KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Bergman-leltár

• Kubiszyn Viktor: A Névtelen Ember Eastwood, a desperado
• Nevelős Zoltán: A Magnum erejével Piszkos Harry-verziók
• N. N.: Eastwood, a zsaru
• Géczi Zoltán: Időn túli karrier Eastwood estéje
• Jaksity György: A társasági lény A vállalat
• Mihancsik Zsófia: Világok harca Globál-dokumentumok
• Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy Az Álomgyár lázadói
• N. N.: Paul Schrader
• Teszár Dávid: Tokió sötétben Shinya Tsukamoto
MAGYAR MŰHELY
• Kemény György: A szememen át Kovásznai György filmfestményei
• Schreiber András: Egy boldog ember Káldy-körkép
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Smink nélkül Kultúra a képernyőn

• Bársony Éva: Pornó és mártírium Berlin
• Karátson Gábor: Örökbefogadott filmek Belső-Ázsiai mozgókép
MULTIMÉDIA
• Sebő Ferenc: Az akció vége Half-Life 2
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Egyszeregy 5x2
• Vaskó Péter: Tőrbe csalva A Repülő Tőrök Klánja
• Bayer Antal: Moebius a vadnyugaton Blueberry
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Mint egy angyal
• Győrffy Iván: Genezis
• Vízer Balázs: 36
• Vaskó Péter: Constantine, a démonvadász
• Vajda Judit: Kacsaszezon
• Köves Gábor: A titkos ajtó
• Strommer Nóra: Japán szerető
• Ardai Zoltán: Hiúság vására
• Bori Erzsébet: Egy mukkot se!

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Globál-dokumentumok

Világok harca

Mihancsik Zsófia

Ha a politikai varázsmese és a tömegkultúra varázsmeséje találkozik, az ritkán vezet jóra. Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal az antiglobalista propagandafilmekről.

 

– Ebben a filmben nagyon alaposan és áttekinthetően azokat a problémákat foglalták össze, amelyek a globális kapitalizmusra és főszereplőire, a nemzetközi nagyvállalatokra jellemzőek – korlátlan hatalom, kizsákmányolás, környezetrombolás, törvényszegés, immoralitás, manipuláció – vagy a film merő propaganda, és akkor az a kérdés, hogy mi ellen irányul vagy minek az érdekében emel szót?

 

Szilágyi Ákos: Komolytalan lenne ennek a filmnek a kapcsán a globalizáció, a transznacionális vállalatok problémáiról vagy az ökológiai válságról beszélni. A vállalat intellektuális rémfilm vagy szörnyfilm. 1995-ben kíváncsiságból megvettem David C. Korten könyvét, A tőkés társaságok – így fordították magyarra akkor a „corporation”-t -- világuralmát. Ennek a könyvnek is van egy kis teoretikus lektűr szaga, mégis úgy viszonyul a filmhez, mint Marx Tőkéje egy korabeli romantikus antikapitalista pamflethez. A film semmitmondó, inkább csak a mód, az eszközök érdekesek, ahogyan az amerikaiak megcsinálnak egy ilyen filmet. Maga a kiindulópont is nagyon amerikai, hogy ugyanis egy jogi baleset szülte a világra ezeket a világvállalat-szörnyeket.

 

– Vagyis hogy a vállalatok jogi személyiségre tettek szert 1868-ban, a 14. alkotmánykiegészítéssel.

 

Szilágyi Ákos: Igen. Ha ez így volna, egyszerű lenne a megoldás is: meg kell változtatni a jogot, és akkor a szörnyek összecsuklanának az általuk okozott összes szörnyűséggel együtt. Rengeteg szörny-metaforát vonultat fel a film: gyilkos cápa, Frankenstein, az elszabadult gépezet, vírus, daganatos sejt, szóval a tömegkultúra teljes szörnyskálája. Népszerűen akarnak tehát beszélni az alkotók, és való igaz, hogy ez a beszédmód a nézők tudattalanját megcélzó propagandafilmek sajátja. A film első harmadától -- őszinte sajnálatomra – nekem az Ewige Jude -- Az örök zsidó -- című náci antiszemita propagandafilm „ugrott be”. Félelmetes film, csak ott persze nem a „corporation”, hanem a „zsidó” tölti be a világrém populáris szerepét, de a metaforák, a képi hatáseszközök alapvetően ugyanazok. Persze, nem a nácik találták föl a montázstechnika eszközeit, az eizensteini eszközöket, a reklámfilm hatáseszközeit, ők „csak”, mint a modern technikai civilizáció annyi vívmányát és eszközét, különösen lelkiismeretlenül, emberellenes célokra és különösen töményen alkalmazták ezeket az eszközöket. Nota bene, ugyanazokat az eszközöket, amelyeket a film kifelé, a piac aljas manipulátoraira mutatva, leleplez és elítél, teljes erővel alkalmazza maga is. Persze, csakis a „jó ügy”, az „igaz ügy” érdekében. Mindenki így gondolja ezt. A nácik és a bolsevikok is így gondolták. Túl ezen engem leginkább az érdekelt, hogyan lehet az amerikai műfaji film narratívájában elmondani A tőkét. Hát természetesen a 19. század legnaivabb, moralizáló antikapitalista modorában. A film végén egyébként megjelenik a jó kapitalista is, mintha egy Jókai-regényből lépett volna elő, a konvertita szőnyeggyáros, aki a damaszkuszi úton megvilágosodva, hirtelen felismeri, hogy idáig a Gonosz szekerét tolta, de megjavul, és megígéri, hogy ezentúl jó tőkés, környezettudatos tőkés lesz. Az amerikai narratívában azonban még utalás sem történik semmiféle osztályharcra, kizsákmányolásra, el sem hangzik a „tőke” szó – a tőkével semmi bajunk, nekünk csak a szörnyekkel, a „társaságokkal” van bajunk, akik visszaélnek az orvul megszerzett személyiségi jogokkal.

 

– Kizsákmányolásról azért van szó benne, hiszen az egyik vád, hogy a multik filléreket fizetnek a harmadik világban azokért a pólókért, amelyeket aztán százszoros felárral adnak el.

 

Szilágyi Ákos: Hát ez már a manchesteri manufaktúrák idejében is ismert tény volt, és a 21. századi globális rendszernek nem ez a legfőbb baja. Nem is ez a lényeg, inkább az, hogy az „elszabadult szörny” helyébe bármikor bármit be lehet helyettesíteni: lehet ez egy társadalmi csoport, az állam-Moloch vagy állam-Leviathán, valamilyen párt, a kormány, az egyház – „écrasez l’infame!” –, tehát meg kell személyesíteni a hatalmat, szörnyűséges alanyoknak kell tulajdonítani azt a mérhetetlenül sok szörnyűséget, amely -- a médiából tudjuk, saját nézői szemünkkel látjuk – nap mint nap történik velünk és körülöttünk. És ha a szörny megvan, akkor minden megvan, csak nézni kell, mint a moziban. Mert valójában már nem egészen propagandafilmet, vagy ismeretterjesztő-tudományos filmet, hanem szórakoztató filmet látunk, horrorisztikus élményként kapjuk a katasztrófát, amelyben benne vagyunk és élményként a leleplezés és felháborodás örömét. Mert néha nemcsak szép, de kellemes is felháborodni. Ilyen eszközökkel, ilyen műfajban bármilyen társadalmi hazugság képét ki lehet rakni és minden így kirakott kép szükségképpen hazug lesz, még ha netán elismerten igaz cél lebeg is a hazugságipar eszközeit maga e hazugságipar ellen mozgósítók szemei előtt, amit ez esetben kétlek.

 

Lengyel László: Szerintem a Corporation félúton van a szórakoztató és a komolyan vehető filmek közt. Annyiban venném komolyan, amennyiben az emberen borzongás fut végig, ha arra gondol, hogy a neokonzervatív Bush-féle hullám ugyanilyen ördögi lényekkel szembesíti őt folyamatosan, akik megcsinálják a maguk propaganda- és világkörüli útjait, és szinte a szavaik is ugyanazok. Két veszedelmes dolog is van ebben az egészben. Az egyik a csapás-ellencsapás logika. Végig az volt az érzésem – egyébként a Moore-filmnél, a Fahrenheit 9/11-énél is –, hogy valóban jogos az összehasonlítás a szovjet és a náci propagandafilmekkel. Készül egy film az egyik oldalon, ahol a hadsereg döngő léptekkel végigmasíroz a Vörös téren, majd készül egy ellenfilm, ahol az Unter den Lindenen döngenek a gárdák csizmái. Látjuk a hősöket és látjuk az ördögöket. Itt meg látjuk egyfelől a terrorizmus ördögi figuráit, amire a válasz Cheney alelnök meg a Halliburton. Csak hát megdöbbentő, hogy még mindig ugyanezen, vagy már megint ezen a szinten vagyunk? Visszataláltunk a vallásháborúkhoz? Ez nagyon komoly kérdéseket vetne föl az emberiség kulturális jövője szempontjából. Vagy visszatértünk a harmincas évekbe, ahol ernyedt és fáradt demokraták ücsörögnek és beszélgetnek a kávéházakban, miközben a fejük felett két propagandagépezet darálja vadul az agyakat? Ez szomorúsággal tölt el. A másik veszély, amiről már sokat beszéltek, az amerikai összeesküvéselmélet állandó jelenléte. Valóban bárki behelyettesíthető az összeesküvők szerepébe. A Wall Street-i titokzatos zsidók, a Soros Györgyök tehetnek mindenről, és New Yorkból, ebből a judeoplutokrata városból származik minden rossz. A másik oldalon meg jön az ellenkezője, hogy a titokzatos arab terroristák minden bajunk okozói.

Ott van persze emögött az is, hogy híján vagyunk a világot magyarázó gondolatoknak és elméleteknek, noha erőteljesen vágyunk rá, hogy találjunk végső megoldásokat és mozgatórugókat, olyan logikákat, amelyekből egyszerűen levezethető a világ. Marx Tőkéjéből nem volt levezethető egy primitív világmagyarázat, de Sztálin elvtárs műveiből már igen. A 19. századi nacionalista elméletekből nem, de Hitleréből már levezethető volt, hogy ki tehet a világ romlásáról. Kísértetiesen ugyanerre a vágyra épít ez a film is, és ennyiben a gondolatok ellensége. Arra biztat, hogy ne jusson eszedbe, hogy a világ ennél sokkal bonyolultabb. Ennyiben tehát a propagandafilmhez már tényleg csak az a lépcső hiányzik, hogy a film végén megjelenjen Fidel Castro vagy Andreas Baader. Ahogy az ellenfilmben megjelenhetne Bush elnök, aki elmondja, hogy a világ átalakítása már folyik a demokrácia jegyében. Engem persze, aki itt ülök egy dekadens, rossz demokratikus európai kávéházban, némi jó érzéssel töltött el, hogy azért mi nem itt tartunk. Tarthatnánk itt is, nem probléma, bármelyik magyar vállalatot behelyettesíthetnénk a filmbeli vállalatok helyébe, meg lehet találni a jólöltözött urak magyar változatait is, vagy eszünkbe juthat az is, amit nemrégiben mondott egy jeles környezetvédő, hogy vasfogaikkal most tépik ki az utolsó zöldeket Budapest környékén. Tehát a magyar közönség is ráismerhet mindazokra a közhelyekre, amelyekre szeretne ráismerni. Arra például, hogy az ördögökkel is el lehet bánni, ha megneveljük őket. És akkor a szörny magába roskad, hogy hát tényleg, éhbérért dolgoztatom az embereimet, nos, ezután másként lesz. És ezzel eljutottunk a népmesék világába.

 

Szilágyi Ákos: Igen, a film valóban visszaidézi a harmincas évek európai katasztrofizmusának szellemét, és azoknak az értelmiségieknek a magatartását, akik kávéházban panaszkodnak vagy mozgalmat szerveznek, miközben a fejük fölött -- ahogy akkoriban mondták -- világok harca zajlik, és azok győzedelmeskednek, akik varázsmesét mondanak a jó és a rossz hősről. A harmincas években találkozik össze veszedelmes és véres módon a politikai varázsmese és a tömegkultúra varázsmeséje: egyik oldalon Auschwitz, a másikon a Gulág, az egyik oldalon a szörnyű náci diktatúra, a másikon a szörnyű sztálinista diktatúra – amivel továbbra sem akarom összemosni őket –, miközben mind a kettőt a szörny elleni harc hívta életre. A szörny – elég talán a világkapitalizmus hidrája vagy a judeo-plutokrata, judeo-bolsevista világpolip mitikus képére utalni -- a totalitárius ideológia sine qua non-ja. Ez azért érdekes, mert a tömegek 20. századi – nagyipari, nagyvárosi – megjelenésével megjelenik a tömeg kulturális igénye is, ami azt jelenti, hogy egy sokkal egyszerűbb befogadóhoz kell alkalmazkodni. Tehát a politika elkezd a tömegkultúra nyelvén, szimbólumaival, történeteivel operálni, de ekkor még ugyanazt a régi, 19. századi ideológiai árut adja el. A hatvanas-hetvenes évektől azonban szerintem fokozatosan megváltozik a helyzet, a politikai tömegkultúra elveszti ideologikus töltését és merőben esztétikai töltésűvé válik. Azt is mondhatnánk, hogy az esztétikai tömegkultúra részévé válik, ennek nyelvét, műfajait, szervezésformáit kezdi használni, ami azt is jelenti, hogy veszélyessége is csökken: a százezrek és milliók életét követelő véres küzdelmet a szenvedélyesen átélt harci játékok irányába tolja el. Ebbe az esztétizáló, tehát nem-ideologikus tömegkultúra összefüggésébe illeszkednek a globalizációt, a kapitalizmust, Amerikát, tőkés világtársaságokat leleplező pszeudo-dokumentumfilmek, amelyekből már láthattunk párat és még többet fogunk. A Corporation ebbe a sorba illeszkedik. Szórakoztató jellegét azért is hangsúlyoznám, mert nem látom a leleplező filmek egészen durva tudat-manipulációja mögött azokat a legjobb és legrosszabb szándékú ideológiai és politikai auktorokat, mozgalmakat, vezéreket, akiktől tartani kellene, hogy nemsokára egy társadalmi katasztrófát idéznek el. Ebből a szempontból én ma nem annyira a hiszterizált politikai tömegtől, mint inkább a privátcsőcselék rémuralmától és az elszabadult privátember terrorjától tartok, és persze a terror-veszélyt szabadságkorlátozással orvosoló, jogszűkítő állam elszabadulásától. A katasztrófa persze, egy egészen más és általános értelemben folyamatban van, legalább kétezer éve. Ezt nem kell feltétlenül eszkhatologikusan érteni, hogy ez már csak végidő, mert a történeti idő és a parúszia között „nincs idő”. Elég, ha egyszerűen arra gondolunk, hogy a katasztrófa nem más, mint a haladás, a Nietzsche által annak idején haladásként definiált dekadencia: megyünk előre egyre mélyebben a dekadenciában és nem lehet visszafordulni, nem válhatunk rákká. Az ökológiai mozgalmak képviselői ezzel szemben gyakran épp azt képzelik, hogy rákká válhatunk, vissza lehet és főként, hogy érdemes visszamenni. De csak azért juthatnak ilyen következtetésre, mert azt hiszik, ezen az úton kiküszöbölhetik a haladás rossz oldalát – azt a bizonyos dekadenciát –, miközben persze azzal a rossz oldallal, amely a múltbéli jóhoz tartozott hozzá eltéphetetlenül, valamilyen okból szintén nem kell szembenézniük. Mintha a rossz oldal kiiktatásával visszatérhetnénk egy árkádiai világba, valamilyen pásztoridillhez. De ki fogja és milyen módon kiiktatni a rossz oldalt?  A haladás rossz oldalának kiiktatására az elmúlt száz évben többen is vállalkoztak, de csak azt érték el, hogy a jó oldalát is sikerült kiiktatniuk és részben ezzel, részben a kiiktatás szörnyűséges módjával még annál nagyobb rosszat idéztek a modern társadalmakra, mint ami egyébként osztályrészükül jutott és jut mindmáig. Nem az a kérdés, benne vagyunk-e a katasztrófában, persze, hogy benne vagyunk, hanem az, hogy van-e más létmód az ember számára mint a katasztrofális? A jó ügy harcosa és mindenki, aki jót akar, bizonyos értelemben naiv: a rossz tud a jóról, a jó a rosszról nem – írja egy helyen Kafka. Olykor azonban ezen bepörög a jó és végleg le akar számolni a rosszal: színre lép a habzó szájú angyal. Márpedig, ezzel megfordul a dolog, mert – mint Dosztojevszkij mondja –, az ördög a habzó szájú angyallal veszi kezdetét. Ez a habzó szájú angyal minden jóban ott lakik. Féken kell tartani, mint a mosópor habzását.

Van a filmnek még egy tanulsága: nem mindegy, milyen nyelven szólalok meg, ha egyszer hatást akarok kiváltani. Itt van a verespataki aranybánya, vagyis a ciánszennyezés ügye, amelyről Kocsis Tibor heroikus erőfeszítéssel megcsinálta az Új Eldorádó című filmet. Itt nem általában beszélnek, hanem konkrétan és a film a leghagyományosabb értelemben vett civilmozgalmi film: nem globális rémségekkel akar elképeszteni, felháborítani -- „ilyen még nem volt!” --, egyszóval nem moralizál és nem szórakoztatni akar, hanem konkrét, azonnali társadalmi, politikai és civil cselekvésre ösztönözni és maga is politikai tett. Elég sokan látták, és már maga az, hogy nem-üzleti, hanem kifejezetten mozgalmi eszközökkel elég sok nézőt sikerült rábírni, hogy megnézze, már maga ez is politikai fegyvertény volt, míg a Corporation kasszasikere üzleti fegyvertény és a film a legcsekélyebb mértékben sem mozgósít senkit semmiféle civil cselekvésre. A film megvásárlásra, vagyis nézésre mozgósít, a világot nem mint megváltoztatni-valót, hanem mint néznivalót -- rémséges, iszonyú, felháborító, tűrhetetlen, hajmeresztő néznivalót -- kínálja föl.

 

– Miután mind a ketten ugyanabban az irányban gondolkoztok, biztosan meg tudjátok mondani azt is, hogy a szorongásból, a tömegkultúra leegyszerűsítéseiből és érzelmi megoldásaiból mikor nő ki a következő diktatúra. Mert ha jól értem, annak az előkészítése zajlik, akaratlanul is: a jóra és rosszra leegyszerűsített világ merre másfelé tartana?

 

Lengyel László: Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyeget. Ugyanis a habzó szájú angyal bekerült a filmbe. Vannak ugyan problémáink Bush-sal, Berlusconival vagy a magyar politikai szereplőkkel, de a nemzetközi méreteket öltött populizmus azért még mindig a demokrácia keretei között üvöltözi a szólamait. És az ilyen típusú filmek sem Hitler vagy Sztálin propagandafilmjei. A Corporation rámutat veszélyekre és súlyos sérelmekre, de meggyőző és megváltó szándékai nem arról szólnak, hogy utánam az erőhatalomnak kell következnie, amely mindezt beléd fogja verni. Tehát elég alacsony ez a színvonal, és néha propagandafilmet látunk, mögötte hála istennek még nincs ott sem az erő kultusza, sem a világforradalom vágya.

 

– De ez csak idő kérdése.

 

Lengyel László: Éppen hogy nem az. Sőt, ezek a filmek beilleszkednek egy sorba. Számos olyan amerikai filmet láttunk, amely arról szól, hogy titkos szervezetek katonai hatalomátvételre készülődnek, s ez a világ bármely pontján bekövetkezhet. Ugyanígy sorolhatnánk azokat a filmeket is, amelyek a CIA, a „cég” titkos terveit részletezik. Hogy gondoljunk mi bármit is a mai világ jelentős eseményeiről, mögöttük a CIA, a KGB vagy a Moszad áll. Vagy itt vannak a világ fölötti totális ellenőrzésről szóló filmek. Azt hittem egyébként, a Corporationban is több szó esik arról, ami tulajdonképpen az egész Microsoft-világ negatív képe, hogy ugyanis a háló bent van az életünkben. Amit a Mátrixokban megcsináltak: az agyvelődben bent vannak valakik, az összes kép, amit látsz, hamis, nem te látod őket, hanem veled láttatják, a szavaid sem a tieid, csak veled mondatják ki őket, az SMS-eidet begyűjtik az Échelonnal. Jön tehát egy ellen-Microsoft, ellenhálózat-film. Vagy: a Tőzsdecápákból tudjuk, hogy a tőzsde irányít mindent, kész titkos társaság.

 

Szilágyi Ákos: Sőt, nemzeti valutákat, országokat csáklyáz meg!

 

Lengyel László: Pontosan! A korporáció ennek a mintájára kiépült hálózat. Katonai-ipari komplexum, így hívták az ötvenes-hatvanas években. Galbraith megírta Az új ipari államban, és az egész Eisenhower-doktrína erre épült. Én még ebben nőttem fel. Ennek ellenére, az eltelt harminc-negyven évben, az Egyesült Államok valahogy az istennek se alakult át diktatúrává. És Európa sem, azért üldögélünk most itt ilyen nyugodtan, noha voltak próbálkozások. Rémisztgetjük magunkat filmekkel, abszurd drámákkal…

 

– És rémisztgetjük magunkat, okkal, a szélsőjobboldalisággal vagy a populizmus felerősödésével is.

 

Lengyel László: Hogyne, és megjelennek a terroristák is, akik lelövik a miniszterelnököt. Van itt minden. Ennek ellenére a demokrácia teherbíró képessége a második világháború után sokkal nagyobb lett, ez pontosan látszik. Hiszen még nekünk, magyar állampolgároknak is azonnal az jut eszünkbe egy ilyen film láttán, hogy te jó ég, nem lesz ebből baj? Nem lesz ebből fasizmus, sztálinizmus, bármilyen diktatúra? Azok az értelmiségiek, akik 1933-ban tapsviharban törtek ki, hogy végre megvan, és legfeljebb azon vitatkoztak, hogy kit kell először lelőni, ma egymásra néznének, és azt mondanák: ezt nem szeretnénk, sőt, ellenkezőleg. És cikkeket írnának a Filmvilágba, hogy ezt tessék azonnal abbahagyni. Ez nagyon fontos változás! Tudom, hogy 1933-ban sem a kopasz, szakállas értelmiségiek szövege számított, de mégiscsak óriási jelentősége volt annak, hogy az értelmiség is ebbe az irányba rohant falkában, és próbálta magát a szolgálatával felértékelni.

 

– Mint a kilencvenes évek elején Szerbiában.

 

Lengyel László: Úgy van. Mozgalomszerűen követtek valamit. És ezért tartom veszedelmesnek, amikor kiderül, hogy Amerikában Bush mellett mozgalom indul. Az amerikai háziasszony már nem éri be azzal, hogy megnézi a jelöltet a tévében, tapsol és felengedi a lufiját. Látszik, hogy hisz. Meg van győződve az igazáról. Tehát lélektanilag átlépett egy küszöböt. És ugyanígy működnek a Bush-ellenesek is: hiszik, hogy ha ez az ember győz a választásokon, akkor nekik végük van, el kell költözniük Amerikából. Magyarországon is ilyenkor kezd el félni az ember. A Corporation véleményem szerint nem lépte át ezt a határt. Tehát a nézők sem úgy jönnek ki a moziból, hogy törni-zúzni lenne kedvük.

 

– De hát ez a szemlélet az egyik eleme annak az eszközrendszernek, amellyel ezeket a hiteket pro és kontra meg lehet teremteni, magyarán mítoszokat és indulatokat lehet gerjeszteni, és az indulatok előbb-utóbb agresszivitásba csapnak át. Felfogható tehát úgy is a dolog, hogy a diktatúrához vezető út előkészítő szakaszában vagyunk.

 

Lengyel László: Lehet ez persze előkészület is, de én úgy gondolom, hogy mégis inkább levezetés. Az ilyen filmek inkább összefoglalnak egy-egy korszakot. Más kérdés, hogy szakmailag nem tudok olyan képet mondani a filmből, amelyik belém ivódott volna. A Tőzsdecápák szereplőit ma is magam előtt látom. Máig előttem van a Magánbeszélgetés hangulata és képsorai. Az meg volt csinálva! Ebben a filmben egyetlen ilyen perc sincs.

 

– Hát istenem, klip-film.

 

Lengyel László: Akkor egy klipnek kell megütnie az embert. Hogy amikor önmagadban szembe akarsz nézni mások szegénységével, akkor ez a kép ugorjon be. És ilyen kép egy rossz filmben is lehet, sőt még egy híradóban is!

 

Szilágyi Ákos: Elvileg lehetetlenség olyan klipet alkotni – a klip képisége, hatásmechanizmusa zárja ki ezt –, amely úgy rögzül a néző tudatában, ahogyan egy évszázaddal ezelőtt egy fotográfia vagy valamilyen elmesélt vagy elolvasott történet rögzülhetett. Az a mediatizált képi kultúra, amelyben élünk, másképpen emlékezik, pontosabban nincs emlékezete. Ezért nem olyan félelmetesek azok az indulatok sem, amelyeket a kiélezett, a gonosz és a jó küzdelmeként színre vitt politikai játék eredményez. Ugyanis mint minden szurkolói vagy nézői szenvedélynek, ennek is van egy fellobbanása, majd nagyon rövid időn belül lelohad. Fel lehet szítani újra, de politikai világnézeteket, tartós beállítódásokat, társadalmi mozgalmakat nem lehet rájuk alapozni. Ez a film, még ha ezerszer ilyen jól csinálták is volna meg, és a félelem-, borzadály-, gyűlöletkeltő hatása is a sokszorosa lenne, akkor is csak a viszkető felület felvakarására lenne képes, ami után a viszketés megszűnik. Ezek tehát nem igazi veszélyek, amilyenek a húszas vagy a harmincas évek veszélyei voltak.

De van ennek a filmnek a kapcsán még egy fontos mozzanat: ugye mára már elszabadult az, amit mi repülő pénzgazdaságnak, globális gazdaságnak, a határok teljes átjárhatóságának hívunk. Ami egyfelől nagyszerű, hiszen a szabadságot jelenti. Másfelől azonban katasztrofális, hogy mindent egyetlen racionalitás medrébe szorít bele. Minden más racionalitást legalábbis érvénytelennek tart, mondván, hogy nem térül meg a piacon. A piacon nem lehet másként gondolkozni – ezért van az állami szektornak mindmáig olyan nagy jelentősége és az államnak akkora felelőssége egy csomó területen –, mint így: a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető legtöbb embernek, a lehető legtöbb terméket a piacilag lehetséges legmagasabb áron eladni. Csakhogy sok minden nem fér el a piaci racionalitás határai között. A természet ideje, rendje, múlása, katasztrófái vagy csodálatos folyamatai nem férnek bele a piaci időbe. Az érzelmek ideje sem fér bele – ebben a filmben is a legfőbb kifogás a szörnyek ellen, hogy nincsenek érzéseik, gátlástalanok  –, és a szív ideje, az ima ideje, az irodalom ideje, a spiritualitás ideje is másként telik. És ha megpróbálom őket belerántani a piaci racionalitás idejébe, az azt jelenti, hogy vagy elpusztítom őket vagy kifordítom önmagukból, tömegkultúrát, kukkoló showt, szórakoztató tudományt, szórakoztató vallást, szórakoztató művészetet csinálok belőlük. Ez a kiüresítési, felszámolás folyamat javában tart, és a Corporation ennek részét képezi, ugyanis az ökológiai témát, a globális civilmozgalom erkölcsi és politikai témáját üresíti ki, tálalja fel szórakoztató módon, az amerikai műfaji film eszközeivel.

De ki tudja, hátha ez a film fogja a témától teljesen érintetlen nézők valamelyikét erkölcsi vagy politikai értelemben is felébreszteni. Esetleg segíthet neki abban, hogy rákérdezzen valamire, amit addig természetesnek vagy normálisnak gondolt, holott egyáltalán nem az. A civilizációk nemigen kérdeznek rá saját előfeltevéseikre, és ha elkezdenek rákérdezni, az azt jelenti, hogy eljutottak valamilyen határhoz vagy falhoz, világuk véget érőben van, s új vagy más világ kezdődik. Vagy nem kezdődik, de a régi akkor is halálra van ítélve. Szerintem ennél a határnál vagy falnál toporog ma a civilizáció – a globális civilizáció. A rákérdezés a nyugati civilizáció előfeltevéseire, a normáira elkezdődött, és A vállalathoz hasonló filmek is ennek tanújelei: a problematika és a kritikai gondolkodás megint – mint a múlt század ’60-as éveiben – beszűrődőben van a tömegkultúrába, amely aztán a maga módján megint megpróbálja integrálni azt a rendszerbe: elnyeli, pervertálja, de óhatatlanul további impulzusokat is ad a társadalmi mozgásnak és szellemi erjedésnek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/05 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8264