KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Schubert Gusztáv: A prüdéria pornográfiája Szextilalom
• Vágvölgyi B. András: FAQ Kinsey
• Hungler Tímea: (m)Adame bordája Férfiszerepek
• N. N.: Hímnem, nőnem
• Géczi Zoltán: Ázsiai amazonok Hongkong Girl Power
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Halálkutyák A fekete kutya – El perro negro
• Muhi Klára: Az én spanyol polgárháborúm Beszélgetés Forgács Péterrel
• Stőhr Lóránt: Amikor térré válik az idő Beszélgetés Kardos Sándorral
• Ardai Zoltán: A képmester kertje Résfilm

• Pápai Zsolt: Halotti beszédek Klasszikus gengszterfilmek
• N. N.: Klasszikus gengszterfilmek DVD-n
• Varró Attila: A köztünk élő szörnyeteg Lon Chaney, a gazember
• Váró Kata Anna: Brit szamurájok Mike Hodges
• Kovács Marcell: Fekete sivatag Öld meg Cartert!
• Vaskó Péter: A császár új ruhája Csillagok háborúja – A sith-ek bosszúja
• N. N.: A Star Wars saga
• Báron György: Aranypolgár John Baxter: Steven Spielberg
• Murai András: Az emlékezet anatómiája Resnais, Bergman, Tarkovszkij
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Vagabond évek Mediawave
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Tetemrehívás Csodálatos vadállatok
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Emily Wang titka Tiszta
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Melinda és Melinda
• Strommer Nóra: Madagaszkár
• Kubla Károly: Viasztestek
• Kárpáti György: Túszdráma
• Vízer Balázs: Szerelem sokadik látásra
• Köves Gábor: B 13 – Bűnös negyed
• Csillag Márton: A rövidek éjszakája
• Takács Ferenc: Palindrómák

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mike Hodges

Brit szamurájok

Váró Kata Anna

Mike Hodges a brit thriller nagy öregje, keményvonalas gengszterfilmje, az Öld meg Cartert! a műfaj klasszikusa.

 

Nemrégiben a Total Film szavazása alapján minden idők legjobb filmje az 1971-ben készült Öld meg Cartert! (Get Carter). A film és legendás főszereplője Michael Caine sokaknak ismerős, a film rendezőjének Mike Hodges neve viszont sajnos szinte teljesen ismeretlen a magyar mozibajáró közönség számára. Ez részben annak is köszönhető, hogy bár már elmúlt hetven éves, életműve alig egy tucat filmből áll. Olyan alkotásaival azonban, mint az Öld meg Cartert!, A krupié, a Fekete szivárvány, az azóta kult-klasszikussá vált Flash Gordon, vagy a tavaly bemutatott Majd alszom, ha meghalok azonban egyszer s mindenkorra beírta nevét a brit filmgyártás legnagyobbjai közé. A beszélgetés Lutonban készült, az 5. Filmstock International Filmfesztivál idején.

 

*

 

– Mikor és hogyan döntötte el, hogy filmrendező lesz?

– Még iskolás koromban. Nagyon szigorú bentlakásos katolikus iskolába jártam. Egy iskolai program keretében találkoztam először a mozival, a TopHat című filmet néztük meg, amely teljesen elvarázsolt. A mozi szerelmesévé váltam és attól fogva megnéztem minden filmet, amit csak bemutattak. Szerencsés időszak volt ez, mert akkoriban Angliában nagy népszerűségnek örvendett a mozi. Szórakozás volt, ahol olyan alkotók filmjei voltak láthatók, mint Powell és Pressburger, akik valamiféle brit öntudatot adtak, pedig mindketten bevándorlók voltak, de szerintem éppen azért voltak képesek olyan jól visszaadni, mit is jelentett akkoriban britnek lenni, mert valamennyire objektíven tudták szemlélni a dolgokat. Elhatároztam, tehát, hogy én is filmeket akarok készíteni, természetesen ebbe a családomnak is volt némi beleszólása. Apám akkoriban házaló ügynök volt, tisztára, mint Willy Loman Az ügynök halálából. Hallani sem akart filmrendezői ambícióimról, ragaszkodott hozzá, hogy először legyen egy tisztességes szakmám ezért elvégeztem egy könyvelői iskolát. Amint kezembe kaptam a papírt, rohantam apámhoz bemutatni, és végre nyugodtan nekiláthattam, ahhoz, amit igazából szerettem volna. Természetesen először meg kellett tanulnom, hogyan készülnek a filmek, mert bár láttam már forgatást, amikor egyszer Powell és Pressburger az iskolám közelében vettek fel egy jelenetet, de ennek ellenére fogalmam se volt a dolgok technikai részéről. Londonba mentem, ahol különböző produkcióknál lestem el a mesterségbeli fogásokat, majd tévédrámákat rendeztem, amelyek abban az időben nagyon népszerűek voltak. Remek ujjgyakorlatnak bizonyultak és a legtöbb rendező így kezdte akkoriban a pályáját.

– Alaposan kitanulhatta a szakmát, mert rögtön az első játékfilmje az Öld meg Cartert! hatalmas siker lett. Hogyan érintette a hirtelen jött elismerés?

– Nagyon meglepett, mert első nagyjátékfilmem volt és csupán önző okból, a téma iránti érdeklődésből vállaltam el, meg talán azért is, mert B filmnek indult és ez tetszett. Szeretem a B kategóriás filmeket, és a Get Carter esetében ez a jelző valahogy sokkal őszintébbnek tűnt, mint a noir, amit később aggattak rá. Számomra a B kategória alacsony költségvetést jelent és mentességet minden sallangtól. Különböző stílusok ötvöződnek benne, amely talán abból is adódik, hogy akkoriban még én is próbáltam rátalálni a saját stílusomra. Ami igazából még a sikernél is jobban meglepett, az az, hogy mennyire népszerű lett Carter figurája. A közönséggel együtt néztem és azt vártam, hogy utálni fogják a figurát, ehelyett imádták, bálványozták, igazi kultuszfigura lett belőle, pedig semmi szeretni való nincs benne, önző, arrogáns, brutális, goromba még a nőkkel is, akik pedig feltétlen odaadással veszik körül.

– Érdekes, hogy, mint annyi brit kollégája, többek közt Peter Greenaway is Powell és Pressburgert említi, mint fontos hatást, és ez a legtöbbjüknél, még Greenawaynél is kimutatható, az ön filmes ábrázolásmódja azonban jelentősen eltér az ő hagyományaiktól.

– Valóban, de amikor az engem inspiráló rendezőket említem, nem arról van szó, hogy a nyomdokaikba akartam lépni, vagy hasonló stílusjegyeket viselő filmeket akartam készíteni, hanem csupán arról, hogy szívesen néztem a munkáikat. Habár tudatosan soha nem idéztem senkitől, mégis lehet, hogy itt vagy ott akaratlanul is felfedezhető a hatásuk a filmjeimben. Egyébként lenyűgözött a Powell és Pressburger filmek színházissága, vagy ott van például Fellini Casanovája, amely szintén nagyon teátrális, de én mégis nagyon szeretem. Azt hiszem, az én fejlődésem első állomása a mozi szeretete volt a második helyen viszont ott áll a színház felfedezése. Ők szinte mindig stúdióban forgattak én, viszont, amit csak lehet eredeti helyszínen veszek fel. Egyszerűen viszolygok attól, ha be kell vonulni a stúdióba. Míg Powell és Pressburger egy-két jelenet kivételével szinte mindent stúdióban vett fel, én pont fordítva Az átpogramozott ember és a Flash Gordon kivételével minden filmemet eredeti helyszínen vettem fel.

– Ez viszont inkább a francia újhullám alkotóit idézi...

– Tagadhatatlanul nagy hatással voltak rám, mert spontaneitás, végtelen szabadságérzet és lázadás áradt a filmjeikből. Ki merték magukat húzni a filmkészítés addig tradicionális szabályrendszere alól, ami elképesztően merész vállalkozás volt. Különösképpen Jean-Luc Godard fogott meg, akinek nemcsak a filmjei nyűgöztek le, hanem ő maga is. Lelkes rajongója lettem és egy hosszú interjút készítettem vele. Az interjú alatt egy Cadillacben jártuk az utcákat, olyan volt maga az interjú is, mint egy Godard film.

– Hogyan jellemezné saját munkastílusát? Ugyanolyan spontán, mint előbb említett példaképei, vagy inkább gondosan eltervez mindent?

– Én soha nem voltam olyan merész és kísérletező, mint például Godard, valahogy soha nem volt meg a bátorságom hozzá. Ami a munkastílusomat illeti, természetesen átgondolom magamban a dolgokat, de nálam a hangsúly nem a tervezésen van. Mindig is rengeteg időt töltöttem például a statisztéria kiválasztásával, nem mindegy ugyanis, hogy amikor mondjuk a hős bemegy egy bárba, vagy végigmegy az utcán, milyen arcok veszik körül. A jól kiválasztott statisztéria segít a realitás és az atmoszféra megteremtésében. Ha a fiatal rendezők a tanácsomat kérik, csak azt tudom mondani, legjobb, ha ő maguk választják ki a szereplőket és a statisztériát is, és mindig a helybeliek közül, ha igazán hitelesek akarnak lenni. A Get Carter kocsmajelenetéhez hatszáz statiszta közül válogattam és most visszanézve is azt mondom, hogy megérte az időt és a fáradtságot. Amikor aztán a szereplők, a statisztéria és a helyszín összejön, a továbbiakban az diktálja a filmet. Éppen ezért soha nem használtam storyboardot, nekem kell az a pillanat, hogy ott lássak mindent egyben, az adja meg az egésznek a személyes varázsát.

– Visszakanyarodva az inspirációihoz, voltak-e, vannak-e a filmen és a színházon kívül más művészeti ágazatokból olyan alkotók, akik hatással voltak filmjeire?

Az átprogramozott ember, amelyet a stúdió túl borús hangulatúnak talált, és amit a mai napig nem mutattak be a nagyközönségnek, például Edward Hopper egyik festménye ihlette. Egy könyvesboltban bukkantam rá és a festményről sugárzó magányosság teljesen a hatalmába kerített. A képről áradó egyedüllétet, elszigeteltséget szerettem volna átültetni a vászonra. Gyakran nevezik a filmjeimet hidegnek, Hopper képeit is sokan ilyennek látják, de én szívesebben használom, mind rájuk, mind a saját filmjeimre a sivár kifejezést. A festészeten kívül az irodalmat is nagyon szeretem, különösképpen Graham Greene írásai voltak fontosak volt számomra. Greene maga is katolikus neveltetést kapott, de felhagyott a vallás gyakorlásával. Regényeiben sokat írt az ember szellemi küzdelmeiről és a katolikus egyház csúnya dolgairól, amelyek közül iskolás éveim alatt én is testközelből tapasztaltam sok mindent, mégsem volt bátorságom felhagyni a katolikus hittel. A félelem valahogy olyan mélyen belém ivódott, hogy képtelen voltam megszabadulni a béklyójától, de amikor Greene-t olvastam rájöttem, hogy azokat a dolgok mondta ki, amelyek bennem is sokszor megfogalmazódtak és végül is segített abban, hogy felhagyjak a katolikus hit gyakorlásával. Az élet szerintem sokkal de sokkal érdekesebb és izgalmasabb Isten nélkül. Nagyszabású és nagyon bátor vállalkozás, hiszen mindannyian tudjuk, hogy meg fogunk halni, mégis szüntelenül törekszünk valamire, ami nagyszerűséget kölcsönöz az egésznek.

– Honnan ered a thriller iránti vonzódása?

– Egyrészt korai mozi élményeimből, mint az Afrika kincse (Beat the devil; 1953, John Huston) vagy a Csókolj halálra (Kiss me deadly; 1954, Robert Aldrich), másrészt onnan, hogy mind a mai napig szüntelenül lenyűgöz az emberi természet összetettsége, kiismerhetetlensége. Szinte megszállottságommá vált az emberi lények kiszolgáltatottsága, nem csak fizikai értelemben, de abban az értelemben is, ahogy ki vagyunk szolgáltatva a politikusainknak, az egyre terjeszkedő multinacionális cégeknek és nem utolsó sorban a média manipulációjának. Ráadásul mindez úgy zajlik, hogy szinte nem is vagyunk ennek a tudatában, hiszen annyira természetessé vált, annyira átszövi a mindennapjainkat. Én amennyire lehet, próbálok mindezeknek ellenállni és elutasítom a fogyasztói társadalmat és azt is, ahogy a legtöbb film manipulálja a nézőket, az én filmjeim inkább elgondolkoztatják őket. A Flash Gordonon kívül soha nem készítettem olyan filmet, amely a hagyományos hollywoodi értelemben manipulálta volna a közönséget. Én elgondolkodtatni szeretném őket, és nem ugráltatni. Éppen ezért csináltam a Pulpot, amely az olaszországi náci uralomról szól vagy Az átprogramozott embert, amelyet azóta se mutattak be. Michael Crichton regényéből készült és a stúdió túl sötétnek és pesszimistának találta és megvágatta velem, ami miatt épp a lényege veszett el. (A DVD-n viszont az eredeti változat jelenik meg.) Szerintem ez a film jól tükrözi, milyen esendő lény az ember, milyen könnyen válik ingerek és külső hatások rabjává, ráadásul terminálokra sincs szükség ahhoz, hogy manipulálják.

– Legutóbbi filmje, a Majd alszom, ha meghalok számos rangos fesztiválon járt és a szakma is és a fesztiválközönség is jól fogadta, pedig a témája igen különös módon kanyarodik el a szokványos thrillertől.

– Talán azért, mert itt a nemi erőszak áldozata egy férfi. Az, hogy nőket erőszakolnak meg a vásznon vagy a mindennapi életben, sajnos szokványosnak számít, itt viszont a film egész közege egy rendkívül maszkulin közeg, hiszen bérgyilkosok, dealerek, kis és nagystílű bűnözők világa ez, amely eddig ilyen szempontból érintetlen terület volt. A nemi erőszak szinte soha nem annyira a szexualitásról, mint a hatalom, az erőviszonyok fitogtatásáról szól, amely a filmben még markánsabban fogalmazódik meg, alapjaiban rengetve meg ezzel az alvilág rendjét.

– Egy korábbi interjúban szamurájfilmnek nevezte...

– Igen, mert számomra Will, a főhős olyan, mint egy szamuráj, aki letette a kardját, mert nem akar több vérontást és visszavonultan él az erdőben, távol a nagyváros bűneitől. A sorsát azonban nem kerülheti el, vissza kell térnie, hogy bosszút álljon az öccséért, mert ezt diktálja a lelkiismerete. Aki egyszer szamuráj lett, az az is marad, örökké annak a törvényei szerint fog élni és csak a halála után lelhet nyugalmat.

– Filmjében, ahogy említette, főként a férfiak világát mutatja be. Csupán műfaji sajátosság vagy más okai is vannak, hogy a nők viszonylag marginális szerepekben láthatók műveiben?

– Az igazság az, hogy lenne egy-két jó női szerepem, igazi összetett karakterek, de nem nagyon találtam még olyan színésznőt, aki képes lenne eljátszani és szívesen el is játszaná. A színésznők talán jobban féltik az imidzsüket. Egyébként a Fekete szivárvány kulcsfigurája egy médium, akit Rosanna Arquette alakított. Nagyon örültem, hogy elvállalta a szerepet, mert rendkívül jó alakítást nyújtott. Ahhoz, hogy ilyen filmeket rendezzek, meg kell találnom a megfelelő szereplőket és amint mondtam a nőknél ez nehezebb. A férfiaknál más a helyzet, ott van például Clive Owen, akivel A krupiéban dolgoztam először együtt és nagyon megkedveltem. Csodálatos színész és nagyon jól lehet vele együttműködni, amikor befejeztük a forgatást megmutattam neki a Majd alszom, ah meghalok forgatókönyvét és egyből megtetszett neki az ötlet.

– Életművében kevés az olyan film, amely igazán sikeres akár anyagi, akár kritikai szempontból, hogyan éli meg ezt?

– Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert el se hittem, hogy akár egyetlen filmet is tudok csinálni. Ráadásul, ha elfogadtam volna mindazokat az ajánlatokat, amiket kaptam, nagyon sikeres rendező lehettem volna, legalábbis anyagi szempontból, de engem ez a fajta siker sose érdekelt, az egyetlen film, amivel viszonylag sokat kerestem a Flash Gordon volt. Még az olyan felkapott alkotás, mint a Get Carter se hozott igazán sokat a konyhára. A kritikusok véleménye már más kérdés, egyszer csak abba hagytam a rólam szóló kritikák olvasását. Ráadásul a filmek megítélése olyan eltérő és annyit változik. Ott van például A krupié, ami nem sokkal a bemutató után szinte meghalt az Egyesült Királyságban, Amerikában viszont hatalmas siker lett. Egy ismerősöm, akinek tetszett a film ajánlotta be egy forgalmazónak, aki eredetileg csak néhány moziban vetítette, de akkora siker lett, hogy végül százhetven vetítést ért meg. Számomra mindig is inkább az volt a fontos, hogy milyen zseniális forgatókönyvírókkal és színészekkel dolgozhattam együtt. Őszintén mondhatom, hogy ha nem is volt minden filmem sikeres, a mai napig nem bánom, amit csináltam, még a Flash Gordont se bántam meg, pedig azt sokat számon kérik rajtam.

– Kétségtelenül eléggé kilóg az életművéből.

– Igen, minden szempontból, mert ez volt a legjövedelmezőbb film és olyan, amilyet sosem csináltam még, de higgyék el nem bántam meg, mert soha ilyen jól nem szórakoztam se én, se a stáb a forgatáson és még szépen meg is fizettek érte. Ráadásul ez az egyetlen, akkor hatalmas költségvetésűnek (27 millió dollár) számító film, amelyet végig improvizáltunk. Mindemellett, amint már említettem, számomra nagyon fontosak a színészek, amióta csak a Hetedik pecsétet láttam, szerettem volna Max von Sydow-val, dolgozni és a Flash Gordonban végre megvalósult ez az álmom. Ő egyébként szintén nagyon jól érezte magát a forgatáson. Dino De Laurentiis a producer pedig hihetetlen jópofa ember volt. Körülbelül három hétig Nicknek szólított és a látvány érdekében a lehető legképtelenebb stábot hozta össze. A színészek ugyanis nem tudtak rendesen mozogni a kosztümjeikben, volt, aki nem látott ki a maszk mögül, a cipőkben pedig végképp nem lehetett járni, ezért ha nem látszott a lábuk a színészek mezítláb rohangáltak a díszletek közt. Ehhez jött a háttér! Laurentiis egy híres festőt kért fel, hogy megfesse a hátteret, amely előtt repülnek a szereplők. A festmény átadására mindannyian megjelentünk, elképesztően szertartásos volt az egész leleplezés, a pátosznál viszont csak a meglepetésem volt nagyobb. A háttér díszlet ugyanis helyett egy kis falfestményt kaptunk. Mondtam Dinónak, hogy ez nem fog menni és, hogy jobb lett volna egy díszletezőt megkérni, aki tized ennyi pénzért fest egy nagy hátteret, mire Dino a maga széles gesztusaival elmagyarázta, hogy tudod Nick (mondom, még a nevemet se tudta!) nem lesz semmi gond „csak bevilágítod, elforgatod, majd ilyen meg olyan kameraállásból felveszed, és meglásd, minden rendben lesz.” Nos, mi az operatőrrel mindent megtettünk, világítottunk minden oldalról, vettük alulról, felülről, hogy felnagyítsuk és végül is tudják milyen lett? Pont olyan, mint egy kis festmény felnagyítva. Egyébként ne gondolják, hogy pénzért mindent elvállalok, ott volt például az Ómen, amit visszautasítottam, mert semmi nem áll olyan távol tőlem, mint a horror. Én a thrillerhez vonzódom, ez az én műfajom, abban érzem otthon magam.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8311