KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/január
1895–1995
• Bikácsy Gergely: Lumière vonatán A mozgókép Pacific Szimfóniái
• Peternák Miklós: A következő száz év Filmutópia
HISTÓRIA
• N. N.: A tizenötezredik pillanat Minden kép kordokumentum?
• Bori Erzsébet: Itt lapátol a kommunista párt! Privát Németország
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Pelikán ladikján Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Sneé Péter: Honi kihívások Beszélgetés Gárdos Péterrel
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Schubert Gusztáv: A vérnősző angyal Született gyilkosok
• Könczöl Csaba: Játék és szimuláció Ölj számítógépen!
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Ha Bolyai, akkor nem-euklideszi Frivol múzsa
• Váradi Júlia: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
• Kovács András Bálint: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az elfeledett nevetés Pordenone
RETROSPEKTÍV
• Bori Erzsébet: Élet a dobozban Film-múzeum
• Antal István: A szem és a fül Lengyel avantgárd
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Bronxi mese
• Bori Erzsébet: Kétségek között
• Bíró Péter: A specialista
• Mockler János: Egy lány miatt
• Schubert Gusztáv: Veszélyes vizeken

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Beszélgetés Király Jenővel

A Meseautó esélye

Váradi Júlia

Kovács András Bálint

A Filmvilág-klub legutóbbi estjén Király Jenő volt a Szindbád mozi közönségének vendége, akivel – mi más, mint – a King Kong vetítése után beszélgettünk...

Váradi Júlia: Úgy tudom, a Frivol múzsa több mint egy évtizede készült. Miért csak most jelenik meg? Változott-e azóta valami a tömegfilmben?

 

Király Jenő: A könyv első változatát 1980-ban írtam, de nem adták ki, sőt miután elkészült, kutatómunkára alkalmatlanként el is bocsátották. Így aztán feküdt a könyv 84-ig. Akkor újra nekiálltam, és javarészt akkor készült el a jelenlegi formájában. Hogy mi változott azóta? Én mindenképpen. Amennyire szerettem a klasszikus 30-as, 40-es évekbeli tömegfilmeket, annyira nem szeretem az újabbakat. A legutóbbi 5–6 évben inkább regényeket olvasok. Főleg 18–19. századi regényeket.

Amikor elkezdtem írni, volt bennem egy polgárbosszantó, vagy elvtárs-bosszantó attitűd is, azért fordultam a frivol dolgok felé, mert túlságosan komolynak és félelmetesen magasztosnak láttam azt a világot, amiben akkor éltem. De a régi filmeknek is nagyon nagy varázsa volt. Ha az ember végignézte, végigelemezte ezeket a filmeket, akkor megismert egy mitológiát. Kisgyerek koromban én neorealista filmeket néztem, és nem a kor nagy westernjeit, vagy a kor nagy horrorfilmjeit. Ezeket csak később ismertem meg. De valami kimaradt, ezt el kellett intéznem. Ennek a következménye, hogy én felnőtt koromban intéztem el, amit kamaszkoromban kellett volna elintézni. Ennek a következménye az volt, hogy jegyzetelve intéztem el. Úgy éreztem magam, mint a Kalevalát egybeszerkesztő Lönnrot Illés. Miután megnéztem ezeket a kimaradt filmeket, sorba raktam a jegyzeteket, és döbbenten fedeztem fel, hogy valamilyen egységes logikának engedelmeskednek. Ezeket a közös történeteket elrendeztem egy nagy eposszá, és voltaképpen ez a Frivol múzsa. Az új filmek már csak ismétlik a régi, klasszikus műveket. Lehet, hogy majd jön egy új tömegfilm virágkor, és akkor érdemes lesz újra elővenni a témát, de a mai filmek egy kicsit untatnak engem, mert leegyszerűsítve ismétlik a klasszikus sémákat, mindazt, amit a 30-as, 40-es évek író-, rendezőóriásai, színészóriásai és monstrum óriásai meggyőzőbben, bonyolultabban, izgalmasabban és emberibben csináltak.

 

Váradi: És a filmrendezők nem mérik fel, hogy új igények születnek? Vagy az emberek megelégednek az örökös ismétléssel?

 

Király Jenő: Én azt hiszem, hogy nagyon jól felmérik, sőt zseniálisan felmérik az igényeket, csak egy törpülési folyamat játszódik le a tömegtársadalomban. A néző átlagos szellemi életkora a 30-as, 40-es években a 14 éves kort is elérhette, a mai néző szellemileg 6–7 éves lehet. Ehhez mérik a filmeket. A régi filmek, azok kamaszfilmek voltak. A mai filmek pedig tulajdonképpen nagycsoportos filmeknek tekinthetők. És a maguk módján zseniálisak, csak hát a nagycsoportosok számára mindent sokkal jobban le kell egyszerűsíteni. Ami a megdöbbentő számomra, hogy mennyivel vadabbak ezek a mai nagycsoportosok, mint a régi kamaszok, és mennyivel kevésbé romantikusak.

 

Kovács András Bálint: Én nem látom ezt az infantilizálódást a tömegkultúrában. Az egész kultúrában látom azt, hogy a tömegkultúra kezd elhatalmasodni rajta, és inkább a magaskultúra kezd infantilizálódni, hasonulni a tömegkultúrához. Nagyon érdekes volt hallgatni a közönség reakcióit a King Kong vetítése alatt, figyelni, melyik résznél volt nevetés vagy kuncogás. Nem akkor nevetett a közönség, amikor a rendező akarta volna, hogy nevessenek, hanem akár a legdrámaibb jeleneteknél. Vajon ha a Jurassic Parkot néznénk, akkor is nevetne-e a közönség? Amikor megjelenik a dinoszaurusz, akkor nem nevetnek, de amikor a King Kongban megjelenik a gorilla, akkor igen.

 

Király Jenő: Az egyetemen sok klasszikus tömegfilmet mutatok be, ott is kuncognak a hallgatók. Nem kuncognának ezeken a filmeken, ha az 1930-as évek mozi előtt ácsorgó, rövidnadrágos kisfiújává próbálnánk, tudnánk átváltozni. Én nem kuncogok rajta, megrendülve és meghatva nézem a King Kongot, mert nagy erőfeszítéseket teszek, hogy átváltozzak a hajdani rövidnadrágos tizennégy évessé. És amilyen mértékben át tudok változni, olyan mértékben megrendítő a King Kong. Ez az egyik lehetősége a nézőnek. A másik, hogy történeti szemmel tekint a filmre, és közönyösen nézi végig, nem röhög és nem is rendül meg rajta. De ismerek olyan embereket is, akik a mai tömegfilmeken dőlnek a röhögéstől. Ebben a félévben szexuálesztétikát adok elő, és erre jár rá az agyam, és ne haragudjanak meg, ha ilyen jellegű példát hozok föl. Mikor élvez az ember egy filmet? Ugyanaz az eset, mint hogy mikor élvez egy férfi vagy egy nő. Hogy ha azt mondogatja magában végig, hogy hű de remek, hű de jó nekem, milyen izgalmas, akkor eljut az orgazmushoz. Ha azt mondja, hogy hát majd meglátjuk, nem biztos, hogy olyan jó lesz, jobbak is vannak, akkor nem jut el. Tehát voltaképpen a tömegfilmet én az összes többi örömszerzési formák keretében, eksztázistechnikaként elemzem. Ahhoz, hogy hozzájussunk az eksztázishoz, elérjük a kellemességet és fokozni tudjuk, ahhoz együttműködési készség kellene. Úgy látszik, ez a kooperatív készség csak a saját korunk filmjeivel szemben van meg bennünk. Felismerjük magunkat a mai divatos öltözködésben, nyelvhasználatban, testnyelvben. Az 1933-as King Kongban viszont kísértetek járnak, nem a mi ruháinkat viselik, másként gesztikulálnak; nem ismerjük fel magunkat, és a kísértetek szorongást ébresztenek az emberben, hiszen tudjuk, hogy ezek már mind halottak. A filmtechnika jóvoltából visszajöttek a halálból. Ettől megrendülhetnénk, de nem akarunk megrendülni, és ezért inkább nevetünk rajta.

 

Váradi Júlia: A filmművészet válsága a kooperatív készség hiányának köszönhető-e, elfelejtettünk együttműködni azokkal, akik készítik számunkra a kultúrát? Lehetséges, hogy nem tudjuk már, hogy hogyan kell lelkesedni, lelkesedést kiváltani?

 

Király Jenő: Az a kérdés, hogy kinek a kooperatív készségével van a hiba. Azokéval, akik csinálják a filmet, vagy azokéval, akik nézik a filmet. Mert meg is lehet tölteni a mozikat. Vannak olyan filmek, amelyekre bemennek az emberek.

A művészfilmnél szerintem más a helyzet. A művészfilm-kultúra túl gyorsan, túl nagy eredményeket ért el a 60-as években, aztán elkényelmesedett, és ült a babérjain. Ebben az esetben is messze vagyunk egymástól, azért mert a művészfilm-készítők más időben élnek, mint mi, valahol, valamilyen örökkévalóságban.

 

Váradi Júlia: Az én tudomásom szerint az új King Kong Amerikában nem bukott olyan nagyot, mint Európában. Nem lehetséges, hogy arról van szó, hogy a tömegkultúra túlontúl amerikai jelenség, ami ugyan átkerült Európába, de mégsem sikerült igazán európaivá tenni?

 

Király Jenő: Az igaz, hogy a tömegkultúra amerikai találmány, Hollywood csak gyűjtőmedencéje volt a világ legnagyobb tehetségeinek. Amerika, koncentrálva a világ igényeit és tehetségeit, legyártotta a világ tömegkultúráját. És hogy ha Hollywood olyan filmeket csinált, amit az egész világon szerettek, ez azt jelenti, hogy jól mérte föl a világigényeket, és az amerikaiban valami olyat szólított meg, ami a kínaiban, vagy a magyarban, vagy az olaszban is megvolt. És mihelyt meg tudja szólítani ezt a valamit a hongkongi film, akkor a hongkongi film ugyanúgy végigsöpör majd a világon, mint az amerikai film. A tömegkultúra nemzetközi kultúra. Egyes nemzeti filmgyártások hozzák létre, de csak abban a pillanatban tudják létrehozni, amikor észlelik és helyesen észlelik mindannyiunk közös igényeit, álmait, vágyait és szorongásait.

 

Kovács András Bálint: Vannak viszont, akik szerint az amerikai tömegfilm nem ezekre az igényekre válaszol, hanem egyfajta kulturális kolonializációt hajt végre, és egyre inkább a saját igényrendszerét kényszeríti rá a különféle kultúrákra. Hollywood azért tudja a mindannyiunkban közös igényeket és vágyakat kielégíteni, mert ott ezek a nagy rendezőegyéniségek megszabadulhattak a hagyományok korlátaitól. Már az 1900-as, 1910-es években egyértelműen megkülönböztethetőek az amerikai filmek az európaiaktól. Az olasz, spanyol, francia, orosz némafilm végletesen irodalmias. Az amerikai filmekben viszont, még ha ugyanazok a melodrámák, ugyanazok a történetek játszódnak is le bennük, maga a film, a mozgás, az akció áll az előtérben. Mert nincs mögötte semmiféle kulturális háttér, az összes színházi, irodalmi tradíció el lett söpörve. Azt gondolom, hogy az európai tömegfilm, az mindig gátolt lesz a sokezer éves kulturális örökségtől. És azért az amerikai tömegfilm az igazi, mert az tud igazából szabad lenni.

 

Váradi Júlia: És még valami. Az amerikai néző nem szégyelli a tömegkultúra iránti igényét, míg az európai mindig egy kis bűntudatot érez akkor, amikor bemegy szórakozni a moziba.

 

Király Jenő: Elismerem, hogy az amerikaiak rá akarják erőltetni az egész világra az eszményeiket, az életmódjukat. De az oroszok is rá akarták erőltetni. Nekik miért nem sikerült? Az oroszok mindig szomorúak voltak, mert senki sem szereti őket. Az amerikaiak meg vidámak, mert mindenki szereti őket. Mi az oka ennek? Hát az az oka, hogy mind a kettő erőltetni akart, mind a kettő exportálni akarta a maga lelkületét, de az egyik belekalkulálta azokat is, akikre rá akarja erőltetni, azoknak az értékeit. A másik ezt nem tudta belekalkulálni, mert barbár módon, tűzzel-vassal próbálta erőltetni sivár utópiáját. Tehát olyan mértékben tudom akceptálni, vagy élvezni az amerikai manipulációt, amilyen mértékben az amerikaiak engem is beszámítanak. Abban a pillanatban, ha lovagiasan manipulálnak, akkor nyitott vagyok. Úgy gondolom, hogy itt a manipuláción belül valami csereaktus is lezajlik a fantáziavilágok között.

Ami a magyar tömegkultúrát illeti, volt egyszer egy csodálatos magyar tömegkultúra, csak itt kellett volna tartani képviselőit. Volt Kertész Mihály. Miért nem tartották itt? Volt Korda Sándor. Miért nem tartották itt? 120 ilyen név van a Smolka Jánosnak a Magyarok szerepe a világ filmgyártásában című listáján. És ez a lista a 40-es évek elején készült, azóta biztosan még jobban megnőtt. Tehát nagy tehetségek voltak, vannak, ugyanolyan nagyok lehetnénk ezen a téren, mint az olaszok. Csak itt megvetik a nagy mesélőket, ott meg szeretik. Az olaszok magukat tették naggyá, mi pedig Hollywoodot tettük naggyá. Másfelől túlságosan erős ez a mi osztrák–magyar sznobizmusunk. Márpedig a tömegkultúra, ahogy én értem, a bornírtság, a sznobizmus, a prüdéria, a fontoskodás, a szigorúság, az elavult és erőszakkal fölelevenített fenyegető pátosz légkörében elpusztul. A régi magyar film tisztán tömegkultúra volt, olyan homogén módon tömegkultúra volt, mint amilyen módon nem tömegkultúra az 1945 utáni magyar film. És nagyon szép filmeket termett. A kor nagy filmjei közé tartozónak érzem például a Meseautót, vagy a Szűcs Mara házasságát, őket, nem tudok betelni velük, ezek a maguk szerény módján remekművek voltak.

 

Váradi Júlia: A Sose halunk meg című film az új magyar tömegkultúra kiváló példája. Ha egy ilyen film megszülethetett, akkor miért nem születik utána rengeteg hasonló?

 

Kovács András Bálint: Szerintem lesz Magyarországon tömegfilm, és ugyanolyan jó lesz, mint amilyen volt a 30-as, 40-es években, csak erre idő kell, meg pénz. Ez az egyetlen komoly tradíciója a magyar filmnek. És egészen biztos, hogy erre rá fognak jönni a rendezők, főleg ha kiderül, hogy a közönséget be kell vinniük a moziba, és nem csak saját maguknak kell filmet csinálni.

A legfontosabb ok, szerintem, hogy negyven esztendőn át nem szerettük saját magunkat. És úgy nem lehet tömegfilmet csinálni, hogy valaki utálja saját magát. Nagyon jellemző példa például a rendőr figurája a filmekben. Ugye a rendőr, az egy elég jelentős figura az amerikai és a nyugati filmekben. És nagy tiszteletnek örvend, a magyar filmekben pedig mindig hülye. Nem véletlen, hogy a viccek is rendőrviccek voltak. A rendszerváltás óta, olvastam egy statisztikát, hihetetlen mértékben megugrott a rendőrtiszti főiskolára jelentkezők száma. Ami azt jelenti, hogy hirtelen a rendőr a hülyéből újra elkezdett fölemelkedni. Egészen biztos, hogy szeretni fogják a rendőröket is, mert ha az ember szereti saját magát, meg azt az életet, amiben él, akkor a rendőr, aki megvédi, se olyan hülye, és erről jó rendőrfilmeket lehet csinálni. Tehát, ha itt valami normális világ fog kialakulni, akkor biztos, hogy jó tömegkultúra lesz Magyarországon, mert ennek vannak nálunk hagyományai.

 

Váradi Júlia: Könyvében külön fejezetben foglalkozik a pornósztárokkal. Az egyetemen szexuálesztétikát is tanít. Lát-e különbséget a magaskultúrához sorolható erotikus művészfilm és a pornófilm között?

 

Király Jenő: Nem tekintem azonos szinten állónak a kettőt. Én a konvencionális pornófilmet teljesen autentikusnak, a konvencionális szexfilmet fél-autentikusnak, a művészfilmet pedig ebben a tekintetben harmadrangúnak és amatőrnek tartom. A szexfilm nézői nem filmművészetet akarnak látni, hanem nemi aktusokat. Ez a pornográf igénynek a lényege. Tehát itt az obszcén tárgyban akarunk gyönyörködni és az obszcén aktivitásban. A művészfilmben számtalan más ambíció megzavarja az ilyen nemű élvezetet. Ha Fellini világában akarok gyönyörködni, akkor Fellini-filmet fogok nézni, ha szexben akarok gyönyörködni, akkor nem. Olyan kevés kebelvarázst nem tapasztaltam sem előtte, sem utána, mint amikor az Édes életben Fellini mutogatja Anita Ekberg kebleit. Ha konvencionális pornófilmet látok, akkor zavartalanul gyönyörködhetek a kebel esztétikájában.

Könyvem utolsó fejezetében megjegyeztem, hogy hát mindig létezett „természeti szép”, végre hozzá kellene látni a kutatásához. Az csak pótkielégülés, hogy megírtam ezt a könyvet, és képzelt férfiakat és nőket elemeztem bennük. Egy valódi nőről kellene modern kritikai nagymonográfiát írni. Tudjuk, miért szép Anna Karenina vagy Mona Lisa, de nem tudjuk, miért szép Cicciolina vagy Olinka. Ebben az esetben a műalkotás tényleg maga Cicciolina, amivé ő teszi önmagát és a testi szerelmet. A pornográfiában olyan mértékben keveredik össze a film és az élet, ami teljesen új. Az egész esztétika újragondolására késztet, mert a meglevő esztétikában ezek az új jelenségek, mint Cicciolina vagy egy Olinka, már nem férnek el. A hivatalos esztétikák szellemében csak kiátkozhatom, üldözhetem őket. Én viszont ezt nem kívánom megtenni, mert tudom, hogy sokan szeretik őket, sok embertársam életében ezek a hölgyek életmentő funkciót töltenek be. Tehát nekem végére kell járnom, hogy miért működik ez olyan jól, miért fontos sokak számára. Egyszer Bécsben nyaraltam, számos jegyzetet készítettem a pornófilmekről. Akkor a hetvenes években még nem volt videó. Kidolgoztam egy írásmódot, mellyel lejegyeztem a filmeket, és nagy táska jegyzettel jöttem haza. A vámos mindenemet kiforgatta, mert ha szemüveges aktatáskás embert lát, az nagyon gyanús. Látta, hogy egy táskányi füzet van nálam. Ezek voltak a pornójegyzeteim. Azt mondja a vámos, maga milyen rendes ember, maga jegyzetelni jár Nyugatra, mások táskája pornográfiával van tele...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=82