KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/március
• Almási Miklós: Európa megszállása Filmpiac
1895–1995
• Ardai Zoltán: Bábszínház tüzes szekéren Méliès-utazások
• Dániel Ferenc: Megszállott az utolsó centig Griffith
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Frankenstein és Orpheusz Frankenstein-tanulmányok (2.)

• Karátson Gábor: Ozu esküvői A Ji King és a film
• Turcsányi Sándor: ©umava, a Paradicsom Új cseh filmek
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Keleti szél Torinói jegyzetek
KÖNYV
• Komár Erzsébet: Casanova más szemmel
• Zsugán István: A kérdező Zsugán István kötetéről
• Jancsó Miklós: Levél a frontról Zsugán Istvánnak könyve megjelenésének ürügyén

• Bakács Tibor Settenkedő: Családi vállalkozás Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Nyolcadik utas: a taxisofőr Vörös Colibri
• Bikácsy Gergely: Rókapofák és szarformancia Salo, avagy Sodoma 120 napja
• Bori Erzsébet: Észak–déli átjáró Lamerica
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jobb szépnek és gazdagnak lenni
• Harmat György: Star Trek: Nemzedékek
• Nagy Gergely: Kvíz Show
• Nánay Bence: Lopakodók
• Tamás Amaryllis: Az Árnyék
• Hungler Tímea: Only You
• Barotányi Zoltán: Reneszánsz ember
• Asbóth Emil: A nagy ugrás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tömegfilm

Frankenstein-tanulmányok (2.)

Frankenstein és Orpheusz

Király Jenő

Az Isten helyére áhítozó, újÁdámot és Évát teremtő tudós rémdrámája a film örökkön visszatérő mítosza. Mary Shelley Frankensteinjének századvégi változatát a Shakespeare-színész, Kenneth Branagh készítette el. A horror nála is szerelmi melodrámával kereszteződik.

Frankenstein menyasszonya (1935) utódaiban, melyekben Frankenstein nőt teremt, az erotika áll a középpontban, a horror a szerelmi melodrámával kereszteződik. A modernizáció előrehaladása növeli a szexualitás jelentőségét, mert a mesterkélt, művi viszonyokba zárt ember az épp általa terrorizált, haldokló természet toporzékolásaként éli meg az erotikát. A viktoriánusok a test térképén őrizték a Föld térképéről eltűnt „fehér foltokat”. Saját teste az utolsó darab természet, amelytől az ember általában még nem szakadt el teljesen, épphogy ki nem halt nagyvad, már kuriózum, de még vegetál. De ha kutatni, vallatni kezdi a testi lét rezervátumát – vagyis megvalósítani az erotikát –, kérdéssé válik, hogy a szerszámvilág mindig tovább, távoli célokra és prózai hasznosságokra mutató utalási összefüggésein kívül is van-e még az embertestnek értelme.

„Elizabeth, bíznod kell bennem, és várnod kell rám. A munkám az első, náladnál is fontosabb. Itt fenn, a hegyekben éjente csak a szél üvöltését hallgatom, erre nem jár ember, ki titkomat firtatná kíváncsi tekintetével” – olvassa a menyasszony a tudós levelében (Whale: Frankenstein). Az 1931-es film őrült tudósáról (Colin Clive) különös képeket őrzünk még. Bezárkózik laboratóriumába, s az életre kelni oly nehezen akaró rest hússal bajlódik, míg két család képviselői, azé, mely szülte őt, s azé, mely neki akar szülni, az apa és a menyasszony, döngetik a telhetetlen vágy és a kielégíthetetlen önkép fellegvárának zárt kapuját. Teremni és teremteni csak a nő és az Isten tud, a férfi csak legyőzni a természetet és átalakítani a világot. Frankenstein laboratóriuma égbe fúródó torony, melynek félrehúzódó kupolája alól újabb torony tolul az ég felé, de nem azért, hogy az eget termékenyítse meg, ő nem adhat az égnek, csak meglophatja, s az ég tüzes exkrétumát, a villámot nyeldekelve maga ez az őrült fallosz akarna teherbe esni, és ez sikerül is neki, de nincs rajta áldás. Whale Frankensteinje kidobja, megsérti, megvárakoztatja menyasszonyát, s férfiakkal bezárkózva kutatja az élet titkát. „Követnem kellett nagy víziómat, érted-e?” – magyarázza Elizabethnek a Frankenstein menyasszonya tudósa. A Frankenstein átkában Elizabeth sebbel-lobbal beköltözik a Frankenstein-kastélyba, nem sejtve, hogy itt a nő teher. Frankenstein lelkesen érkezik sírrablásairól, gyönyörködve csomagol ki egy-egy véres tagot. Elizabeth kevéssé érdekli, mert már megvan: csak az érdekes, ami nincs. Máskor Frankenstein fiát elcsábítja családjától az apai átok. „Valamit titkolsz előttem!” – sír a feleség. Az ifjú Frankenstein az atyai ház mögött nyíló titkos világban megtalálja apja művét, ki, ha sikerül feltámasztania, egyszerre lesz testvére és fia (Rowland V Lee: Frankenstein fia).

 

 

 

Túl szépek és jók

 

Miért a hullák vonzzák a vőlegényt? Miért a szegénykórházak bűze a palotában élő bárót? S a vőlegény miért nem boldog vőlegény? Frankenstein laboratóriumában csonka tagok keresik egymást és az életet. Egy nap eljön e bűzös helyre a nő. „Elviszlek innen!” – szól. „Maradnom kell” - válaszol a férfi. „Segíteni szeretnék!” – erősködik a lány. „Nem segíthetsz” - felel Frankenstein, s hozzáteszi: „Nagyon szeretlek, de ez valami fontosabb.” (Branagh: Frankenstein). A hetvenes és nyolcvanas években kialakult horror-stílus lényege inkább a páni undor, mint a démonikus iszonyat, inkább a leértékelő önmegvetés, mint a lázadó melankólia. Piszok és hullaszag. Izzadó, füstös, párás, sáros, lepedékes, gyűrött, sebhelyes világ. A Freddy-stílus lényege az élet olcsóságának töredelmes megvallása, a horror-kultusz modern önkorbácsolás. Branagh Frankensteinje húsvágó bárddal aprítja kedves holtjait: „Ez itt mind nyersanyag!” Elizabeth megbocsát: „Nem akarom tudni, min dolgoztál.” Elszánt nőt látunk a sietős, puritán esküvőn. „Végy nődül, vallj meg mindent nekem, bármit tettél, szeretlek.” Elizabeth megbocsát, de nagylelkűsége is Frankenstein bűnösségét szuggerálja. Nem tudja, mit bocsát meg, de ha megbocsát, úgy előbb szükségképpen megítélte és elítélte Frankensteint. Az új filmben is a kitessékelt Elizabeth távozása után mozdul a monstrum. A monstrum mozdulása a Clarissától Marjorie Morningstarig terjedő női lelki misszió kudarca. Frankenstein azért dezertál a hullák közé, az utazó a vadak közé, a cowboy a sivatagba és feltérképezetlen vizekre a kalóz, mert a nők túl szépek és jók, és mindig igazuk van. Az Abbot és Costello találkozása Frankensteinnel démoni sebésznője Costello agyát akarja a Karloff-monstrum testébe plántálni. A zseniális sebésznővel szembeállított „rendes” nő: rendőr! Még a legcsinosabb Elizabeth, Valerie Hobson is így érvel: „Kérlek, egy szót se többet, ez blaszfémia, ne illesd szentségtörő érintéseddel a végső dolgokat!” (Frankenstein menyasszonya). „A világ szebb lenne, ha nem volnának laboratóriumok” – véli a Frankenstein átka Elizabethje.

Az ég nedvei és áramai a termékenyítésre váró testbe ömlenek át a mindenkori csúcsponton. Az 1931-es filmet követő vonulatban ez akkor következik be, ha sikerül kizárni a nők mérséklő, szépítő, felügyeletet gyakorló világát. Vissza lehet-e hozni a kalandba és eksztázisba a nőt? Erre vállalkoznak a Frankenstein menyasszonya utódai. Bugyognak a csövek, vonagló testet ráznak az ég villámai, de az eksztázisban ránduló hús ezúttal szép női test, méghozzá nem hűvös szobor és nem is tiltó és visszafogó nevelőnő. Miért is ne lehetne a sikoltva sápadó, ájuldozó szépség helyén olyan nő, ki frankensteinibb mint Frankenstein, s az eksztázisból miért ne kelhetne fel rút és gonosz roncs helyett lázas, ragyogó szépség?

A Hammer-horror legszimpatikusabb, legvonzóbb, legerotikusabb hősei (például a Frankenstein bosszúja bús szörnye vagy a Frankenstein megteremti a nőt csodálatos bájréme) félarcúak, félkezűek, nyomorékok, rokkantak, testi hibásak, mások, különlegesek, tragikusan kiválasztottak. Fisher monstruma frusztrált vágyakozó, kamaszosan sóvárog a nők után, akiknek nem kell, és kamaszosan terhére van a teste. Fisher tudósa szép női testet épít a halál nyersanyagából, melyet a monstrumnak, Kannak, ajándékoz egy új élet lehetőségével. Nem Frankenstein követ el műhibát, Karl türelmetlen életszomja okozza a katasztrófát. A Frankenstein bosszúja monstruma nem súlyos óriás, a teremtmény A szerelmek városa Barrault-ját idéző szomorú bohóc. „Mindig megbámultak, rámmeredtek!”. Karl nem tud megbékélni testével, mert nem elég szép és ügyes, de sokan éreznek így, egész korok elégedetlenek a testtel. Karlnak púp van a testén, de egész korok az egész testet púpnak érzik az ember lelkén. A Frankenstein megteremti a nőt az egyik leghangulatosabb szerelmesfilm, melyben egy gyönyörű kéjszörny testében adnak egymásnak végső, halálon túli találkát a szegény szerelmesek. A monstrum, a kamasz, a pária nemi problematikája ezzel megoldódott, de nem a „felsőbbrendű” vagy „neurotikus” Frankensteiné. Frankenstein műasszonya nem sikerülhet túl jól, mert akkor Frankenstein átmegy Pygmalionba. Nem is szabad túl jól sikerülnie, mert akkor Frankenstein kiszáll, dezertál a boldogságba, mint Valerie Hobson idején, de Frankensteint visszavárják szeretett hullái, laboratóriuma.

 

 

 

A társadalom mészárszék

 

Mit vár a nőktől Frankenstein? A gyönyörkereső libido is a tragikus hübrisz alesete. Frankenstein túlfeszített világában az öl csak a sír metaforájaként hoz enyhülést. „Halál!” – mondja a szörny. A monstrumnő kéjesen sziszeg (The Bride of Frankenstein). A farkasember nem tud meghalni. Rút és borzalmas életre ítélve hajt végre rémes tetteket. Egy fiatal nőnél van a szelíd halál kulcsa, a megoldás. Frankenstein lánya, a megnyugvás titkának tudója, a szépség és nemesség erejévé konszolidálta az apai teremtőerőt. A film végén a nő kinyitja a titkos rekeszt, az élet és halál titkát rejtő szelencét, melyet a férfi, míg átok ült rajta, nem talált (Frankenstein találkozása a farkasemberrel).

Frankenstein nem csak irigy Istenre és a nőre, elégedetlen is velük, mert az élet, amelyért felelősek, halandó. A halandóság, melyet a nő ösztöne vagy az Isten akarata képvisel, valójában mértéktartó nagylelkűség: áldozat és térhagyás, a kozmoszba visszaolvadó udvarias elfogadása minden eljövendő, rajta kívül álló más életjognak és létlehetőségnek. Frankenstein lázadása a halál ellen éngörcs, mely az élet örökös megújulása, Isten és a nő terve ellen szegül. Az Én korhadt élősdiként ítél örökös uralmára minden rajta kívül álló és eljövendő életet. A csillagok háborúja sötét gonosza üreges, felfújt maszk, hatalmas árny, aki halála pillanatában válik emberré. Nemcsak a modernizáció vágya és a tőle való félelem intenzitása egyenlő, egyforma erős a halálvágy és a halhatatlanság vágya is. Egyformán intenzív a másik nem vágya és a tőle való félelem. Eme feszültségekből áll össze a drámai tér, amely a Frankenstein-szüzsé változatait formálja.

Aki mindenkit ügyesen eszközzé tesz, előbb magát kénytelen ügyes eszközzé tenni, a kényszerítő okok és a sürgető célok harapófogójából eltűnik a léttel és a társsal találkozó tanú, a szubjektivitás, a lét igazsága, a minden taktikán túli megnyílt és megbékélt jelen- és együttlét. Létrejön egy világ, amely bestiális és egyúttal mégis jelentéktelen. Kegyetlen és ugyanakkor szürke, unalmas. Ez a világ a felhasználás, a funkció, a monstrum mint szolga világa. A monstrum hús, a társadalom mészárszék. De a halandóságra ítélő természet is mészárszék s a halandó test lázongása a romlás, a szégyenletes tehetetlenség szolgatematikáját váratlan összefüggésbe hozza az erotikával, a szerelem szolgájának szenvedélyével. A korai Frankenstein-filmek erotikája nem teljesül be a férfi–nő viszonyban, mert a nő csak szép vagy csak rút, csak jó vagy csak rettenetes, s nem egyenlő erővel mindkettő. A szép testben az összetartó, a rútban a szétválasztó erők győznek. A szép test összetartó erői másokat is vonzanak, míg a rút, egymást is taszító erői másokat is taszítanak. A taszító erők azonban ősibbek a vonzóknál, a káosz a rendnél, s a démoni erotika az ő feltolulásuk. Frankenstein fiának apai funkcióját kell megvédenie a monstrumtól, a jövőt a múlttól (Rowland V Lee: Frankenstein fia). Minden visszatér, Frankenstein sem menekülhet a múlt hatalmából, mely fiát is eltéríti. A jelen kis központjaiból indul ki a jövő, s a viszonyok minél szélesebb körét vesszük tekintetbe, nagyobb összefüggéseik annál inkább a múltat modellálják. A kozmikus nagyságrendek az ismétlési kényszerek nyelvét beszélik. Az öröm kis egységeket hoz és tart össze, a végzet, a romlás, a halálösztön, a Thanatos a végtelen teljességét. A démoni egymásra találások a kozmosszá kiömlő lét ősmagmájából részesednek.

Whale monstrumnője megrémült a magafajta rémtől, aki számára készült, és Frankensteint szerette. Éva, Frankenstein teremtménye Franc Roddam filmjében, megvető: „Engem nem kaphat meg soha!”, Frankenstein nem elég érdekes a számára. Van egy határvonal, azon túl honos a szégyen és a bánat, a vér és a sár birodalma, az alázat és a reménytelenség, a titánok harca és a végső eksztázisok. A régi filmekben Elizabeth és Frankenstein nem lehetnek tartósan egymáséi, mert a lány nem járja meg ezt a régiót, Roddamnál nem lehetnek egymáséi, mert csak a lány járta meg. Sem Whale, sem Roddam műnője nem az igazi menyasszony, nem a Frankensteint szerető Elizabeth. A Branagh-filmben maga Elizabeth, az igaz, jó és szép Elizabeth lépi át a határvonalat, tapasztalja meg a monstrumsorsot, járja meg a testek útját. Ezzel az életet teremtő isteni barkácsolás motívuma Orpheusz és Eurydike mítoszába megy át, Frankenstein a szeretőt hozza vissza a halálból. Prométheusz az égtől, Orpheusz pedig Prométheusztól orozza el a villámot.

 

 

 

Megtalált arcok

 

Ha a monstrum Frankenstein kísérője, mása, árnya, rémpárja, akkor a férfi megkettőződése testesíti meg a kérdéseket, amelyektől Elizabeth visszarettent. Ha ellenben Elizabeth válik monstrummá, akkor a hivatás és a szerelem, a kéj és a kín, a végső kérdések szomja és a szerelem bensőségessége, amelyek az előbbi esetben szembekerültek egymással, a rémmé változott Elizabeth tragikumában találkoznak. Látjuk Frankenstein kivonulását a nagyvilágba, látjuk szíve hölgye ellenkezését, harcát a világ ellen, a férfiért, s végül elszánt útra kelését, utána vonulását. A Marocco, a Színes fátyol,~ a Zöld delfin utca, az Árvíz Indiában vagy a Hetedik bűn típusú nagy női melodrámákra, a férjeik után a perifériákra kivonuló polgárasszonyok történeteire emlékeztető Branagh-film melodramatikus eleme élőbb része e filmnek a horrornál. A szerelmes magával szemben is a másiknak ad igazat, s annak világába költözik át a magáéból. Ha Frankensteint a hullák jobban érdeklik, kézenfekvő, hogy a szép nő rút hullává váljék érette, hogy felkelthesse figyelmét. A régi Frankenstein-filmekben a monstrum elrabolja a menyasszonyt a nászéjen, mert a kecs, a kellem pusztán beállítás dolga, míg az erotika mozgás, mely elsodor minden előnyös beállítást. Az erotika szégyennel és szorongással terhelt átváltozás, melyet a régi filmekben Elizabeth meghurcoltatása, a monstrum, az ösztön, az erő általi elhurcoltatása képvisel. Mel Brooks filmjében Elizabeth Frankensteint elhárító frigid luxusnő, akit végül a szörny tesz boldoggá az erdélyi havasok barlangjaiban. Az agyak cserebelélése eredményeként létrejön a „normális” horrorcsalád, melyben mindenki félig zseni s félig hülye (Ifjú Frankenstein). Már a Mel Brooks-filmben is sziszegő műnőként jelenik meg Elizabeth, de ott ez még csak egy geg a sok között. Branagh filmjében Elizabeth nemcsak elviseli a férfi másik arcát, a monstrumot, ő is megtalálja a maga másik arcát, leszáll hozzánk a szép képek világából, s esendő hússá válik. A melodráma üzenete az, hogy a lelki életben a kiadás a nyereség és a bevétel a veszteség. Az önzés a kín, és a nagylelkűség a gyönyör. Branagh filmjében Frankenstein egykori fallikus laboratóriuma inkább titokzatos, túldimenzionált anyaméhre hasonlít, melyet maga köré épít. Ahogy a film elején a halódó anya gyermeket szült, úgy szüli meg a film végén Frankenstein menyasszonya saját véres szívét. Elizabethből egyfajta Ayesha lesz, évezredeket öregszik a film végén. Frankenstein még egyszer eltáncolja az egykori valcert az eleven hullalánnyal. A tépett, összeomlott, ráncos nyakú, toldott-foldott Elizabeth egyszerűen egy megtört asszony, akin keresztülment az egész szokásos könyörtelen élet. A két tánc az élet elébe néző remények és a megélt élet végső számadásának szembeállítása. A nő elég, a férfi megfagy, holott egész életében lobogott, és a nő volt, aki fékezte. Elizabeth végül mégis lángolva száll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 18-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=810