KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Bergman-leltár

• Kubiszyn Viktor: A Névtelen Ember Eastwood, a desperado
• Nevelős Zoltán: A Magnum erejével Piszkos Harry-verziók
• N. N.: Eastwood, a zsaru
• Géczi Zoltán: Időn túli karrier Eastwood estéje
• Jaksity György: A társasági lény A vállalat
• Mihancsik Zsófia: Világok harca Globál-dokumentumok
• Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy Az Álomgyár lázadói
• N. N.: Paul Schrader
• Teszár Dávid: Tokió sötétben Shinya Tsukamoto
MAGYAR MŰHELY
• Kemény György: A szememen át Kovásznai György filmfestményei
• Schreiber András: Egy boldog ember Káldy-körkép
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Smink nélkül Kultúra a képernyőn

• Bársony Éva: Pornó és mártírium Berlin
• Karátson Gábor: Örökbefogadott filmek Belső-Ázsiai mozgókép
MULTIMÉDIA
• Sebő Ferenc: Az akció vége Half-Life 2
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Egyszeregy 5x2
• Vaskó Péter: Tőrbe csalva A Repülő Tőrök Klánja
• Bayer Antal: Moebius a vadnyugaton Blueberry
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Mint egy angyal
• Győrffy Iván: Genezis
• Vízer Balázs: 36
• Vaskó Péter: Constantine, a démonvadász
• Vajda Judit: Kacsaszezon
• Köves Gábor: A titkos ajtó
• Strommer Nóra: Japán szerető
• Ardai Zoltán: Hiúság vására
• Bori Erzsébet: Egy mukkot se!

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hiúság vására

Ardai Zoltán

 

Thackeray százötvenegynéhány évvel ezelőtt publikált regénye klasszikus alapmű ugyan, de korántsem klasszicizáló – még kevésbé romantikus – szellemű könyv. Első benyomásra derűsen realisztikus szemléletűnek, évődően humorosnak hat, aztán (anélkül, hogy mérhető hangváltozást regisztrálnánk), inkább már sötétesen komikainak, érdesen és keserűen szatirizálónak, miközben rendíthetetlen epikai higgadtságúnak is – a végső hatás pedig a már kétségbeejtő sivárság (nem magát a szerző elbeszélőművészetét tekintve). Hogy viszont e regény moziadaptációi a forgalmazói besorolás szerint rendre „romantikus drámák” – most is így szól a címke, a csillogó Mira Nair-feldolgozás esetében –, ez két dolgot jelenthet. Vagy a romantikáról alkotott forgalmazói elképzelések kreténisztikusak, vagy az adaptációk estek sorra áldozatul a filmpiac hiúság-vásári viszonyainak. A való igazság sajnos a lehető leggaládabb: mindkét borús feltételezésnek odaadja magát egyszerre.

Az indiai rendezőnő angol-amerikai produkcióban forgatott Vanity Fairje lágy olvasatra szerveződő, keleti kényelmű, nyugati nyugalmú kosztümös retro, kellemdús látványosság – éppen ebben áll fő kellemetlensége is, mert a cselekmény már-már jelentésnélkülivé bomlik és tompul a képi kellem dagályában; ami jelentést pedig a scriptbeli módosítások folytán vesz föl, annak inkább biedermeier íze van. A vizuális gyönyörűség egyébként nem feltétlenül zárná ki az életsivárság thackeray-i feelingjét, sőt, akár nyomatékosíthatná is paradox módon. Egyrészt ihletettebb ellenjátékokkal (a Thackeray-féle szatirizálás felől merítkezve), másrészt elmélyültebb zenehasználattal – ahogyan mindez Stanley Kubrick Barry Lyndon-feldolgozásában meg is valósult. Aminek semmi helye nincs itt, de Nairnál gyakorlatilag meghatározó, az az édeskés történet-csiszolgatás – viszont a forgalmazói értelemben vett „romantikus drámához” ugyanez talán éppen szükséges. Azonfelül Nair, akinek igen kedvelt bakfiskori olvasmánya volt a Hiúság vására, még méltatlannak is tarthatta, hogy Thackeray kérlelhetetlenségével lépjen fel – bármi régi – angolokkal szemben. A kesztyűs kezű munka azonban ezesetben teljesen értelmetlen. A regény címe nem szimplán Európa napóleoni időszakára és Angliára vonatkozik. Becky Sharpból klasszikus típusú filmfőszereplőt csinálni, és végtére (még csak nem is fanyarul) indiai megváltásba terelni őt annyi, mint elfüggönyözni azt, mit jelent a „Hiúság Vására” nevezet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8250