KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Berlin

Alvó medvék álmai

Kubiszyn Viktor

Az 56. Belinale elveszett a sokszínűségben, amerikai szuperprodukcióktól új-zélandi indie-drámáig terjedt a skála.

 

Az idei berlini felhozatalt látva ismét bebizonyosodott: a film lehet művészet, de hogy sokszor az is ipar, biztos. A versenyprogramban idén is a tradicionális filmnyelvű, maximum tematikában újszerű filmek domináltak, az igazi kincsek, ha voltak, valahol elsikkadtak a látótérben. A hivatalos versenyprogram idén is meglehetősen vegyes volt: a legújabb amerikai szuperprodukcióktól az új-zélandi indie-drámáig terjedt a skála. A Panoráma szekcióban vetítették a világfilm legújabb, izgalmasnak tűnő alkotásait, míg a Fórumban az útkereső, formabontó művek kaptak volna helyt – ha lettek volna ilyenek. Sajátos társprogram volt a „Traumfaren – Film stars of the fifties”, amelyben valaha volt színésznő-idolok filmjeit vetítették a kortárs nézők okulására – a fesztivál egyetlen magyar filmjét is ebben a blokkban játszották: a Körhintát, Törőcsik Mari miatt. Érdekes újítás volt a fesztiválon a „Kinderfilmfest”, ahol elsősorban a tizennégy éven aluli gyerekek számára vetítettek ifjusági alkotásokat. Az idősebb és toleráns nézők pedig a Panoráma szekcióban a „Tweddy Twenty Tribute” retrospektív vetítéseit nézhették, többek között Ozon, Jarman és Almodóvar filmeket. A válogatásban azok a filmek és alkotók kaptak helyt akik az elmúlt húsz évben „Teddy-díjat”, vagyis a meleg- és leszbikus szervezetek által odaítélt külön elismerést kapták a fesztiválon.

A berlini filmfesztivál egész évben működő gyár, ami a fesztivál idején járatódik csúcsra: négyszázezer látogató, a világ minden tájáról idesereglett újságírók, filmesek, filmszakemberek, forgalmazók és persze léhűtők: az élet pezseg, meeting meeting hátán, a program pedig az egyszerű néző számára gyakorlatilag áttekinthetetlen. A rendszer viszont olajozottan működik, minden és mindenki mindig a helyén van. A filmekről ez már kevésbé mondható el.

 

 

Európai zsánerek

 

Új művel jelentkezett a francia új hullám mára már kiégett nagy öregje, Claude Chabrol. A hatalom mámora című film egyszerre próbál vígjáték és társadalomkritika lenni: míg az előbbi többé-kevésbé sikerül neki – a könnyed franciás szellem sziporkái ismét megteszik a magukét – az utóbbi inkább fölöslegesen odaillesztett vörös farok: egy elhivatott ügyésznő nyomozását követjük nyomon, aki korrupciógyanús és „érinthetetlen” üzletembereket helyez vád alá. A film direkt politikai mondanivalója („dühöng a korrupció, de úgyis lebukik, aki megérdemli – elvileg”) keserédessé színezi a sok helyzet- és jellemkomikummal operáló művet, de a film összességében mégiscsak egy kismester feledhető alkotása. Ami miatt érdemes szót vesztegetni a műre, az Isabelle Huppert alakítása, aki a maga rutinjával és franciásan könnyed, olykor eszköztelen, olykor légies alakításával elviszi a hátán a filmet. A társadalomkritikai felhang a „kéz kezet mos” elvét hatalompraktikummá tévő vezető rétegek szarkasztikus bemutatásában teljesedne ki, a figurák azonban erőtlenek, a bonyodalmak és fordulatok pedig könnyen megjósolhatók. A legendás nouvelle vague egyik alapítója e film alapján már csak árnyéka önmagának – sic transit gloria mundi.

Hasonlóan járt a közönség ítélete előtt a Bűnügyi románc című Michele Placido opusz. Az epikus történet többfajta zsánert használ és kever, de sajnos úgy, hogy nem érik össze igazán erős filmegésszé a kevergetés: az amerikai koprodukcióban készült film egyszerre próbál gengszter-fejlődésregény, ütős akciófilm és társadalomlenyomat lenni, de a különböző zsánereszközök ahelyett, hogy erősítenék, kioltják egymást. A történetben egy gyermekkori baráti társaság maffiózó-családdá emelkedését követjük végig, több évtizeden keresztül, egészen az elkerülhetetlen bukásig. Az olasz alvilág bemutatása azonban meglehetősen papír-ízűre sikerült, a hitelesség vagy akár a filmen belüli cselekmény-koherencia legkevesebb jele nélkül. Pedig Michele Placidónak nem új a krimi műfaja: 1989-es rendezői debütálása óta több krimit is rendezett, a Bűnügyi románcon azonban egyes jól megoldott suspense-jeleneteken túl nem látszik a krimi-rutin. A legnagyobb probléma az itt zsáneridegennek számító társadalmi-tablófestés igénye: ahogy A Keresztapában is láttuk, a bűnözővilág mikrokozmosza lehet a világ/társadalom egészét leképező miniuniverzum, ehhez azonban több szükséges, mint az unalomba forduló epikus hömpölygés. A XXI. század követelményeinek megfelelő, ütős európai Keresztapára tehát úgy tűnik, még várni kell.

 

 

A terror árnyéka

 

A versenyprogram egyik díjazott különlegessége volt Michael Winterbottom Út Guantanamóba című áldozat-dokuja három arab fiúról, akiket elkapott a fogaskerék és az amerikai különleges alakulat Afganisztánban. A film megtörtént eseten alapul: három londoni arab fiú először Pakisztánba utazott, egy barátjuk esküvőjére, majd átkeveredtek Afganisztánba, ahol a véletlenek különös összjátéka folytán fogságba estek. A film (ál)dokumentarista eszközökkel mutatja be ezt a fura utazást, de ami igazán mellbevágó, az a hatóságok viselkedése a bűnösnek tekintett fiúkkal: minden joguktól megfosztva, terroristának tekintve őket végigjátsszák rajtuk a pszichés és fizikai kínzások válogatott módozatait, a néző pedig a dokumentarista módszernek köszönhetően hol hüledezik, hol sírva nevet. Igen emlékezetes jelenet például, amikor egy homályos videofelvétel homályos foltjára mutatva akarja bebizonyítani egy kihallgatótiszt, hogy az ott az egyik fiú, amint épp Osama Bin Ladent hallgatja – egyszerre komikus, hisz mi tudjuk, mi és hogyan történt a fiúkkal, ergo biztos nem lehetett ott, másrészt viszont tragikus, mert jól mutatja a rendszer paranoiáját a terror elleni küzdelemben.

Más szempontból közelítette a terrorkérdést a versenyen kívül levetített új Wachowski-mozi (a testvérpár csak producálta a filmet): a V mint vérbosszú Alan Moore képregénye nyomán készült. Egy, a nem túl távoli jövőben látszódó Londont látunk, amit egy diktatorikus párt irányít. Az idegeneket, a homoszexuálisokat és mindenfajta másságot üldöző totalitárius rendszer ellen egy titokzatos figura száll harcba: emberfeletti képességű, arctalan hős, aki – a forradalmak logikájához híven –elbukik ugyan, de példája lázadásra sarkallja a népet. A V mint vérbosszú látványvilágában a Pink Floyd-féle fal-film és az 1984 ihletésére ismerhetünk, valamint néhol felcsillan a Moore-féle képregény bohóc-noir világa is. A film állítása meglepően bátor: a terrort maga a hatalom gerjeszti, hogy bizonyítsa saját nélkülözhetetlenségét és létjogosultságát. Bár a képregény-folyam összetettségét a filmváltozat nem éri el, a nem titkolt célt viszont épp így éri el James McTeigue első rendezése: a film anarchoid manifesztum korunk szűk levegőjéről, és mint ilyen, konzekvens és egyirányú kiáltvány-mozi a tömegeknek. Hollywoodtól ennyi telik, de jelen esetben egy jó mozihoz ez is elég.

Míg az angolszász terror-filmek megkapták a maguk többé-kevésbe igazságos ítéletét a közönségtől és a szakmától, egy másik ítélet nagyobb viharokat váltott ki: a Gbrvica című film fődíja sokakat meghökkentett, és a zsűri politikai megfelelésvágyát látták ott, ahol talán csak a politikai korrektség rutinja vezette a döntéshozók kezét. A mű bombasztikus melodramatikával, épp ezért hiteltelenül mutatja be a megerőszakolt bosnyák asszonyok szenvedését és poszt-traumáját – a díj nyilvánvalóan a témának (és a bosnyák asszonyoknak?) szólt.

 

 

Az emberi dráma

 

A személyiség időbe vetettségét és elveszettségét több film is ábrázolta, a XXI. századi kollektív magány szemszögéből. Más-más formanyelvvel és eltérő megoldásokkal, de ugyanabból az alapállásból: belül, mélyen, mindenki egyedül van. Az indiai Tél van című film lassú, a bollywoodi stílusjegyeket visszafogottan használó alkotás, amely egy munkát és párt kereső lakatos történetén keresztül mutatja be a kilátástalanság helyzetét. A film igen érzékenyen használja az indiai mozi sine qua non-jának tekintett énekbetéteket: itt a különböző melankolikus dalok és repetitív dallamok végig a képeket és a történetet ellenpontozzák, finoman hangsúlyozva az elhagyatottság különböző motívumait. A melankolikus történet az európai nézőnek távoli a kolorlokál sajátosságok miatt, mégis ismerős terepre visz: a szocio-mozik társadalom-boncoló indíttatásával párosuló költőiség adja a film alaphangulatát.

Az El Custodio című argentin alkotás is a sajátos látásmódja miatt okozott izgalmakat – még ha a film maga több szempontból is erőtlennek bizonyult. Egy latin-amerikai ország miniszterének testőre a főszereplő. Minimalista és lassú módon bemutatott hétköznapi motívumokon keresztül nyerünk bepillantást a testőr „hatalmi árnyékban” leélt életére. Rodrigo Moreno filmje akárhol játszódhatna: a téma a kisember kiszolgáltatottsága és elnyomottsága. Az El Custodio ezt ad absurdum viszi, hisz a testőr életének minden rezdülése a főnökétől függ. Bár a film elég ügyetlen szimbólumokkal (például a tenger mint a szabadság jelképe) és jelenetekkel (a testőrből kitörő agresszió egy japán étteremben – visszacsapás az elnyomottság miatt) próbálja érzékeltetni a személyiség elhasználódását egy ilyen fogaskerék szituációban, az irracionalitás fojtó levegője okoz katartikus pillanatokat is.

A Candy című ausztrál junkie-dráma egy heroinfüggő szerelmespár leépüléstörténetét mutatta be, a már közhelyszámba menő kézikamerás fényképezéssel és fél-dokumentarista ábrázolásmóddal. A három tételből (Paradicsom-Purgatórium-Pokol) álló szerkezet a szokásos drogkarrier állapotait veszi végig, az eufóriától a kilátástalanságig: a film izgalmait Heath Ledger (Túl a barátságon) plasztikus alakítása mellett a fekete humor és a tragikum sajátos ötvözete adta.

A versenyprogramból kiemelkedett az „igaz történetek” alapján készült Rekviem. A film Németország utolsó dokumentált ördögűzéseinek motívumaiból íródott, egy epilepsziában szenvedő lány sorsára fókuszálva. A sok kézikamerás jelenet és a zaklatott ritmus kitűnően illusztrálja a főszereplőben tomboló viharokat. A lány drámája több síkon is folyik: elsősorban személyes pokoljárás ez – a filmben több keresztény szentre és misztikusra történik utalás: egy olvasat szerint a lány víziói a „szent őrület” megjelenései, de legalább ennyire hangsúlyos a társadalmi reakciók bemutatása is. Elsősorban a családtagok, barátok, és a „segítők” szerepét vizsgálja a film, de végig a beteg lány szemszögéből. A kérdésre, hogy hol kezdődik a szakrális őrület, és mitől különbözik ez az egyszerű pszichózistól, a film nem ad és nem is keres választ. A társadalmi kontextus felvázolása viszont adhat egy megfejtést: az őrület mindig a közösségi normák megsértése, és akár szent, akár nem, az alany mindenképp bukásra, netán halálra van ítélve. A női főszereplő Sandra Hüller átélt játéka nagyban emeli a film hitelét, ám a épp amiatt, mivel Hüller ennyire erős a vásznon, elhalványítja a kevésbé pontos karakterformálással dolgozó, de szerepük szerint hangsúlyos színész-partnereket. A dokumentarista igény, lélektanilag hiteles karakterábrázolás és az emberi dráma ereje teszi különlegessé a filmet. Bár akadnak benne közhelyes dramaturgiai megoldások, a főszereplő átélt játéka mégis hitelesen ábrázolja a meghasadt személyiség tragikumát – a film pedig a külvilág erre adott brutális (ördögűzés!) válaszát.

 

 

Amerikából jöttek

 

A Tizenkét dühös emberrel anno filmműfajt teremtő Sidney Lumet karrierje alkonyán ismét tárgyalótermi drámával jelentkezett. Find Me Guilty című fimjében a veterán rendező egy New York-i maffiapert dolgozott fel, eredeti bírósági iratok és visszaemlékezések felhasználásával. A Giacomo „Jackie Dee” DiNorscio (a főszerepet a különböző agyrepesztő akciófilmekből ismerős Vin Diesel játsza – meglepően hitelesen) alakján keresztül bemutatott bűnöző-dráma jellegzetesen lumet-i stílusjegyeket mutat: szinte végig egy helyszínen, a tárgyalóteremben vagyunk, ahol a feszültséget a dialógusok, és az intenzív színészi játékot lehetővé tevő közelik adják. A történet a főszereplő betyárbecsülettől átitatott heroizmusát helyezi középpontba: a maffiaper sok-sok vádlottja sok-sok ügyvéddel megtámogatva veszi fel a harcot az ügyészekkel, de a győzelmet csak az önmagát védő és önmagát feláldozó (30 év börtön!) Jackie Dee kiállása hozza el. A remek dialógusokkal és egyedi karakterekkel dolgozó film végig fenntartja a feszültséget, az pedig már külön színészvezetési bravúr, ahogy a melák akcióhős Vin Dieselből Lumet a vásznon egy szerethető, jópofa és energikus karaktert varázsol.

Kevésbé szimpatikus, de szintén szerethető egy másik biográfiai tényanyagon alapuló film főkaraktere: a Capote non-fiction módszerekkel dolgozza fel a non-fiction tényirodalom legnagyobb alakjának egy fontos életszakaszát. Truman Capote amerikai író életének azt a periódusát követi végig Bennett Miller filmje, amely során az író anyagot gyűjt és megírja leghíresebb regényét, a Hidegvérrelt. A címszereplő Philip Seymour Hoffman remekül alakítja az önmagával egyre inkább meghasonló írót, aki minél mélyebben ás a gyilkosok személyiségébe és fejti fel motivációikat, irracionális módon annál inkább kerül közelebb hozzájuk.

 

 

Milarepaverzió

 

„A bhutáni filmipar az elmúlt kétezer évben két filmet gyártott. Ez a második", mutatta be a Milarepa című filmet Dieter Kosslick fesztiváligazgató. Az egyik eldugott moziban vetített alkotás valóban különleges kincs, igazi felüdülés volt a sótlan fesztiválprogramban: a rendező Neten Chokling, a szereplők pedig rinpocsék és amatőr „színészek”, akik a nagy tibeti misztikus életének egy korai szakaszát viszik vászonra. A film érdekessége a tradicionális formanyelvből és az emellé betársuló friss, őszinte filmezésből fakad. A spirituális tartalmú történet Milarepa ifjúkorát és misztikussá érését mutatja be. A gyönyörű tájakon és gyönyörű embereken pásztázó kamera meditatív hangulatba ringatja a nézőt, míg a történet jó értelemben vett egyszerűsége, és olykori naiv bája felüdülést hoz a csavaros és duplafenekű sztorikba belefáradt nézőnek. Milarepa zord gyermekkorától indulunk, és taníttatásának-tanulásának fokozatait követjük végig. Milarepa a tanulás végeztével az emberi bosszúállás csapdájába esik, amikor elpusztítja fél szülőfaluját egy múltbeli sérelem miatt. Itt ér véget a film – vagyis az igazi Milarepa csak a végefőcím után fog megszületni. Neten Chokling filmje a tibeti hagyomány összes főbb elemét felvonultatja (a sajátos, buddhista-varázsló-jógi vonalon), ennek köszönhetően repkedő szerzetesek éppúgy megjelennek a vásznon, mint egy két CGI-vihar vagy épp egy vígan teleportáló tanító. A filmbeli digitális trükkök azonban működnek, még ha olykor mosolyogtató is az ábrázolásbeli naivitás. A filmet versenyen kívül vetítették, a kuriózumoknak fenntartott Berlinale Special szekcióban. A versenyprogram azonban csalódás volt: az idei haloványságát látva, a szokásos, vörös szőnyeges őrjöngés-rituálékat kikerülve („Hollywood in Berlin”), és a programot még egyszer alaposan mérlegelve le kell vonnunk a szomorú következtetést: nincsenek igazán átütő filmek manapság – vagy ha igen, hát nem az A-kategóriás filmfesztiválok versenyprogramjában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8599


előző 1 következőúj komment

Bolond Pierrot #1 dátum: 2006-05-29 14:57Válasz
Jó reggelt kivánok!
Méghogy csak most derült volna fény arra, hogy milyen gyenge és érdektelen útra tévedt volna Claude Chabrol??? Hiszen már legalább 15-20 éve minden filmje nagyon gyenge!!!