KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Simó Sándorral

Berend Iván gyémántjai

Székely Gabriella

A filmszemle nagydíjas és még három sikeres filmje készült a Hunnia Stúdióban, melynek vezetője Simó Sándor Milyen a jó magyar producer, övé-e a végső vágás joga?

– Kiosztották a filmszemle díjait, a rendezők, operatőrök, színészek átvehették érmeiket. A kitüntetettek között szívesen láttam volna Simó Sándort, a Hunnia Stúdió igazgatóját, aki négy film, az idei termés harmadának volt producere, a nagydíjas A részlegé, a legjobb operatőr által fényképezett Esti Kornél csodálatos utazásáé, a rendezői díjas Csókkal és körömmel és a Brooklyni testvéré. A tavalyi és a tavaly előtti év is „Hunnia-sikeres”. Simó indította el pályáján Szőke Andrást, Koltai Róbertet, Ács Miklóst, Reich Pétert, Salamon Andrást és a főiskolát végzettek közül Sopsits Árpádot, Monory Mész Andrást, Can Togayt és másokat is. A külső szemlélő azt hihetné, ebben az elpiacosodott világban a Hunniában változatlanul műhelymunka folyik, sokféle alkatú, stílusú, érdeklődésű alkotó kap lehetőséget. Ilyen a kép belülről is?

– Ha a régi, művészeti tanáccsal, dramaturgokkal dolgozó műhelyre gondol, akkor a válaszom: nem. Munkám jelentős részét a szervezés, a pénz utáni futkosás tölti ki. De hogy mégis belengi valamiféle szellemiség ezt a studiót, azt talán az elkészült filmek bizonyítják. Hogyan válogat az ember a beérkező ötletekből, hogyan egyengeti a forgatókönyv útját, hogyan segíti saját vagy mások tanácsaival az alkotót – a pénzszerzésen kívül talán ez ma a producer dolga.

– Ez a dolga az amerikai, francia, vagy német producernek is. Vajon a magyar producernek is van olyan jogosítványa, mint nyugati kollégáinak? Övé például a final cut, az utolsó vágás joga, ami, ugye azt jelenti, hogy megváltoztathatja a film végső változatát, a remélt siker érdekében beleszólhat a film ritmusába, még a szereplő-választásba is.

– Elvben, persze, ez a jog létezik, csak nem élek vele. Miért nem? Azért, mert még túlságosan közeli az a múlt, amikor a tiltásnak egyértelműen politikai felhangja volt. Ez a beidegződés még mindig működik, be kell vallanom, bennem is. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem próbálom meg rábírni a rendezőt változtatásokra, de soha nem erőszakkal. De istenem, hol vagyunk még a final cut jogosítványától? Tudja, néha elgondolkodom, mi történik, ha én tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt leveszek egy könyvet a polcról, mondjuk Klaus Mannt. Nem igazán jó író, de azért igazi Mann. Írt egy regényt egy színészről, aki éppen most halt meg, Erika Mann férje volt, és milyen érdekesen alakult az élete... Filmet kellene róla csinálni. Meg aztán az a furcsa fasiszta szellemiségű berlini művészvilág, milyen jó kis áthallásokat lehetne megjeleníteni, igazán ide szólna, nekünk... Szóval odaadnám a regényt, mondjuk, Szabó Istvánnak: „Pista, olvasd el, rendezd meg!” Fel sem merült volna, hogy elfogadja az ajánlatomat, de megjelent egy nem túlságosan ismert német producer, Szabó elolvasta a könyvet és a Mephistóval egy egészen más világba lépett át, maga mögött hagyva azokat a nagyon szép szerzői filmeket, amit addig forgatott.

A Találkozás Vénusszal felvételein néhányszor jelen voltam, apró kis szerepet játszottam a filmben. Figyeltem a producert, David Putnamet. Kétszer, háromszor egy nap megjelent, csak hogy lássuk a gazdát. A végén rendezett egy úgynevezett hatásfelmérő vetítést, csupa erre szakosodott ember előtt. Majd jeleneteket javasolt, amelyeket hozzá kell forgatni, másokat, amelyeket ki kell vágni. És Szabó István végrehajtotta a kéréseket. Nem biztos, hogy az én hasonló tanácsaimat elfogadta volna.

– Azt mondja, hogy a magyar producernek csak pénzfelhajtó, forgatókönyv-közvetítő, lebonyolító és legfeljebb baráti tanácsadó szerepe van csupán? Nem vadássza az ötleteket és rendezőket? Nem rendel filmet?

– Akárhogy csűrjük, csavarjuk valójában igen. A kínálatból választok, elutasítani tudok dolgokat, és sokkal nehezebben javasolni. Életemben egyszer rendeltem filmet, ami el is készült, a megrendelés mindössze arra szólt, hogy szeretnék látni egy vígjátékot, Törőcsik Marival és Garas Dezsővel a főszerepben. Ez volt a Hoppá, Maár Gyula rendezte. Szerettem ezt a filmet, kár hogy nem lett olyan sikeres, amilyen lehetett volna. Egyébként megjegyzem, anyagilag engem egyáltalán nem érint, ha egy filmünk megbukik, vagy Oscar-díjat kap.

– A producer legfontosabb tulajdonsága a jó szimat. A vadászkutya ösztönével kell hogy megérezze, mi az, ami a közönséget érdekli, mi lehet sikeres akár a műfaja, akár a szereplői, akár a mondandója miatt...

– Igen. Tételezzük fel, hogy jó a szimatom, és észreveszem, mi foglalkoztatja manapság az embereket. Vegyünk egy példát: a szegénység és a gazdagság egymás mellett élésének az állapota. Nincs napilap, amely ne ontaná a témáról a riportokat, könyvtárnyit írtak róla össze a szociológusok. A következő lépés; kiválasztani egy konkrét történetet, amely önmagán túl, játékfilmről lévén szó, mást is, többet is jelent. Tehát szükségeltetik egy filmíró, aki adott anyagból dolgozik. Ez a szakma alig létezik Magyarországon. Tételezzük föl, mégis találok valakit, aki megfelelő színvonalon megírja a forgatókönyvet. És végül felkérek egy rendezőt, akit, úgy gondolom, érdekelhet a téma, affinitása van hozzá, hogy rendezzen belőle filmet. Az illető kolléga rám néz: „Mi az, hogy rendezd meg?! Ez nem az én világom”. Ennyit a final cut jogáról... A magyar filmrendező szerzői filmeket álmodik, nem dolgozik megrendelésre.

– Most is úgy viselkedik, mint a boldogult antivilágban, amikor ha jött az ihlet, az állam adta a pénzt?

– A rendezői szokások alig változtak. Egyébként ennek oka az is, hogy ma már nem lehet megélni játékfilmgyártásból. Régen se nagyon lehetett, de amikor évente húsz-huszonöt film készült, meg kaptunk valami minimális havi fizetést is, úgy-ahogy elvoltunk. Ma már teljesen mindegy, hogy a rendező egy művészfilmből vagy egy sikeres kommerszből nem tud megélni.

– A bajok forrása talán a főiskolán is keresendő. Szerte a világon, az összes filmakadémián tanítanak forgatókönyvírást...

– Nálunk élménynovellákat íratnak. Folyamatosan önkifejeztetik a hallgatókat, ahelyett, hogy azt mondanák: „Fiam, az asztalon van egy bicska, egy doboz cigaretta és egy hamutartó. Írjon hozzá történetet!” Például ilyet: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy idősödő úr, aki egyszer estefelé otthon valami furcsa szorítást érzett a mellében…” és most nem akarom elmondani hogyan jutott az idősödő szívbeteg úr el odáig, hogy két slukk után elvág minden szál cigarettát, mert nem tud lemondani a rágyújtás öröméről. Ilyen és hasonló történeteket ki kell tudni találnia egy magát rendezőnek nevező művésznek.

A magyar filmrendező még mindig álomvilágban él. Panaszkodik a pénztelenségre, és ebben látja minden kudarc okát. Tíz-húsz évvel ezelőtt könnyebb volt filmrendezőnek lenni Magyarországon, mint a világ gazdagabb, szabadabb országaiban. Ezt akkor is jól tudtuk, és józan pillanatainkban ki is mondtuk. Mára megváltozott a világ. 1989–90-ben átiratkoztunk ugyan egy másik iskolába, de nem járhatunk Németországgal vagy Ausztriával párhuzamos osztályba. Észre kellene venni, hogy a kor hőse Berend Iván a Fekete gyémántokból.

– Készül film Jókai regényéből?

Jókaiból nem, de Stendhal Vörös és fekete parafrázisából igen. A Piros és szürke Julien Sorelje Berend Ivánhoz hasonlóan kalandozik ebben a kora kapitalista mai magyar valóságban, nem minden tanulság nélkül.

– Az újratermelődő alkotói arisztokratizmust, a pénztelenséget látván mégis miért nyilatkozta, hogy lát reménytkeltő változásokat a magyar filmművészetben? Miben reménykedik?

– Azt remélem, hogy miként ebben az ellentmondásosan, nehezen formálódó gazdaságunkban, a sokat kárhoztatott, illegális, ám mégis működő és ötletgazdag fekete gazdaságban megszületnek sikeres vállalkozások, megjelennek majd új szellemi vállalkozások is. Olyan filmekre várok, amelyeknek nem ismerem már az elején a végét. Olyan titkokat akarok megtudni, amiket én már nem tudok megfejteni. Állandóan az az érzésem, hogy filmjeink és alkotóik egy mostanra már érvénytelen gondolkodásmódot fejeznek ki. Akárcsak politikusaink. Valamiféle alkalmazkodás-képtelenséget. Tudom, nem hangzik igazán optimistának, amit mondok. De abban is reménykedem, hogy ma, amikor a filmes pálya igazán nem kifizetődő foglalkozás ha például egy szerény bankfiú jövedelmével hasonlítom össze, még mindig vonzó. Nem annyira, mint az én időmben, amikor ezerkétszázan jelentkeztünk a főiskolára, de háromszáz fiatal még ma is rendezést akar tanulni. Az nem lehet, hogy nekik sem fog semmi az eszükbe jutni!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=833