KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Mozzsukin

Egy ázsiai Párizsban

Molnár Gál Péter

A némafilm legendás orosz színésze nem az egykorú színjátszás divatjai szerint dolgozott. Emberismeretét működtette költői izzással. Nyolc évtizeddel ezelőtti alakításai nem évültek el.

Ivan Iljics Mozzsukint elfranciásodottan Ivan Mosjoukine néven ismeri a filmtörténet, Hevesy Iván A némafilm történetében visszaoroszosítja Mazzsukinná. A francia némafilm-történetben is jeles orosz színészt Kulesov kísérletének híre teszi halhatatlanná. Pudovkinnak a háborús években magyarul is megjelent könyve (A film technikája, 1944.) leírja: Lev Kulesov kiválasztott Mosjoukine egyik filmjéből egy premier plant és három montázskombinációban rakta össze. A színész arcát 1. tálban párolgó leves, 2. koporsóban egy asszony teteme, 3. játékmackóval kedveskedő kisleány felvétele követte. A nézők megcsodálták a színészi érzékenységet. Az éhség, a gyász, az apai szeretet plasztikus kifejezését. Nem vették észre, hogy egyazon tárgyilagos arckifejezés ismétlődik, csupán a montázs kelti a színészi érzékenység hatását.

A Mosjoukine-hoz fűződő Kulesov-kísérlet laboratóriumi körülmények között bizonyítja azt, hogy bármelyik borbélylegényből lehet filmsztár, és egy csinos pofikájú manikűrlányból a vágóasztalon tetszés szerint előállítható tömegek vágyát mozgósító nemi eszménykép. A filmszínészi játékhoz szükségtelen színészi tehetség. Merőben fölös a jellemábrázolás képessége: a technikusok létrehozhatják a kívánt illúziót. Kulesov következtetése: „a néző azt látja…, amit a montázs sugall neki”.

A Kulesov-effektus kulcs ahhoz a börtönhöz, ahol a színész a rendező foglya. Szükségszerű, hogy Kulesov, egy csendéletfestőből lett díszlettervező (aki a misztikus filmjeiről ismert Bauer segédrendezője) fedezi föl a montázs szuggerálta arcjáték viszonylagosságát. Kulesov akkor teszi meg fölfedezését, amikor a szecessziós színház a barokk óta első ízben hangsúlyozza a díszlet, a színpadi keret jelentőségét a színész rovására. A barokk színházi gépezetek, roppant effektusok a színészi árnyalatoknál többre értékelték egy felhőkből alákocsizó isten megjelenését vagy egy színpadra zúduló árvizet. A szecesszió fülledt dekorativitás-igénye többre tartotta a gesztusnál a díszlet vonalát; a mimikánál az arcfestést. A színész mint világítási jel. A színész mint a dekoráció része. A színész mint a rendezői kreativitás eszköze. Mint a rendező kreatúrája, mint irodalmi tolmács és esztétikai folt: Kulesov műhelyéből származik át a művészetek történetében korlátozottan tájékozott, tanúsítványos rendezők gyakorlatába. Próbaszínpadok és filmstúdiók zsebzsarnokai használják a színészt a szecesszió óta, mint egy mokett-terítőt a díszletben.

Kulesov 1923-ban készíti el Kísérleti laboratóriumában a híressé lett montázst. Mosjoukine ekkor már régen örökre elhagyta Oroszországot. Egyáltalán nem bizonyított, hogy a nevezetes képsor az ő arcát használja föl. Korántsem az emigráns színész lett volna kárhoztatott, akkoriban nem ítéltek még rendíthetetlen szigorral az országot elhagyókról. Kulesovnak azonban rendelkezésére álltak volna saját színész-tanítványok, hiszen ismeretlen arcok bizonyítóbb erejűek a közkedvelt csillagnál, a jellemábrázolás általánosan elismert mesterénél. Ivan Mosjoukine egész munkássága ellentmondott annak a kísérletnek, ami hírnevét halhatatlanná strázsálja.

Ivan Iljics Mozzsukin Penzában született 1889. szeptember 26-án – Hevesy Iván szerint 1885-ben. Rövidesen elhagyj a a jogi kart, Justizia helyett Tháliához pártol: színiiskolábajár. Vidéki színpadokon próbálkozik, majd Moszkvába kerül: egy klubszínházban játszik. A múlt század 80-as éveitől kezdődően működött néhány hasonló intézmény: könyvtár, vitakör, teázó, értelmiségi találkahely és hivatásos színészeket foglalkoztató, irodalmilag érzékeny színház; a műpártoló-műgyűjtő kereskedő, Morozov a polgári fejlődés elősegítésére pártfogolta a klubszínházak működését.

1908-tól áll felvevőgép elé. Alekszandr Volkov Haláltáncában karmestert játszik, aki Saint-Saëns Danse Macabre-jának vezénylése közben megőrül. Jellemző Mozzsukin pályaindulására: a tatáros arcú, titokzatos tekintetű, vad lángokat lobogtató szemével sejtelmes alakokat, súlyos titkokat hordozó, szenvedélyes személyiségeket állít elő.

Ezek Raszputyin évadai Oroszországban. Nemcsak a történelemre vet árnyékot riasztó alakja. Ott sötétlik a szerzetes az orosz irodalomban, színházban. némafilmeken. Jay Leyda szerint: „1916 telének filmjeit nem normális férfiak és nők, hanem ördögök, aszkéták és vámpírok népesítették be”. Titokzatos történetek, megfoghatatlan sejtelmek, földöntúli erők, őrültek népesítik be a díszleteket. A hattyú halála (1916) című, Jevgenyij Bauer rendezte misztikus anekdotában a halált keresi egy úri dilettáns. Megejtő modellre akad egy néma balerinában. A Fokin-balett hagyományos tülljeit viselő leány a tánckép utolsó, kimerevített pózában is túlontúl eleven számára: megfojtja a modellt. Színpadon is táncolt szerepét elismétli a kamera előtt a Nagyszínház prímabalerinája, Corelli (oroszul: Kapэллu). Külföldön táncol 1918-tól. Gyagilev társulatának egyik csillaga. Megismeri Európa és Amerika. A litván nemzeti balett vezetője (1928). A bukaresti opera balettmesternője (1930–35). 1941-től bécsi lakos. Vera Corelli nemcsak átvitt értelemben találkozik a szerzetessel: amikor az összeesküvők Grigorij Raszputyin meggyilkolására készülnek, az élveteg szerzetesnek csalétkül kínálják Dimitrij Pavlovics nagyherceg szeretőjét, Vera Corellit. A prímabalerina és mozidíva találkájára ment a diabolikus kegyenc december 16-án az összeesküvők megszállta Juszupov-palotába végzetes randevújára. Megcsalatott a csaló. Rászedték a cári család hiszékenységét kihasználót. – A legfelsőbb körök is foglyai lettek a hiedelmeknek. A nagyközönség előszeretettel borzadozott a kiszámíthatatlannak érzett valóság fantazmagóriákban tükröződő mozimásában.

Mazzsukin az eksztázis színésze – írja Hevesy Iván –, a szenvedelmek viharzó crescendójának, fortissimóig hevítésének mestere volt. Mestere és virtuóza, aki az ábrázolás művészi igazságának ártalma nélkül biztosan tudott átlendülni a giccs szakadékai fölött, jó ízléssel kerülgeti a romantikus túljátszás botrányköveit. A forró pillanatoknak, a sűrű indulatoknak, a temperamentum lobbanásainak és robbanásainak magával sodró művésze. Az izgalmakat fokozni, villamos feszültséggel terhes, vad kitörések atmoszféráját megteremteni senki olyan erővel nem tudta, mint ő. Páratlanul romantikus lendületű színész volt Mazzsukin: partnerei is az ő képzeletének szárnyain repültek olyan magasságokba, ahová nélküle sohasem jutottak volna... Eleven élettel töltött meg minden képkockát, megragadta és mindenen keresztül magával sodorta nézőit. Alakja minden képjelenet fókuszpontja, amihez odasűrűsödtek, és amitől szertevibráltak a drámai feszültség szálai...”

Pjotr Csaridinyin A kolomnai házikó (1913) című vígjátékában Puskin elbeszélő költeményét dolgozza fel, ahol egy gárdatiszt szakácsnőnek öltözötten szolgál az özvegy „rozoga lakásában”. A nevelt leány hozza be az elholt szakácsné helyére udvarlóját.

 

 

Itt a morál: kockázatos a házba

Potya szakácsnét venni módfelett,

S a férfi, szoknyával felcicomázva,

Torz gondolat, jó vége sose lett:

Rákényszerül a borotválkozásra

Előbb-utóbb s e kínos művelet

Rácáfol női mivoltára...

Csal, Aki mesémből többet kifacsar.

 

(Gáspár Endre fordítása)

 

 

Mozzsukin játssza a gárdatisztet. Pajkos örömmel veti magát a bohózati helyzetekbe. Ha azonban összevetjük a kaliforniai nap alatt működő egykorú komikusokkal, akik a music hallból, a cirkuszokból jött testi fogalmazók, vaskosak, a commedia dell’arte technicizált leszármazottai – Mozzsukin a Művész Színház meghitten részletező stílusát alkalmazza a szoknyaszerep-bohózatra. Finom megfigyelések, meghökkentő apró részletek hitelesítik az őrült anekdotikus helyzetet.

A romantikus, turnézó sztárszínészek idején Mozzsukin nem a rivaldánál ágáló, vagy a kamera elől társait félrelökő, a főszereplőket elfőszereplő csepűrágó vadember. Aprólékos jellemábrázoló. Szerény munkása a jellemábrázolásnak. Valószerűtlen színészi ereje teszi, hogy csakis ő nézhető. Tehetsége elhomályosítja a többit.

Mozzsukin színészete a valóságból táplálkozik, nem a színházi konvenciókból. Nem az egykorú színjátszás divatjai szerint dolgozik. Emberismeretét működteti költői izzással. Nyolc évtizeddel ezelőtti alapításai nem évültek el, mivel nem stiláris közmegegyezés szerinti szerveződésűek, drámai és lélektani igazságok srófjára járnak. A színészjátszó divat megfonnyadhat. Az emberábrázolást konzerválja az igazság sója.

Emlékirataiban írja: „...egy napon Bauernak az az ötlete támadt, hogy egy igen fontos drámai szerepet bíz rám egy filmben, amelynek címét már elfelejtettem. A cselekmény során meghal az az asszony, akibe, feltételezés szerint, szerelmes vagyok, és hosszú jelenetet kell eljátszanom, amely kétségbeesésemet ábrázolja holtteste fölött. Eddig, ha egy színész ilyen jellegű jelenetet játszott, bánatát kéztördeléssel, a levertség attitűdjével, tükör előtt hosszan gyakorolt arctorzításokkal és glicerin-könnyekkel ábrázolta. Én szakítottam ezzel a mi stúdiónkban már meggyökeresedett hagyománnyal, a teljes mozdulatlanságban játszottam el a jelenetet, fokozatosan jutva odáig, hogy könnyek – valódiak – törjenek elő hirtelen a szememből, és gördüljenek végig az arcomon... Ami még a film sikerénél is boldogabbá tett, az az volt, hogy úgy éreztem, most már értem a film művészetét.”

Az orosz filmet testközelből ismerő Leyda leírja a Protazanov rendezte A diadalmas Sátán meséjét, amelynek főszerepét Mozzsukin alakította a feleségével, Natalja Liszenkóval. „Két testvér él, valószínűleg Skandináviában, egy pap meg egy púpos templomfestő, akinek igen szép felesége van. Egy viharos éjszakán idegen férfi kér menedéket, és a világnak azokról a gyönyörűségeiről beszél a papnak, amelyet az még nem ismer. Ettől kezdve a pap sem prédikálni, sem aludni nem tud, mert mindig a fivére feleségére gondol. Az idegen eltűnik. A városban járván a pap egy antikvárius kirakatában meglátja a diadalmas és gőgös sátánt ábrázoló régi metszetet. Kis fizetésű ember lévén luxus volna számára megvásárolni a képet, de nem tud ellenállni a kísértésnek. Betör az üzletbe, és ellopja. Monstantól kezdve ez a kép játssza az idegen férfi szerepét életében. A szép asszony is vonzódik a paphoz. Egy tikkasztó éjszakán, amikor egyikük sem tud elaludni, az oltár közelében találkoznak. Átölelik egymást, de villám csap a toronyba, és a vétkes szerelmespárt maga alá temeti a lezuhanó tető. A filmet a régi metszet nagyközelije zárja le a széles, vigyorgó sátánpofával.”

Viharzó szenvedélyek. Fölfokozott helyzetek. Sejtelmes mesék. Rokoni szálak fűzik egymáshoz mindegyiküket. Mozzsukin alakítása bennük azonban változatos. Elveti a teátrális hatásokat. A melodrámákban realista művész. (Ne feledjük: a némafilm nem igazán néma. Nagyzenekari szimfonikus kísérettel játsszák a bemutató mozikban. S a kis piszkosokban szóló hegedűs vagy zongorista kíséri a képeket. A közönség tovább nézi a melodrámákat a vásznon.)

Protazanov másik filmje, a Tolsztoj Szergij atya című elbeszéléséből forgatott ellenkarier-történet (1917) egy testőrtisztről szól, aki megkéri a cárné udvarhölgyét anélkül, hogy tudná: az I. Miklós kedvese. A tiszt szakít menyasszonyával, szerzetes lesz, kolostorban él, kolduló szent barát. A filmet csak a februári forradalom után nyílt alkalom leforgatni, és bemutatni csak 1918-ban lehetett, amikor főszereplői és rendezői Odesszában tétováztak, odahaza maradjanak-e, vagy merre meneküljenek. Végül egy angol hadihajó vitte őket Konstantinápolyba csomag nélkül, maradék aranyaikat cipőjük sarkába rejtették.

Értékes hozománnyal menekülnek. Magukkal viszik a Protazanov rendezte A pikk dámát (1916). Ennek elpörölhetetlen értékei szereznek belépést a francia filmgyártásba. Az öreg grófnő egykor Saint-Germain gróftól megtudta a nyerő három kártyalapot. Hermann mérnökkari tiszt szeretne meggazdagodni, becserkészi az agg grófnőt, éjszaka pisztollyal a varázserejű kártyák elárulására kényszeríti. Az öregasszony belehal az izgalomba. Hermann nyer, de aztán döntő pillanatban végzetes hibát vét, megzavarja a pikk dáma. Hermann veszt, a grófnő bosszút állt haláláért, gyilkosa beleőrül.

Az érett orosz némafilm díszletek helyett eredeti helyszíneken dolgozott. Mozzsukin a grófnő palotája előtt meglesi a hintóba szálló Lizavetát és nagyanyját. A palota valóságos utcasoron áll. A felvételen a téli hidegben párapamacsokat lehel ki a színész. Jóval az Aranypolgár előtt, ahol Gregg Toland drámai módon alkalmazta a mélységet: Protazanov filmjének első síkjában áll a leskelődő tiszt, középen befut a hintó, kivilágított belső terében helyet foglal a kivilágított hátsó sík lépcsősorán lejövő grófnő unokájával. A világítás fortélyai élni engedik a kép teljes mélységének síkjait.

Mozzsukin a növekvő szenvedélyű férfit, az elhatalmasodó kapzsiságot és a titokzatos bosszútól eszét vesztő megháborodottat sem színházi hagyományú eszközökkel rajzolta meg. A lelki folyamat finom haladását teremtette meg. S csak az őrület pillanataiban vált híres szemjátéka villódzóan változóvá.

Ezt a szemjátékot már láttam kamaszkororrban. Pierre Blanchar alkalmazta A pikk dáma (1937) Fedor Ozep rendezte francia változatában. Ozep a Mozzsukinnal együtt Párizsba menekült orosz filmes-trupp tagja, joghallgatóként ő írta a Puskin-novella filmforgatókönyvét, huszonegy évvel utóbb megrendezte Blancharral, áthagyományozva rá Mozzsukin expresszionista szemjátékát.

Az orosz színészt akkor már élnémította a hangosfilm. Nemcsak francia dikciója tette kétségessé megszólalását, hanem az alakjához nem illő hang is nevetségbe fullasztotta kései szerepeit. Az új művészet egyik legnagyobbjaként, Chaplin, Asta Nielsen, Jannings, Elisabeth Bergner mellett emlegetett kitűnősége szerencsét próbált a tengeren túl: Hollywoodban Bródy Sándor Lyon Leájának megfilmesítésében szerepel. Hazakullog Párizsba. Fizetett táncos egy párizsi kabaréban. 1939. január 18-án Nouilly-sur-Sein-ben, a Courbevoie szanatóriumban meghal. Hírlelik: öngyilkos lett elborult elmével, de ezt inkább legendájára ragasztják, mint szerepeihez illő utolsó felvonást. Temetésén csak rokonai vettek részt, valamint azok a párizsi orosz filmesek, akiknek jutott pénzük az autóbuszjegyre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 47-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=843