman indulnak, és a díj tízezer forint. Prostitúció, de enélkül nincs művészet. Havi nyolcezerből két gyerek mellett...

– Filmklubok vezetését is részben az anyagiak miatt vállalom. Részben meg azért, mert régóta érdekel, kik és miért akarnak amatőrfilmesek lenni. Gyanúsan divatba jöttünk. Csak a közönség tud változatlanul keveset rólunk. Ez ellen, úgy látszik, nincs mit tenni.

Nézem a tévében a Pergő képek című műsort. Az egyetlen lehetőség, hogy amatőrfilmeket lássak, márpedig amióta velük, hármukkal találkoztam, érdekel.

Villódzó, halvány, alig látható képsorok – öt percig bírjuk, azután elzárjuk.

Nem ismerem az amatőrfilmek képernyőre átültetésének technikai nehézségeit. Lehetséges, hogy a közönség csakis ilyen minőségben láthatja őket? Mert akkor falak közé zártságuk ellen valóban nincs mit tenni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 44-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8091