KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Mennyit ér egy filmrendező? Hintsch György (1925-2005)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan zenekar Szemle előtt
• Muhi Klára: Mágikus hely Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Hungler Tímea: Sperma, nyál, vér Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Csillag Márton: A nevetés értelme Beszélgetés Goda Krisztinával

• Kárpáti György: Bolondok és megszállottak Tudományos ismeretterjesztő film
• Bori Erzsébet: Csúcsragadozók Fekete Afrika
• Schubert Gusztáv: Fekete tükör Mesebeli Afrika
• Varró Attila: Nem a repülők King Kong
• Beregi Tamás: Pokoli édenkert Elveszett világok
• Kolozsi László: Metafizikai darázsfészek Filmes utazások az agyban
• Kömlődi Ferenc: HAL gyermekei Mesterséges elmék
• Vágvölgyi B. András: A guru John Lennon
• Köves Gábor: A talált zseni Preston Sturges
• N. N.: Preston Sturges legfontosabb munkái
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Intimpiac Délutáni talkshow
• Hirsch Tibor: Ki korán kel… Reggeli tévémagazinok
• Reményi József Tamás: A piszok Nagyüzemi romantika
FESZTIVÁL
• Báron György: A terror árnyékában Kairó
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Ha megáll az idő A Herceg haladéka
• Takács Ferenc: ...annál inkább ugyanaz Good Night, and Good Luck
• Vágvölgyi B. András: A viking Bukowski Tótumfaktum
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel
• Ádám Péter: Ha te nem lennél
• Köves Gábor: A nyughatatlan
• Nevelős Zoltán: Dominó
• Wostry Ferenc: A barlang – The Descent
• Mátyás Péter: Űrfogócska
• Vörös Adél: Azt beszélik
• Kárpáti György: Első a szerelem
• Barotányi Zoltán: Nagy Kommunista Bankrablás

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Good Night, and Good Luck

...annál inkább ugyanaz

Takács Ferenc

Hajdan a szólásszabadság bajnoka volt a tévésztár. George Clooney filmje az amerikai televízió hőskoráról.

 

„Mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz”: a történelemre szokták alkalmazni ezt az elnyűtt, bár kétségtelenül találó mondást. Hogy mennyire találó is e bon mot, most George Clooney bizonyítja egy filmes hozzászólással (vagy – még inkább – felszólamlással).

A hozzászólás tárgya egyrészt a politikai manipuláció, másrészt a média, közelebbről a televíziózás, pontosabban ennek a kettőnek az összefüggése és összjátéka. A film egy emlékezetes történelmi pillanat rekonstrukciója: arról szól, amit annak idején a „mccarthyzmus” időszakaként emlegetett a szocialista korszak médiájának Amerika-ellenes propagandája (ezt a propagandát akkoriban „antiimperializmusnak” nevezték, manapság – „mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz” alapon – „antiglobalizmus” formájában, azaz új néven, bár a korábbival minden másban azonos, betűhív kiadásban tanulmányozható).

A „mccarthyzmus” Joseph McCarthy (1908-1957) amerikai szenátorról kapta a nevét. 1946-ban republikánus színekben jutott be az USA szenátusába. Ott eleinte nem sok vizet zavart: négy évig csendesen üldögélt az ülésteremben, nemigen szólt hozzá semmihez, fegyelmezetten szavazgatott; a többi szenátor közül sokan még a nevét sem tudták. Így volt ez egészen 1950 februárjáig, amikor is avval a döbbenetes állítással lépett az ország nyilvánossága elé, hogy 205 kommunistának sikerült befurakodnia a Külügyminisztérium apparátusába, s így az USA külpolitikája és diplomáciája gyakorlatilag a „vörösök”, azaz Moszkva ügynökeinek a kezében van. A szenzációs bejelentés híressé tette, a koreai háborútól és Kelet-Közép-Európa sztálinizációjától megriadt, inváziós fóbiákra amúgy is hajlamos amerikai közvélemény percek alatt politikai sztárt csinált belőle – annak ellenére, hogy amikor a szenátus külügyi bizottsága hivatalosan meghallgatta az ügyről, egyetlen párttagsági könyvvel rendelkező kommunistát sem tudott megnevezni a külügyi apparátusban (mint később más minisztériumok apparátusában sem). McCarthy remekül kihasználta hirtelen jött népszerűségét: az egész nemzetre kiterjedő kommunista-ellenes hadjáratba kezdett. Ő és hívei ezt „kereszteshadjáratnak” nevezték, a közvélemény józanabb és mérsékeltebb része viszont hamarosan „boszorkányüldözésnek” bélyegezte a szenátornak a „vörös veszély” fantomja elleni harc oltárán akár alkotmányos szabadságjogokat is feláldozni kész veszedelmes ámokfutását.

1952-es újraválasztása után már megállíthatatlannak látszott. Kezébe kaparintotta a szenátusi vizsgálóbizottság elnöki posztját, egyre-másra indította a vizsgálatokat a minisztériumok és kormányhivatalok alkalmazottai ellen, tanúként a bizottság elé idézte és „kikérdezte” (rámenős modorban kifaggatta és durván megfenyegette) őket. Ugyan egyetlen esetben sem sikerült bizonyítania a vizsgálóbizottság elé idézettek kommunista párttagságát vagy moszkvai ügynök-voltát, a „nem zörög a haraszt” elv alapján közülük sokan mégis elvesztették állásukat és kénytelenek voltak szembenézni környezetük megvetésével.

McCarthy tehát blöffölt: általa rendezett és előadott színjáték volt az egész. Az előadást persze a média is közvetítette, különösen a televízió, amely ekkor, tehát az ötvenes évek első felében vált tömegjelenséggé és milliók mindennapi időtöltésévé Amerikában.

És ez – mármint a televízió – lett McCarthy szenátor veszte. 1954-ben, mikor a hadügy katonai és polgári alkalmazottai ellen indított vizsgálatot, a kihallgatásokat harminchat napon át közvetítette a televízió. A szenátor az egész ország nyilvánossága előtt leszerepelt: durva és megalázó vallatói modora, a tárgyi bizonyítékokat helyettesítő antikommunista tirádái, a lényéből áradó düh és gyűlölet láttán és hallatán elfordult tőle a közvélemény, leváltották a vizsgálóbizottság elnöki posztjáról, majd a szenátus – az amerikai törvényhozás történetében igen ritka és szokatlan módon – hivatalosan meghozott határozatban ítélte el McCarthy szenátornak a „szenátus hagyományaival teljességgel ellentétes” magatartását.

Clooney filmje a McCarthy-ügynek éppen evvel a mozzanatával foglalkozik. Avval a pillanattal, amikor Edward R. Murrow, a CBS hírmagazinjának a vezetője – egyben ennek a műsortípusnak a feltalálója és kikísérletezője – egy konkrét eset kapcsán felemeli szavát a kommunista veszélyre való hivatkozással folytatott jogsértések ellen, majd magáról a szenátorról készít leleplező műsort, s evvel jelentős mértékben hozzájárul McCarthy és a mccarthyzmus bukásához.

Afféle dokumentarista retrót látunk: megtörtént eset feldolgozását, eredeti nevükön szereplő figurákkal, akik az ötvenes évek elejének divatja szerint öltözködnek és nyíratják – illetve daueroltatják – hajukat. Munkájuk – a televíziózás – tárgyi környezete is korhű: a film jeleneteinek legtöbbje a CBS newsroom-jában, a stúdióban és a szerkesztőségi szobákban játszódik, és a korabeli telex-masinák, írógépek és telefonkészülékek társaságában az akkori szupertechnikát képviselő (mai szemmel persze megmosolyogni valóan kőkorszaki) tévékamerák, keverőpultok, monitor-falak látványán is elmerenghet a fél évszázaddal későbbi technikai környezethez szokott néző. Az élőadás-vezetés is még suta barkács-módszerekkel folyik: a szerkesztő beguggol Murrow mellé, nézi az órát, majd a kellő pillanatban tollával megböki a műsorvezető lábát, evvel jelezvén, hogy kezdhet beszélni.

A televíziózás hőskorának ezt a vizuális rekonstrukcióját archív filmanyagok egészítik ki. A stúdióbeli képernyőkön megjelennek azok a korabeli reklámok, amelyeket a CBS annak idején közvetített – közöttük egy a Kent cigaretta szívására buzdítja a nézőt, mégpedig avval a különös reklám-szlogennel, hogy „a Kent a gondolkodó emberek cigarettája”. Ez persze humoros betoldás, a meggondoltan nemdohányzó jelennek címzett apró vicc a gondolkodás nélkül és felszabadultan dohányzó múltról. Könnyed pillanat Joseph McCarthy szenátor regnálásának és bukásának a történetében, ahol egyébként – a többi szereplővel ellentétben – Joseph McCarthy-t maga Joseph McCarthy játssza, archív anyagokon: Murrow és munkatársai a stúdió monitorain nézik a helyszíni közvetítéseket a vizsgálóbizottság üléseiről. A rendszeresen jelentkező Joe McCarthy Show ez voltaképpen, Murrow műsorának titkos mása, egyszemélyes tv-műsor, monodráma, amelyhez a kihallgatásra beidézettek csupán statisztaként, a politikai cirkusz veszedelmes artistamutatványainak untermannjaiként asszisztálhatnak.

Ez a film nagytörténete és tanulsága: hogyan mosódott el, szinte a média hatalomátvételének első pillanatában, a különbség média és politika között, hogyan vált a politikai tett média-eseménnyé, s hogyan válhatott egy média-műsor megsemmisítő hatású politikai eseménnyé.

Ezt a nagytörténetet Clooney filmjén vagy fél tucat kisebb történet szálazza körül. Murrow és kollégái, a munkatársak és a CBS főnökei élik a maguk munkahelyi és magánéletét: közülük egy házaspár úgy tesz, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz, mivel a CBS-nél nem dolgozhat egyszerre férj és feleség; Murrow egyik kollégáját a jobboldali sajtótámadások öngyilkosságba hajszolják; a stúdió vezetői a CBS érdekei és személyes igazságérzetük között egyensúlyozva, a külső politikai és hatalmi presszúrák szorításában állnak végül Murrow és műsora mellé. Idetartozik persze Murrow személyes története is, amelynek televízió-történeti tanulságai is akadnak. Murrow – komoly veszélyeket vállalva – végül diadalt arat, tévé-személyiségként és felelős állampolgárként egyaránt, a McCarthy ellen fellépő műsora a képernyő sztárjává és a demokratikus jogok hősévé avatja. De diadala csúcsán közlik vele főnökei, hogy hírműsorát, a See It Now-t („Lássuk csak!) áthelyezik vasárnap délutánra és öt további adás után megszüntetik. A CBS vezetősége ugyanis meghallotta az idők szavát, ők már tudják, hogy a televíziótól a szórakozás kábulatát várja a nézők tömege, a felelősen politizáló tényfeltáró újságírásnak nemigen lesz keletje a jövőben a képernyőn.

Visszafogott hatások, intim közelik, a zárt terek feszült atmoszférája, az egymásba úszó párbeszédek cinéma direct-es életszerűsége – Clooney egyformán tanult Lumettől és Altmantól, s amit tanult, igen hatásos és meggyőző stílussá ötvözte. A lassú tempó, a feszültséget éppen a feszültségfelkeltés szokványainak a gondos kerülésével fenntartani képes előadásmód persze nem vonz majd tömegeket a mozikba. A Good Night, and Good Luck – ezekkel a szavakkal búcsúzott a nézőktől Murrow az adás végén – a gondolkodó emberek filmje lesz. Azoké, akik Clooney hozzászólásában a „mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz” témájához a felszólamlást is értékelik, a történelmi lecke formájában közzétett tiltakozást a fantomok elleni harc örvén a szabadság és a demokrácia ellen indított minapi támadás: Bush elnök (Joe McCarthy szenátor legjobb amerikai tanítványa) Irak-blöffje tárgyában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8504