Magyar Műhely

Beszélgetés Forgács Péterrel

Az én spanyol polgárháborúm

Muhi Klára

Forgács Péter új privátfilmje, a Fekete kutya – két spanyol család története – a XX. századi Európa történelmének egyik legvéresebb időszakában játszódik.

– Legújabb filmed elkészítéséhez nyilván nemcsak az amatőrfilmes archívumokba, de a spanyol történelembe is alaposan bele kellett ásnod magad.

– Egyetlen történelemkönyv elolvasása után valószínűleg fogalmad sem lesz, mi történt a harmincas évek Spanyolországában. Több más történeti munka – például a zseniális angol Thomas Hughes könyve mellett – végül Ronald Frazer vaskos interjúkötetéből merítettem a legtöbbet, aki 1971 és ’74 között, még Franco életében interjúzott Spanyolországban, s rögzített vagy harmincezer oldalnyi oral history-t. Ebből a munkából számomra egyrészt kiderült, hogy ha el akarom mesélni a polgárháború történetét, akkor a XX. század eleje körül kell elkezdenem, másrészt hogy szinte egész Spanyolországban nincs olyan családtörténet, amely önmagában reflektálna az egészre.

Az eredeti tervem az volt, hogy Ernesto Noriega avantgard filmes lesz a hősöm, akit először börtönbe vetnek, majd csatlakozik az anarchista diákszövetséghez, aztán besorozzák a köztársasági hadseregbe, onnan megszökik, s beáll a falangista katonai szövetségbe. De miután hihetetlen sok mindent megismertem és megtanultam, rájöttem, bármilyen kanyargós is az ő életútja, önmagában nem elég. Én sem találtam olyan filmet – mint amilyen korábban mondjuk Bartos Zoltáné, vagy Pető Györgyé volt –, amelyből e bonyolult korszak minden szempontból bevilágítódik.

– Pedig Noriega szemszöge segít a mai nézőnek, mert könnyű vele azonosulni. Szimpatikus civil, aki csak tessék-lássék csatlakozik mindenféle mozgalomhoz.

– Egy holland barátom is ezt mondta. De azt éreztem, ha egyedül ő lenne a hősöm, akkor nem derülne ki – hogy egyszerűen fogalmazzak – a szegény paraszt igaza. Spanyolországban – éppúgy, mint annak idején Magyarországon – ez idő tájt a nagy latifundiumokon három vagy négymillió állati sorban tartott mezítlábas zsellér élt. A kisparaszti rétegek többnyire royalisták, karlisták voltak. Délről, Andalúziából és Murciából pedig nincstelen anarchista parasztok tömegei érkeznek az iparosodó északra.

– Másik hősödet, Joan Salvanst a Saphil textilgyár tulajdonosának kisebbik fiát apjával együtt 1936-ban – 6 nappal a polgárháború kirobbanása után – meggyilkolja a „Kegyetlen Pedro” gúnynevű szélsőséges anarchista.

– Az El perro negro ezzel a paradox felütéssel indul – ez fivérem, András ötlete volt – , burzsuj főszereplőmet meggyilkolja egy anarchista. Spanyolországban az anarchista mozgalom ekkoriban olyan, mint egy pótvallás. Délen 20-30 évenként fölgyújtották a templomokat, és akár elvágták a földesúr vagy a pap torkát. A nincstelen paraszt hat hónapig szezonálisan dolgozott, s épp annyit keresett, hogy télen nem halt éhen a családja. De ha csúnyán nézett, vagy a lányát nem kapta meg a földesúr, akkor nem volt munkája. Pedro al Cocher, a „Kegyetlen Pedro” is délről jött, majd ideig-óráig a Salvansok gyárában talált munkát. Az anarchista munkásmozgalomnak kezdetben csak töredékét jelentik a déli szélsőségesek, a polgárháborúban azonban domináns szerephez jutnak. Ők azok, akik látták az apjukat megszégyenülni, kalaplevéve hajlongani a dölyfös földesúr előtt, szorongani, éhezni.

– Az El perro negro inkább érzéki élmény, semmint rendszerező történelmi ismeretterjesztő film. Mintha visszakanyarodtál volna Bódy Gábor és Tímár Péter archívokból összeállított Privát történelem című filmjének koncepciójához. Ahol a nézőt a kaotikus archív montázs szinte visszadobja az adott korba. Ahol nem az a lényeg, hogy megértsem, inkább az, hogy átéljem, amit látok.

– Annak idején Bódy engem valóban inspirált. Ugyanakkor tudtam, hogy rengeteg helyet hagyott nekem. Bódy tehetségére az volt a jellemző, hogy szemantikailag és filmművészetileg felszerelkezve nagy vehemenciával nekirontott egy-egy anyagnak, de egyes munkái nem voltak teljesen megcsiszolva. Az, ahogyan Bódy nyúlt az archívhoz, számomra azért figyelemre méltó, mert olyan filmarcheológiai gesztus az övé, ami nem szentimentális. Amit ők Tímárral a Privát történelemben tézisként felállítottak, azt megoldották. De ott is hagyták. Az egy aranyrög. De annyira fényes, hogy számomra bevillantotta az egész terepet. S hihetetlen, hogy mi mindent lehetett gondolni és hozzátenni. Az az 1944-es felvétel a győri zsidó halálmenetről, ahol a menetből egy nő belemosolyog a kamerába, miközben a magyar baka, aki valószínűleg két sarokkal odébb majd agyonlövi, komoran tiszteleg a kamerába; az például filmtörténeti gyémánt.

– A Fekete kutyában is van egy ehhez hasonló pillanat. Méghozzá a film egyik dramaturgiai csúcspontján, a kivégzésre váró brigadisták egyikének arcán látunk egy ilyen fura mosolyt.

– Azt a felvételt Russel, egy amerikai fasiszta-szimpatizáns filmes készítette. Valószínűleg a Lincoln brigád hadifoglyai láthatók a felvételen. Megkérdezték ezeket az embereket, hogy kicsodák, mi a nevük, majd azonnal agyonlőtték őket. De az a férfi szerintem másért mosolyog. Azt jelenti a mosolya, hogy le vagytok szarva. Az egy halált megvető mosoly. Ettől még persze neked azt jelenti, amit említettél, következésképp ez a képsor azt is jelentheti.

– Nem esik szó róluk, pedig magyar brigadisták is harcoltak Spanyolországban.

– Hogyne. Például Rajk László. Akit egyébként bátyja, a nyilas Rajk Endre szabadított ki egy dél-franciaországi koncentrációs táborból, ahová 1939-ben bezárták az összes nemzetközi brigadistát. Ismerünk nem egy ilyen megosztott magyar családtörténetet.

– Az El perro negróban is van egy ilyen család. Négy fivér, mind a négy más pártállású, egymás ellen viselnek háborút.

– Ez a Narcea család. De említhetem a Franco családot is, ahol Bahamonte őrnagy – Franco édes unokatestvére – köztársasági párti volt. És Franco egy adott pillanatban gondolkodás nélkül agyonlöveti. Mert Francóék úgy bántak a köztársaságiakkal, mint korábban a spanyol idegenlégiósok a marokkói berber felkelőkkel, akik megtanulták, hogy „a jó arab a halott arab”. Ellenség nem maradhat élve. És a köztársasági parasztfelkelők, ha lehetett, hasonlóképpen: számtalan katonát, papot és földesurat fölnégyeltek, megégettek, leöntöttek benzinnel, kibeleztek. Rikácsoló asszonyok hada lincsel meg például egy férfit Sevillában, mások levágják a fejét, és fociznak vele.

– A te filmedben nincsenek brutális képsorok. Sok bizarr, már-már szürreális – Bunuel, Dali és Lorca szellemét idéző – szekvencia van, de naturális jelenetek tulajdonképpen nincsenek.

– Szándékosan nem használok brutális képeket, mert azokat mindenki használja. Sokáig voltak benne ilyenek, de aztán rájöttem, hogy nem kell, nem szabad. Ha azt mondom, voronyezsi csata, mindenki tudja, hogy arrafelé meghalt 180 ezer ember. És megjelennek számunkra a sokat látott filmkockák. Inkább a hívóképek kellenek, nem pedig naturalisztikus leírás.

– Talán a legfurcsább ilyen hívókép mindjárt az első. Fiatal férfiak egy dombtetőn, valami rituális férfijátékot játszanak. Kiválasztanak egyet maguk közül és kivégzik. Olyan ez, mint egy mottó. Vagy a „perro negro”, a loncsos, lógó nyelvű fekete kutya…Mit jelent?

– Magadat kérdezd! A kutya odakerült, befúrta magát, és nem lehetett tőle megszabadulni… Tudod, vannak ilyen kutyák. Csak ez most egy spanyol kutya volt…

– A spanyolok hogyan fogadták a filmedet?

– Bonyolult a helyzet, mert a spanyol anarchisták (CNT) be akarják tiltatni. Ugyanis a mai napig ők a filmben használt anarchista filmfelvételek jogtulajdonosai. De politikai cenzúra kényszerére (!) nem vágom ki ezeket a nagyszerű képeket. Külön eseti engedélyt kaptunk, hogy a Cinema NetEurope áprilisi premierjének keretében katalán mozikban vetíthessük. Akik viszont ott látták, odavoltak. Sokan említették, hogy teljesen új szempontokat adott. Egyrészt azért, mert soha nem látott képek, s privát film-regények adják az anyag nagy részét. Másrészt, mert ez nem a szokásos megközelítés, hiszen nincs benne történelmi, vagy politikai magyarázat, és főként nem elfogult. Franco alatt a polgárháborúnak csak a fasiszta interpretációja volt lehetséges. Franco után rengeteg film készült, ezek meg általában a megcsonkított és elhallgattatott baloldal szempontjából mutatták be az eseményeket.

– Ez a film valóban nem elfogult, viszont nagyon személyes. Az én XX. századom mintájára úgy is címezhetnénk: Az én spanyol polgárháborúm. A te arcod közelije a film első kockája, a te hangod az egyik narrátor, te fütyülöd a Föl föl ti rabjai a földneket a kivégzendő Lincoln-brigádtagok tiszteletére…

– Föl kellett vállalnom, mert az interpretációm végső soron teljesen szubjektív. Alapvetően a köztársaságiakkal tartok, mint Orwell, vagy Koestler, de mindannyian csalódtunk – ki akkor, ki később – , mert a baloldalt végül elárulták a saját szövetségesei és a szovjet fasizmus. 1936-ban, amikor a spanyol polgárháború elkezdődött, már javában zajlottak a nagy koncepciós perek Moszkvában, akkor kezdte lemészárolni Sztálin a bolsevik elitet, s már legalább egymillió ember volt a Gulágon.

– Orwell is járt Spanyolországban, idézel is a Naplójából. De épp egy olyan részletet, amiből az derül ki, valójában idegen számára a vörös Barcelona.

– Ugyanakkor mégiscsak ez az egy lehetősége volt, hogy a baloldalhoz csatlakozzon. S itt épp ez a fura distancia az érdekes. Orwell újságíróként ment oda, s jóllehet irritálták a köztársasági oldalon zajló igazságtalanságok, szervezetlenségek, és nem tud egyetérteni az erőszakkal, a templomok kirablásával, mégis csatlakozik az első katonai egységhez (ami véletlenül trockista, a spanyol komcsik, vagy az orosz ügynökök – pl. Gerő Ernő – kishíján agyon is lövik ezért), mert a fasizmus ellen nincs más lehetőség. Az 1984 itt kezdődött el. De Koestler regénye, a Sötétség délben alapmotívuma is itt alakul ki, noha az a történet Oroszországban játszódik.

– A film azt sugallja, ha felfognám, mi történt a spanyol polgárháborúban, talán az egész XX. századi történelmet megérteném.

– Egy jelentős mozzanatát biztosan. Azt a skízist, azt a hamis ellentétpárt, hogy fasizmus vagy kommunizmus, azt igen. Ahogyan József Attila találóan írja: „Mesélj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét.”

– Vannak a filmednek erős áthallásai is. Amikor például egy visszaemlékező arról beszél, hogy a szóhasználat brutalitása egyszer csak átcsapott tényleges brutalitásba, úgy éreztem, ez nekünk szól, akik egy fegyverropogás nélküli, szavakkal vívott polgárháborúban élünk már 15 éve.

– Igen, mert legnagyobb meglepetésre ezek a dolgok ismétlik önmagukat. Ami Spanyolországban történt, olyan nálunk nem lesz, de Jugoszláviában – ahol a vezér azt mondta, hogy aki bosnyák vagy albán, azt meg lehet ölni, ott ez valóban megismétlődött.

– Francót igen sajátosan ábrázolod. Mint joviális társasági embert, mint kedves apukát a családja körében, aki kislányát arra kéri, üzenjen valami szépet a német gyerekeknek. Mi ennek az oka?

– Mert így többet értesz meg belőle. A tömeggyilkos banalitásai – ahogyan Hannah Arendt mondja. Mengele a családjával, Sztálin a pionírokkal, Hitler a hisztérikusan visító német nőkkel. Úgy nézd a diktátort, amint éppen kedves! Amint éppen fagyit osztogat, meg puszit. Csak éppen véres a keze.

– Noriegának, aki végül túlélte a polgárháborút, illúziótlan véleménye van arról, hogy végül miért fogadták el Francót a spanyolok: egyszer csak belefáradtak az öldöklésbe.

– Mindenki mindenbe belefáradt. A nemzetközi brigadisták csak annyit értettek meg az egészből, hogy a jó kommunisták itt most elpáholják a csúnya fasisztákat, miközben a parasztoknak nem lett jobb, s az államosított gyárakban a termelés összeomlott. Amúgy gazdasági embargó vette körül Spanyolországot. A szovjetek csak addig segítettek, amíg az egész kincstári aranyat el nem vitték Odesszába, az ügynökeik pedig azzal foglalkoztak, hogy minél több anarchistát és trockistát lőjenek agyon. A hadsereg elbocsájtotta az összes tisztjét, nem voltak profi katonák, a vallásos emberekben a katolikus egyház üldözése rettenetes félelmet váltott ki. Aztán Franco uralmának elején 1940 és ’49 között úgy egymillió embert zártak koncentrációs táborba. És miért engedték ki végül őket? Mert a kapitalizmusnak és a latifundiumoknak szüksége volt a munkáskézre. Franco pedig, a véres kezű gyilkos, úgy halt meg, mint a mi Kádár-Csermanek Jánosunk: a nemzet „apukájaként”. Mindezt nehéz fölfogni. Erről csak egy balladát lehet írni.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 20-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8305

Cikk értékelése:

szavazat: 1021 átlag: 5.46