KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény

V mint vérbosszú

A rossz álarcában

Kovács Marcell

Alan Moore-nak rövid időn belül harmadik jelentős képregényét vitték filmvászonra, de most sem volt szerencséje Hollywooddal.

 

 

Alan Moore angol képregényíró elhatárolódott V for Vendetta című legendás művének filmváltozatától, a V mint vérbosszú stáblistáján ezért suta módon az eredeti képregény szerzőjeként csak a rajzoló, David Lloyd neve szerepel. A történeteinek moziverzióival rendre elégedetlen Moore nemrégiben megfogalmazott állásfoglalása szerint elzárkózik minden megfilmesítéstől, az esetben pedig, ha a kiadó rendelkezik a képregénye felett, ragaszkodik hozzá, hogy a neve semmilyen összefüggésben se merüljön fel az esetleges filmváltozat kapcsán, cserébe lemond szerzői honoráriumáról.

Hamar kiderült, a képregényolvasók az elmúlt években megszaporodott képregényfilmektől hiába remélik, hogy hatásukra a világ nagyobbik, képregényt nem olvasó fele rehabilitálja károsnak tartott szenvedélyüket. A hollywoodi szuperprodukciók ugyan ismertté tettek számos, addig csak a rajongók körében ismert hőst, de a közvélekedés szerint a képregény továbbra sem több satnya irodalompótléknál könyvektől viszolygó rosszgyerekek számára. Holott a kultúra peremén létező képregény a popzenéhez hasonlóan gyors reagálású műfaj, mert rövid átfutási idővel, nem túl drágán készül, és miként a jó popzene, azonnal képes közvetíteni a közhangulatot, így hamar megjeleníti a problémákat is, és a mérsékelt cenzúrának köszönhetően nyersen fogalmaz, nemritkán felforgató szellemben. Hollywood szemében a képregényadaptációk célközönsége mégis a legfiatalabb korosztály, még akkor is, ha az alapanyag nem éppen gyerekmese. Moore egyik legnépszerűbb teremtménye, John Constantine a Swamp thing (Mocsári lény) mellékszerepében debütált, majd saját sorozatában, a Hellblazerben (Pokolkeltő), immár új és új alkotók történeteiben lett különösen sikeres. Nagyon angol figurája punk-rockon és mágikus szakkönyveken nevelkedett hivatásos embergyűlölő és a képregény-műfaj legsúlyosabb nikotinfüggője. A Hellblazert feldolgozó Constantine, a démonvadászban mégis elegáns amerikai akcióhősként jelenik meg, a film végére még a cigiről is lemond. A ballonkabátos, tépett szőke pasast a nyolcvanas évek közepén Moore – rajzolói kérésére – Stingről mintázta, a filmváltozatban, Keanu Reeves alakításában azonban már inkább a korszerűbb Neóra hajaz a Mátrixból.

Moore az angolszász képregényirodalom felnőtté válásában elévülhetetlen érdemeket szerzett író, a műfaj élő klasszikusa. Jellegzetes alakja egy kiöregedett rock-sámán és egy nagyszakállú remete keveréke, híres tekintélyes könyvtáráról, és hírhedt a mágia és a tudatmódosító szerek együttes hatását vizsgáló kísérleteiről. Vallja, történetei képregénynek íródtak, abban a formában működnek, és ugyan semmi baja a mozival, nem hiszi, hogy filmként is ugyanazt jelentenék. Legizgalmasabb munkái bonyolult szövésű, több szereplő nézőpontját egyszerre követő sztorik, nagy ugrásokkal időben és térben, sok-sok látomásos, nem egyértelmű jelenettel, számtalan jelzett és jelzés nélküli irodalmi, történelmi utalással. Irtózik a hangutánzó feliratoktól.

Az Eddie Campbell gyönyörű tusrajzaival kísért From Hell Moore megalomániával határos igényességének talán legfényesebb bizonyítéka. Képes nagyregény Hasfelmetsző Jack rémtetteiről, egy következő síkon a viktoriánus kori Angliához írott perverz szerelmi vallomás, még mélyebben pedig ironikus hangvételű elmélkedés a történelmi tények megkérdőjelezhető hiteléről. Moore a rejtélyt magyarázó tengernyi elmélet közül azt választja magáénak, amelyik a londoni örömlányok meggyilkolását egy nemkívánatos királyi sarj nyomait eltüntető udvari orvosnak tulajdonítja. Az összeesküvés-elméletek gyártóinak megszállottságával mesél, a füzetek végén sok oldalon keresztül kimerítő, tisztán szöveges magyarázatokban számol be az egyes kockákon zajló események történeti forrásairól. Főhőse háborodott elméjét követve kiruccan a mába is, de Hitler születését is bemutatja, jobban mondva a fogantatását. Egy teljes füzeten át értekezik London mágikus hagyományáról és emlékeiről, még személyes kedvencét, a nagy angol okkultistát, Aleister Crowleyt is szerepelteti egy jelenetben, nyalókát szopogató rövidnadrágos kisfiúként.

A filmváltozat, az első a Moore-adaptációk sorában, mindebből a krimire koncentrál, pedig a képregényben nem kérdéses a gyilkos személye, szinte az elejétől fogva tudjuk, ki a tettes. A pokolból rendezői, a Hughes fivérek két szigorú fekete film, a korának legszabadszájúbb magyar szinkronjáról elhíresült Veszélyes elemek és az akciófilmesebb, címében bankjegyekre utaló Halott elnökök után a skatulyát elkerülendő vállalkoztak a kosztümös angol történet megfilmesítésére. De nem tudtak kibújni a bőrükből, most is gettófilmet forgattak a szegénynegyed számkivetettjeiről és az őket kihasználó gazdagokról, akik – nem mellesleg – még rasszisták is. Az alkotók Coppola Draculájának hol szép, hol szépelgő, barokkos látványvilágát ismétlik meg, legsúlyosabb bűnük a képregénnyel szemben mégis az, hogy közhelyes szerelembe keverik a főszereplővé előlépő bánatos nyomozót és a legszebb utcalányt. A könnyes melodráma kedvéért a fiatal nyomozó kábítószermámorban szomorkodik – a Volt egyszer egy Amerika után szabadon –, és az ópium motívuma Sherlock Holmes szellemét idézi meg. A pokolból végül sokkal inkább tűnik a fenti Hasfelmetsző-teóriát Sherlock Holmes-szal keverő Gyilkosság megrendelésre remake-jének, mint a Moore-képregény feldolgozásának – az emlékezetes Holmes-film főcímének gyönyörű, tűzpiros londoni alkonyati képét kölcsön is veszi.

A The League of Extraordinary Gentlemen (Különleges úriemberek szövetsége) ma is futó sorozatában Moore egyszerre élheti ki a Viktória királynő Angliájához fűződő vonzalmát és a szuperhősök iránti szenvedélyét. A XIX. század fantasztikus irodalmának hőseiből verbuválódott kommandó kalandjai olyanok, mint egy X-Men sztori Verne tollából. Allan Quatermain – a Salamon király kincséből – vezeti a csapatot, amelynek tagja még Mina Harker – Drakula gróf kedvese –, Nemo kapitány, a labilis Dr. Jekyll és a láthatatlan ember. Ellenfeleik is irodalmi eredetűek: az első szériában a távol-keleti mesterbűnöző, Fu Manchu (szerzői jogi bonyodalmak miatt név nélkül) és Sherlock Holmes ellenlábasa, Moriarty professzor, a még nagyszabásúbb másodikban pedig egyenesen a Világok harca marslakói. A képregény és a nálunk A szövetség címen ismert filmváltozat hasonlósága Moore lesújtó véleménye szerint a címben ki is merül. A szerző szigorú ítélete vélhetően annak a merész forgatókönyvírói ötletnek szól, amely az amerikai kamaszközönség megnyerésére Tom Sawyer figurájával erősíti meg az angol kalandor-válogatottat, és nem csak statiszta-szerepben: a fináléban az ő lövése végez a főgonosszal. A szövetség nem tartozik a kalandfilmek elitjébe, rendezője, az első Pengét jegyző Stephen Norrington itt kevésbé ügyel a történet dinamikájára, a figurák sokat ígérő bemutatása után filmje hamar unalmas, sehová sem vezető kergetőzésbe fullad. De még így is kellemes hétvégi matiné, különösen, ha az ember nem ismeri a pazar eredetit. Az európai képregény-albumok lenyűgöző grafikai kidolgozottságát idéző képeket Moore legapróbb részletekre is kiterjedő instrukciói alapján készítette el Kevin O’Neill rajzoló és a finom tónusokkal is színpompás eredményt produkáló Ben Dimagmaliw színező. A The League of extraordinary gentlemen az egyik legszebb kommersz képregény az utóbbi évekből, minden kockája gyönyörűség, és ez a szemet kényeztető látványvilág az, amivel a közepes költségvetés miatt sokszor bumfordi digitális trükkökre kényszerülő filmváltozat leginkább adós marad.

A Moore-feldolgozások legtöbbször alaposan felhígítják az eredeti történetet, meglepő, hogy az életmű eddigi legmerészebb, legrázósabb darabja, a V for Vendetta a vásznon semmit sem veszít provokatív jellegéből, sőt. A nyolcvanas évek elején Thatcher konzervatív kormánya ihlette a nukleáris háború után beköszöntő kompjuterizált rendőrállam vízióját, amelynek szokatlan szuperhőse egy hihetetlen műveltségű idealista-anarchista szabadságharcos. Vagy tébolyodott, önimádó terrorista, Moore az olvasóra hagyja a döntést. A James McTeigue rendezte, de a forgatókönyvet író Wachowski fivérek neve alatt futó filmváltozat is az aktuálpolitikai helyzetből indul ki, lépten-nyomon tudatosítja a nézőben, hogy a vásznon látott közeljövő szörnyűségei mind-mind a Bush-kormányzat számlájára írhatók. Nem költözteti Amerikába a cselekményt, kapóra jön, hogy a háborús szövetséges briteken keresztül is működik a parabola. A Fehér Ház felrobbantását a terror témájára érthetően még mindig igen érzékeny amerikai közönség különben sem látná szívesen. Moore mélyenszántó anarchista-okkultista eszmefuttatásairól lemondanak Wachowskiék, az ő hősük kevésbé elvont, még kevésbé ellentmondásos figura. Hiába viseli végig az angol történelem egyik sötét alakja, a XVII. századi merénylő, Guy Fawkes maszkját, átlátunk rajta, tudjuk, hogy ő a pozitív hős, aki megmenti a demokráciát. Nem szeretne bele a szépséges Natalie Portman, ha nem így lenne. És nem gyönyörködhetnénk a Mátrix pátoszát kenterbe verő befejezésben.

Moore legfontosabb történetei már eljutottak a moziba. Egy kivétellel. A Watchmen (Őrök) Moore legnagyobb hatású munkája, újragondolta a nyolcvanas években hanyatló szuperhősös tematikát, és ezzel programot adott a túlélés érdekében az idősebb korosztály felé kacsintgató kommersz képregény számára. A bonyolult, többrétegű sci-fi krimi megfilmesítésével először Terry Gilliam próbálkozott, hiába, majd Darren Aronowsky kacérkodott az ötlettel, de ő is lemondott róla. A legfrissebb hollywoodi hírek szerint újra dolgoznak a filmváltozaton. Ha moziba kerül is egyszer a Gilliam által megfilmesíthetetlennek mondott sztori, egy biztos, Alan Moore nevét hiába keressük majd a stáblistán.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8596