KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/január
1895–1995
• Bikácsy Gergely: Lumière vonatán A mozgókép Pacific Szimfóniái
• Peternák Miklós: A következő száz év Filmutópia
HISTÓRIA
• N. N.: A tizenötezredik pillanat Minden kép kordokumentum?
• Bori Erzsébet: Itt lapátol a kommunista párt! Privát Németország
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Pelikán ladikján Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Sneé Péter: Honi kihívások Beszélgetés Gárdos Péterrel
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Schubert Gusztáv: A vérnősző angyal Született gyilkosok
• Könczöl Csaba: Játék és szimuláció Ölj számítógépen!
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Ha Bolyai, akkor nem-euklideszi Frivol múzsa
• Váradi Júlia: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
• Kovács András Bálint: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az elfeledett nevetés Pordenone
RETROSPEKTÍV
• Bori Erzsébet: Élet a dobozban Film-múzeum
• Antal István: A szem és a fül Lengyel avantgárd
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Bronxi mese
• Bori Erzsébet: Kétségek között
• Bíró Péter: A specialista
• Mockler János: Egy lány miatt
• Schubert Gusztáv: Veszélyes vizeken

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Frivol múzsa

Ha Bolyai, akkor nem-euklideszi

Hirsch Tibor

Király Jenő munkájáról nem könyvismertetést kellene közölni egy folyóiratban, hanem nevében és szellemében folyóiratot alapítani. Hol a tömegművészetek helye?

Király Jenőre mostantól fogva nemcsak előadásait így-úgy értelmezve, kézirat gyanánt olvasandó könyvecskéit idézve, „tömegkönyv” piacra szánt Karády-monográfiáját alkalmakhoz illően kiforgatva lehet hivatkozni. Mostantól fogva, aki akar, elindulhat a „királyi úton”, állhat – érvelhet – teljes egészében „királyi alapon” akkor is, ha Shakespeare értelmezésének, akkor is, ha az aluljáró-graffiti megismerésének kívánja szentelni életét – friss bölcsészdiplomával a zsebében.

A kétkötetes munka alcímében „a tömegkultúra esztétikája” szerepel, de nem kell eljutnunk az ezredik oldalig, hogy megértsük: itt teljes esztétikai rendszert kínálnak föl megmérettetésre, melynek populáris oldala csak azért kidolgozottabb, mint a magas művészeti, mert oda kellenek az érvek, annak szerves illeszkedését kell bizonyítani a kételkedőknek. Természetesen előbb-utóbb a másik oldal is újraírandó; de egyelőre, a rendszer elfogadtatását segítendő, hivatkozni lehet az egybeesésekre, arra, ami az „ábrázolás esztétikájából” majd használható, arra, amivel kapcsolatban legalább részleges egyetértés van érvényben Arisztotelésztől Lukácsig – hogy ne legyen annyira riasztóan, sokkolóan új ez az egész.

Király Jenő semmi olyat nem állít, hogy akár minősítő, akár kategorizáló szigorúságunkat éppen most, éppen ezekben az ezredvégi évtizedekben kellene felfüggesztenünk. Ha kultúránk megértésének régi kulcsai használhatatlanok, újakra van szükség, és valakinek vállalnia kell a kulcskészítés felelősségét. Nagy felelősség ez csakugyan, nagyobb,. mint a klasszikus rendszerépítőké, mert azok eredményeiből általában csak az előző iskola kritikája következett, a mai helyzet pedig valóban csak akkor foglalható rendszerbe, ha a széptan tudománya magára veszi a vádat: évezredekkel ezelőtt olyan úton indult el, amely éppen mára bizonyul zsákutcának. Kiderült, hogy művészet nem, vagy nem csak azért van, hogy a világot megismerni segítsen. Azért pedig végképp nem szükséges léteznie, hogy lassan elitközönség-kapcsolatait is feladva kultúra-szertartássá szublimálódjon, ahol a művész – amúgy akár hiteles – jelentést tesz a Világszellemnek a Világ és a Szellem aktuális állapotáról, amihez a közönségnek már csak annyi köze van, hogy a rossz lelkiismeretű, de gazdag civilizáció, melynek része, szponzorálja a „Szellemmel társalkodót”, akinek remekműveivel ő maga mit sem képes kezdeni.

Nem Király Jenő szavai ezek, ő ugyanis több helyen, több összefüggésben ennél jóval keményebben fogalmaz. „Arisztokratikus misszionárius-tudattal megvert militáns kultúrkonzervatívok”: ez még csak nem is a legerősebb kifejezés, amivel a szerző illetni kénytelen az ezoterikus művészet értő kritikusait, felelős népnevelőket és magukat az elefántcsonttoronyba vonuló művészeket. Érezve szavai mögött az indulatot, talán tényleg haragszik rájuk; de ez csak amolyan „stratégiai harag”, mellyel nyomatékosíthatja helykövetelő hipotéziseit a tömegművészet érdekében.

Hol is lenne hát a tömegművészetek megérdemelt helye? Hol volt a helyük eddig, az ismert nagy esztétikai rendszerekben? A tömegművészet ott előzmény és csökevény. Mint előzmény, mint a nagy individuális művészi teljesítményeknek megágyazó népi kultúra produktuma még érdemel némi figyelmet. Mint csökevény, mint a magas művészeti értékekkel egyidőben létező közönségcsábító kultúra-fogyasztási alternatíva sem kíméletet, sem figyelmet nem érdemel: legalábbis nem esztétikai figyelmet: ilyenkor már a szociológusok, pszichológusok, társadalomtörténészek „martaléka”.

Király Jenő nem kevesebbet állít, mint hogy a művészetnek nem egy, hanem két dolga van a világban és a világ­gal: megismerni és egy másikkal helyettesíteni. Az „első dolga” régóta köztudott és elfogadott tevékenység, a „második dolga” olyasmi, amitől egészen eddig tiltották, pontosabban, amely alkotás a világhelyettesítés bűnébe esett, azt éppen mint „dolog nélkülit” minősítették művészileg értéktelennek.

Minthogy Király Jenőnél a kétféle művészetnek nemcsak értéke, de gyökere is közös, meg kell férniük egy rendszerben, ráadásul úgy, hogy a világhelyettesítő művészet „diktálja a tempót”. Király szerint a populáris kultúra maga is elég ahhoz, hogy fölépítse a rendszert: ha gazdag séma- és formakincse, például szüzsé-variánsai a megismerő művészetnek is eszközt kínálnak, ez egyfajta kulturális luxus. Szerencsés korok szerencsés társadalmi rétegei, osztályai számára adatik csak meg, hogy saját világuk kínjában-keservében a megismerő művészet hiteles alkotásai által még jobban megmerítkezzenek, és ezt sznobság nélkül igényeljék. Ez a luxus-lehetőség többé tehát nem tekinthető sem a népi tévelygések tisztulási pontjának, sem az érték mindenkori alternatívájának az értéktelenséggel szemben, egyszerűen csak luxus és lehetőség.

Király Jenő óriási vállalkozása, könyvének egész összetett építménye a világhelyettesítő művészet definiálásán túl az előjelek megfordításának jogosultságát, időszerűségét bizonyítja. Ennek érdekében a világhelyettesítés igényét és gyakorlatát teremtő kulturális erőként kell elfogadtatnia. A tömegkultúra egyirányúsítása ráadásul nem vonatkozhat pusztán a jelenre. Nem arról van szó, hogy ma, és csak ma, jogunk volna az álomhoz, a valóságra nem vonatkozó fikcióhoz, az említett ellenvilághoz. Szó sincs arról, hogy egy kivételes pillanatban – tisztán terápiás célból – az emberiség megengedhetné magának a hazugságot, míg egyébként az igazságot kellene keresnie.

Az ellenvilág ugyanis az a világ, ahol az ideál tökéletességében van jelen mindaz a gazdagság, amit a valóság legfeljebb a korlátozó realitás által szánalmasan megnyomorítva kínál. Mindenre érvényes ez: emberi viszonyoktól a fantázia megannyi szép és csúnya tárgyáig, teremtményéig. Aki az ellenvilágot hordozó mesterművekkel kapcsolatba kerül, az is igazsághoz jut: a minta, a mérték, az ideálok igazságáig. Itt még a rémálom szörnyeinek is megvan a maguk becsületes helye: aki az elképzelhető világ és a megélt világ közti távolságra helyesen – borzalmat keltve – emlékeztet, az nyilván nem hazudik.

Mindez Király Jenőnél alternatívája a hagyományos értelemben vett „igazságkereső művészetnek”. Egyik sem retrográdabb a másiknál: minták, ideálok állandó észben – vagy inkább fantáziában – tartása nélkül a reális világ megismerése sem szolgálhatná épülésünket.

A populáris és magas kultúra közös, összefonódó gyökerei borzongató mélységekbe vezetnek. A könyv utolsó harmadában derül ki, hogy az új esztétikai rendszer akkor áll szilárdan, ha legalább ideiglenes foglalatként egy új antropológiai, pszichológiai rendszer váza épül köréje. A könyv gondolatmenete olyasmit sejtet, hogy a kezdet kezdetén a világhelyettesítő művészet csökevényei fontosabbak voltak a megismerő művészet csökevényeinél. Hogy éppen az ellenvilágba tett kirándulások, vagy a huzamos ott-tartózkodás által vált alkalmassá fáról lemászó ősünk arra, hogy kultúrát, civilizációt építsen.

Hogy mi van ott, amiért időről-időre érdemes – vagy éppen fájdalmasan elkerülhetetlen – visszatérni?

Az iszonyat.

Király Jenő több száz oldalnyi válasza nem túl megnyugtató: az ellenvilág – fantáziavilág – sokszobás kísértetkastélyának utolsó, szentély-fontosságú kamrájában az iszonyat élménye vár, melyből már csak a Halál, a Káosz győzelmének konstatálása következik. Egy szobával idébb, a másik kulcs-kategória, a borzalom sem sokkal barátságosabb: ez legalább megint csak történelem előtti élményként találkozási pontot kínál az állandóan pusztulással fenyegető valódi világ és az ellenvilág számára, egyszersmind érintkezési felületet a két, közös gyökerű, de más lényegű művészet számára.

Mit kezd az elitművészet a borzalom ősélményével? Gondolnánk: leleplező bátorsággal viszonyul hozzá, a világot megérteni kívánó ember elszántságával. Nem így van. A megismerő művészet segít elfojtani a borzalom élményét: minél demonstratívabb a reális valóság felé fordulás, annál nyilvánvalóbb a menekülési szándék. A művészeteknél maradva, valahol a naturalista, dokumentarista regénynél, mozgóképnél keresendők a modern ember ellenvilágból való (tehát fordított értelmű!) eszképizmusának szélső határai. A másik oldalon – természetesen az ellenvilágon belül – a vámpír-horror volna a „lét sötét éjszakájában” való megmerítkezés útja: legalábbis aki a valóság elől éppen ezen a mazochisztikus úton menekül, az, miközben onnan nézve gyáván távolodik, a felidézhetetlen iszonyat megközelítésében és a még felidézhető borzalomnak mint kozmikus ősélménynek újraélésében méltányolandó bátorságot mutat. Aki pedig nem az ős-borzalomra, hanem a borzalom túlélésére, legyőzésére emlékezik, az találkozhat a szépséggel, mely akár evilági, akár ellenvilági, mindig emlékeztetni fog saját baljós származástörténetére.

 

*

 

Ha a „nem-euklideszi esztétika” valóban megszületett, vagy csak megszületőben van e könyv által, akkor a Frivol múzsáról nem könyvismertetést kellene közölni egy folyóiratban, hanem nevében és szellemében folyóiratot alapítani. Esetleg éppen ez a folyóirat szerkesztőségi üzenetben deklarálná, hogy szemléletét, érték-szempontjait egy új korszakos gondolatrendszerhez igazítja, amelyet mindenki olvasott, megértett, amelyben mindenki hisz.

Ilyesmi egyelőre nem várható. Hiába nem számít posztmodernnek Király Jenő popularitást egyenjogosító vállalkozása, attól még e vállalkozás kulturális kontextusa nagyon is posztmodern. Márpedig neki ebben a kontextusban kellene észrevétetnie magát. A szerző mintha híján volna a szellemi életösztönnek: nem kreál tekintélyt parancsoló formát a rendszerépítő tartalomnak. Sőt! A bizarr stílus-eklektika, a fejezetenkénti „nyelvváltás” – mintha tudatosan kikevert terepszín volna: olvadjon csak bele ez a könyv is abba a televénybe, mely nemcsak művészetet relativizál, hanem a róla való gondolkodást is, amely – bár eredendően „rendszerellenes” – azért újabban az okos-felszínes mellett az esszencialista közelítést is megtűri és bekebelezi. A feltétel: legyen a gondolat (forma által igazoltan) kishitű. Mondjuk, álcázza játéknak magát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=81