KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/február
KRÓNIKA
• N. N.: Muszter
• N. N.: Mihályffy Sándor (1937–2007)
• N. N.: „20 alatti” filmek fesztiválja Pályázati felhívás
MAGYAR FILM
• Bikácsy Gergely: Arcok a kazamatákból Szemle ’56 fölött
• Kornis Mihály: Hétköznapi kádárizmus Egy árulás utóélete
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Ararát Pesten Beszélgetés Sándor Pállal
• Hungler Tímea: Tőzsde-rulett Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: Dráma a rendházban Beszélgetés Maár Gyulával
• Varga Anna: A gyávaság kora Magyar zsáner
• Dániel Ferenc: Éljen Nyúl! Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr
• N. N.: Fábri Zoltán filmjei

• Géczi Zoltán: Ördöglakat, mennyei mátrix El Topo
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Büntetés a mennyből Columbo-sorozat
• Kis-Bócz Éva: Németország keresi a gyilkost Derrick, Tetthely
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egész estés álmok Anifest – Egész estés rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• N. N.: A 4. Anifest díjai
KRITIKA
• Báron György: Múlt nélküli emberek Alkonyi fények
• Takács Ferenc: Média-monarchia Stephen Frears: A királynő
• Vajda Judit: Korengedmény Rohonyi Gábor: Konyec
• Vincze Teréz: Orosz (ext)rémmese Ilja Krzsanovszkij: 4
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Megetett társadalom
• Vaskó Péter: Apocalypto
• Vajda Judit: Ahogy tetszik
• Csillag Márton: Parfüm – egy gyilkos története
• Vízer Balázs: Déjà vu
• Herpai Gergely: Bűnös viszonyok
• Birkás Péter: Renaissance
• Vajda Judit: Terhelt Terkel
DVD
• Pápai Zsolt: Kamera által homályosan
• Kovács Marcell: A texasi láncfűrészes mészárlás
• Tosoki Gyula: A gonosz érintése
• Csillag Márton: Jamaica fogadó

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Szemle ’56 fölött

Arcok a kazamatákból

Bikácsy Gergely

Dokumentumfilmjeink a személyiség hitelére építenek, ezért képesek torzítás nélkül felidézni 1956 történetét.

Valaki – emigráns magyar – ötven év múltán egyszer csak magára ismert egy ’56-os New York-i óriásplakáton. Igazából a felesége ismerte föl. „A mi forradalmunk nem mozi volt” – olvashatták a régi felvétel fölé írt mai szöveget. Mások, inkább itthon, nem akarják látni önmagukat. Spiró György egyik darabjában egy idős pesti panellakó nem hajlandó saját ötvenhatos történetére emlékezni, pedig valaki azért jön látogatóba hozzá Amerikából, hogy megköszönje, amit akkor tett vele. A tudatlanság, a felejtés, tények nemtudása és a közöny az információáradattal egyenes arányban növekszik, ezért senki sem csodálkozhat, ha Nagy Imréről ugyanúgy nem akar tudni a mai nem emlékező, mint önmagáról vagy szülei múltjáról. „A velünk élő történelem” – hazudta a harminc éves évforduló táján a Berecz János irányította ideológia. Dehogyis élt velünk a történelem: velünk felejtődött inkább.

 

 

„Árnyéka van... Meg rabruhája van”

 

A november végén rendezett '56-os dokumentumfilm-szemle (13 nap remény) bőven válogatott friss és tegnapi filmekből. Az „új” (Poggyászunk, Kádár János) és a „régi” (Vérrel és kötéllel) mellett „beszélőfejes” portréfilmek keltették a legnagyobb hatást. Mintha tegnap, ma és holnap is a dolgok elmondása, elmesélése, szavakkal felidézése lenne a legdrámaibb e dokumentumok vásznán. Arcok '56-ból... Vagy inkább arcok a mából, ahogy kétségbeesetten, patetikusan, töredezve, tényeket keverve, elhallgatva vagy kijátszva, így is őszintén próbálnák megtalálni önmaguk régi arcát.

Ötven év múltán alig lehet megtalálni a rabruhát, de még az emlékét is átszabják, átfestik. Kevesen harcoltak fegyverrel, sokkal többen kerültek börtönbe, még többen közönyösen bámultunk, igazán sokan tapsoltak/tapsoltunk, amikor kellett. A rabruháról mindannyian tudtunk, még a gyerekek is. Pilinszky verssora ezért mindannyiunkról szól.

Időzzünk el néhány megvilágított arcnál.

Egy pesti lány nyomában: Kékesi Attila és Balázs Eszter történész filmje józanságával és fegyelmezettségével lehet példaadó. Két fiatal alakja egy régi fotón: kalapos fiatal fegyveres és mellette egy arcán kötést viselő lány. Talán van, aki emlékszik meg a Kádár-propaganda hírhedt Fehér Könyvére. A Köztársaság téri lincselésről voltak benne elborzasztó felvételek, meg máshol lefotografált, kevéssé bizalmat keltő figurákról is. Itt láttam ezt a fényképet először: a két arc valahogy nem került közel hozzám. Nem a lincselés helyszínén vették fel, nem tudunk arról, hogy a fiatal fiú és lány részese lett volna bármely alvilági ítélkezésnek. Mégis, „Fegyverben az alvilág”, ez lehetett a fotó képaláírása ott, a Fehér Könyvben. „Budapest munkáshősei” – ugyanezt a képet a milánói Epoca szerkesztői ilyen címmel jelentették meg. Mindkét felirat tömegfogyasztásra készült. A fotó, ha annak készült is, hitelességet áraszt, igazat. Csak azt nem tudom, melyik aláírást lökné el magától a fénykép maga, André Bazin szavaival: „a fénykép könyörtelen objektivitása”.

Az oknyomozó és feltáró dokumentum alkotói a ma is élő fotós információi nyomán archívumokban, külföldi levéltárakban keresik őket. A lány nyomára bukkannak. Faluról Csepelre költözött alkoholista munkás és analfabéta asszony lánya. A forradalom előtt sokat csavarog, meggyűlik a baja a rendőrséggel, apró tolvajlások. Apja rendszeresen veri. Fellelt ismerősei szerint öccsét és a fotón látható fiút lelőtték a harcokban, ő is többször megsebesült, a fogát is kilőtték, ezért a rút tapasz az arcán. Mint annyian, külföldre menekült. Látta, és tud világot körbejáró fotóról, melyen ő és társa „Hős magyar fiatalok” címen válnak ismertté. A két főalak mögött ballonkabátos, revolveres, vékonybajszú és gyanakvóan figyelő, idősebb parancsnokféle. A fiú később elesett. A lány élve marad, külföldre menekül. A ma is élő amerikai fotós Pestre jön, megáll a Múzeum körúti helyszínen. Azt mondja, az idősebb ballonkabátostól kicsit félt. A kalapos fiatal fiútól és lánytól nem, mert szerinte „puha, szelíd az arcuk”. Ez utólag megnyugtat kissé.

Egy másik fiatal lány, villamoskalauz 1956-ban. Ő Vadmacska, Makk játékfilm-hősének egyik modellje. Szabó bácsi Széna téri kedvence. „Magyarország levegőjét szívtamOrdódy György portréfilmjének hőse Tova Meir, akinek 56-ra – sok gyökerű származása és hányatott sorsa miatt – már cseh, orosz, ukrán és magyar neve is volt, kalandosabb élete, mint tucatnyi profi kalandornak együtt. Vadmacska élve maradt. Nagy fordulatok után Izraelben telepedett le, ma is ott él: büszke rá, hogy mesterlövészként az ávósokat rejtő mentőautó kerekeit ködben, távolról is pontosan kilőtte.

Az említett Fehér Könyvre máig élesen emlékszem, rettenetes lincselés-fotói évtizedekig erősen hatottak rám, a korai, megtorló Kádár-rendszer hamar elérte célját, sokakat elundorított, megrettentett: engem biztosan. Ez az ott nem szereplő másik arc, Vadmacska arca évtizedek múltán is bizalmat ébresztett bennem, és bizalmat ébresztett volna bármelyik régi fotója. Nem hiszem, hogy a Fehér Könyvbe belekerült volna, vele nem lehetett „fegyverben az alvilág” szlogent illusztrálni. A rendező másik portréfilmjét, a Tóth Ilonáról szólót némi joggal bírálja Eörsi László történész, főként a kommentárszöveg sok szólamosan átfűtött, nem bizonyított, tényként kezelt megállapításai miatt (csak ez az utóbbi pergett az 56-os dokumentumfilmszemlén). A Vadmacska-film (1994) a forradalomról forgatott értékes emlékező portré-dokumentumok közé tartozik – bár nem került be a „13 nap remény” programjára. A nyilas időkben a későbbi Vadmacska leánynevelő intézetben bujkál: 1944-ben egy utcai nyilas razzián ismeretlen fiatalember menti meg a nyilasoktól, később rádöbben: Soós Imre lehetett.

Egy másik fiatal lány, Márton Erzsébet (Lugossy István kitűnő „Széna téri” portréfilmjének hőse) talán közelről ismerte Vadmacskát. Annak a csoportnak a tagja, mely ávósokat gyűjt be, majd Marosán Györgyöt tartóztatja le. Pár nap múlva a csoport vezetői súlyosan meg akarják büntetni, mert a lány az elfogott ávósokat nem engedné kivégezni... Vagy mégsem egészen így volt? Vajon önkényesen álmodtam tovább sorsát a film után, amikor úgy emlékszem, hogy november 4 hajnalán halasztották el a kivégzését forradalmár társai, hiszen a szovjet támadás hajnalán rá ismét szükség volt? Különlegesen erős annak a filmnek a sugárzása, melynek hőse (az emlékező arc) fél vagy éber álmunkban megelevenedik, és önálló életet kezd élni, hiteles marad saját víziónkban is. Lugossy István filmjében ilyen maradt a forradalmár lány arca – aki aztán Kádárék börtönéből hosszú évek múltán szabadul.

„A piszkos kondér levesének a legalja” – oda jutott az eleinte forradalom mellé álló Kádár, a piszkos kondér levese volt Kádár kényszerből vállalt jutalma – mondja Sólyom filmkockáin meggyőző hevülettel Kornis, de abból falatoztunk mindannyian. Az árulás eredménye „a folyamatosan, harminchárom évig megerőszakolt ország” – kiáltja. Egyik fotón Kádár, az előbb csak itthon, majd egész Európában tisztelt bábkormányfő Illyés Gyula és Lukács György között ül: a költő és a filozófus rá emeli figyelő tekintetét. Kádár utolsó, félig zavart elméjű beszéde inkább hanganyag, annak kísérteties, és persze hanganyag Kornis kommentárja is: értelmes és érzelmes szöveg. Sólyom András erős képérzékkel ellenpontozza hozzájuk a históriai képeket.

Az ötvenéves jubileumra állóvizet zavaró könyörtelenül illúziómentes históriai szakmunka került az asztalra. Jó volna, ha beszakítaná: Charles Gati Vesztett illúziókja. Sok érdekes és újat mondó elemzése közül különösen érdekes, hogy a végső szovjet beavatkozás egyik legfőbb okául (tehát több mint ürügy: valódi ok!) a Köztársaság téri vérengzést jelöli meg. Ez új – bár a hetvenes években a párizsi Irodalmi Újság is mérlegelte ezt a hipotézist. Történelmi Fermat-sejtés, melyet majd csak újabb félévszázad múlva bizonyít majd egy kutató? Gati történelmi áttekintése főként azt akarja bizonyítani, hogy ha Nagy Imre egy ponton, talán október 28-án, a féldemokratikusan kibővített, burkoltan (de csak burkoltan) többpártrendszer-színezetű, vagy annak ígéretét sugalló kormányátalakításkor „megáll”, ha Gomulkához hasonló módon taktikázik, bizonyos korlátozott félszabadságot elérhetett volna az ország. Többet, mint Lengyelország és kevesebbet, mint Finnország, de így lett volna közvetlen gyakorlati értelme a forradalomnak, összegzi a szerző. Nyugtalanító kérdés, bár rögtön felmerül az olvasóban: hogy állhatott volna meg, ha a forradalom nem állt meg, ha a felkelők sem akkor, sem a szovjet csapatok kivonulása után nem válnak meg fegyvereiktől? Ha a felkelő csoportok, a forradalmárok sok helyen – Miskolc, Ózd, Köztársaság tér – nem tudták megállítani az alvilágot. Ha, mint Mosonmagyaróváron (Erdélyi és Zsigmond könyörtelen filmjéből – Vérrel és kötéllelmegismerve) képtelenek voltak megmenteni a kórházban fekvő sebesült ávósokat a tömegbe lövetés utáni népharagtól (feltehetően nem alvilági figurák, vagy nem csak azok hajtották végre a kórházi bosszút) – milyen bibliai tisztaságra gondoljunk, hacsak nem a Bibliában is ismert bosszú „végső tisztaságára”.

 

 

Kazamaták

 

Nem Sólyom kiváló filmjében, hanem egy erről szóló politikai tévé-vitaműsorban Kornis Mihály is szembenéz a Köztársaság téri jelenséggel. Minden nagy forradalomban – a Bastille védőinek meglincselésétől kezdve – sokkal szörnyűbb mészárlások estek, mondja – és nincs történész, aki ezt kétségbe vonná. Józan paraszti ésszel tudjuk, hogy a bűnöző, a köztörvényes, a gyilkos gyilkol, amíg Lafayette vagy Condorcet vagy Camille Desmoulins gondolkodik. '56-ban Bibó és Lukács György, Déry Tibor és Németh László, valamint a köztörvényesek ugyanazért az ügyért munkálkodtak. Elmebeteg vagy kádárhuszárosan gonosz propagandista hiheti-hitetheti, hogy az „üggyel volt a baj”. A Rákosi-diktatúra elképzeltnél is számosabb, tömegesebb és szörnyűbb rémtett után, ahhoz mérve valóban kevés népítélet volt e napokban.

Csakhogy az '56-os magyar forradalom a miénk, hozzánk tartozik, és ha csak egy vagy kettő, három vagy négy embert lincselnek meg (sajnos többet), kevéssé vigasztal a történelmi számtan, akkor borúsan és illúziótlanul érdemes merengenünk a közszellemről, mely tűri, hogy több tucat alvilági ember-állat harcban álló felkelőcsoportokra kényszerítse az akaratát. A Corvin-parancsnok Pongrátz Gergely majdnem sírva mondta el, hogy „később érkezett” a helyszínre, a dühöngő lincselők „rémületesek voltak”, nem lehetett őket visszatartani. Nickelsburg László, a Baross téri felkelők vezetője (a Kazamaták Nikkel nevű figurájának modellje), ugyan „nem késik el”, hiszen épp az ő csoportja vezeti az ostromot, de parancsnokként maga is hiába tiltakozik. A forradalom szovjet tankok elől nem, de a lincselők elől meghátrált. Elfogadom a hatalmas ívű spektrumot, mely a filozófustól, az egyetemistáktól egészen a lumpenekig és köztörvényesekig feszül neki a szörnyű diktatúrának. Forradalmi jelképünk és hősünk a Széna téri Szabó bácsi igen, de a fehér zászlós Mező Imrére sorozatot lövő Tuskólábú Jani vagy a haldokló ávós szívét kivágó prostituált azért ne lehessen.

Kornis a kazamatákat hisztérikusan kereső, még az ostrom és lincselés után is a teret négy napig hatalmas kotrógépekkel fúrató tömeghisztériában látja a különös, a dolog magyarázatát is rejtő jelenséget. Erről szól majd legközelebbi könyve: nálam senki sem várja izgatottabban. Addig azonban Papp András és Térey János Kazamaták című erős és sok tanulságú drámájához fordulhatunk.

Másik legendás helyszín, a Tűzoltó utca. A Köztársaság téri pártház ostromában a legnagyobb budapesti felkelőcsoportok vettek részt. Angyal István Tűzoltó utcai felkelői a film tanúsága szerint nem, maga Angyal épp az ostrom idején a Parlamentben Kádárral tárgyal. Az ötvenhatos portréfilmek egyik legértelmesebbje Angyal Istvánnak, a kommunista felkelőparancsnoknak életét és halálát idézi fel. A filmen hitét, naivságát és példáját barátai, köztük Eörsi István is tisztelettel említik ma is. Az '56-os dokumentumok mind a portré, az „alany” szuggesztív érdekességétől kapják tüzüket, nagy adománya és szerencséje a filmnek, ha a szuggesztivitás értelemmel is párosul, mint az Angyal István-portréban (Lugossy István filmje). Angyal búcsúlevelének híressé vált kifejezése a „rusztikus kőtömb, mely a csőcseléket jelképezi / a forradalmárok sírján / a csőcseléket, melyből vétettünk.” Jelképes, történelmi és emberi szerencse, hogy Angyal István nem vett részt csoportjával a Pártház ostromában. Hogy ő sem látott mindent.

Erdélyi János és Zsigmond Dezső Mosonmagyaróvár-filmjét már említettem. Az forradalmat és megtorlást tárgyaló első nagy dokumentumfilmek közé tartozik, a rendezők nem sokkal a rendszerváltás után vágtak bele. A 13 nap remény dokumentumfilm-szemle zsűrije méltán tüntette ki az elkészülte után másfél évtizeddel is példaadó dokumentumot. A film nem hamiskodja el, hogy az állami fegyveres tömeggyilkosság után népítélet–lincselés következett (kórházban ápolt ávósokat is megöltek) – az alkotók a véres kötél mindkét végét felmutatják. Erdélyi és Zsigmond filmje egybecseng Ungváry Rudolf az ország másik végéről tanúskodó emlékével: a lincselések mindenütt ávós sortüzek után következtek be. A legnagyobb, az október 25-i Parlament előtti nehézgéppuskás sortűz után öt nap kellett a felkelők mellett-mögött hordába verődött alvilág vérengzéséhez. December 8-án a mosonmagyaróvárihoz hasonló, pufajkás-szovjet salgótarjáni tömegmészárlás zárta le Salgótarjánban az utóbbi ötven év legszörnyűbb másfél hónapját. Az ezzel szorosan összefüggő Országos Munkástanács-feloszlatás és statáriumszigorítás gyakorlatilag lezárta a forradalmat is. Salgótarján jelképpé vált, de olyan jelképpé, mint maga a forradalom: elfelejtették, és sokkal később már kutatni kellett kevés túlélőjét, még kevesebb emlékezőjét. A korai nagy dokumentumok közé tartozik Schiffer Pál régi „Salgótarján-filmje” is, melynek mindenképp helye lett volna a szemlén.

 

 

Kiújult idők

 

„Kiújult időket élünk” – mondja valaki Schiffer régi filmjében. Mondhatná megint ma is, de a ma kiújult időket kevesen érzik felemelőnek és derűlátásra csábítónak. „Minden nap 56!” Van tehát – ha egyáltalán ismeri –, aki minden percet vállalna belőle. Nyilván, mert nem ismeri jól, azt a jelképet is, ami '56-ban nem létezett: az akkor nem lobogó árpádsávos zászlókat. „Minden nap ötvenhat!” A sajátos felhívás és harapó vágy a Rókus Kórház Rákóczi úti falán éktelenkedett még hetekkel a gyalázatossá szennyesült évforduló után is.

Egyenes adás a hivatalos ünnepségről. Ott néma csend – a tömeg a tértől elzárva pfujol és fröcsög. Ez a fröcsögő forradalom. Az ország egyik legnagyobb színésznője lemondja a szereplést, egy fiatalabb nagy színésznő halálsápadtan, jeges ajakkal szavalja az új emlékműnél a szabadság Márai-versét. Mellette Kosáry Domokos professzor. Ugyanazt akarja ünnepelni a pfujoló sokaság, amit ő? „Minden nap 56”, de hasonló róla, és a jövőről a víziójuk? Félő, hogy nem egészen: választani lehet a korlátokkal kizárt, a füttyögő, motort bőgető „sértődöttek” és az ünnepet még az állami hivatalosság nem rokonszenves rendezésében is vállaló nagy színésznő, nagy tudós között.

Választani az emlékek közül? Ötvenhatnak van árnya is: hallgassunk róla? Köszönöm a „sértődötteknek”, hogy szembekerülhettem ezzel a kérdéssel és az árnnyal: fájó, de feltárható lesz.

Ungváry Rudolf az egyik legnagyobb hatást keltő 56-os portréfilm kockáin (Horváth Balázs és Martinidesz László munkája) nem futamodik meg a miskolci lincseléseknek sem a súlya, sem az emléke elől. Megteheti: részese volt a forradalom tiszta, mosolygó, jövőbe hívó igazságának, majd a megtorlásokat is elszenvedte. Az ő visszaemlékezése még inkább megérteti az emberrel, hogy '56 emlékeiből sok mindent egyáltalán nem lehetett feldolgozni. Egymásra torlódtak a gyilkosságok, a lincselések, az állami megtorlás. Február végéig még nem bántották az egyetemistákat, utána egy hónapon át vertek, vallattak, börtönöztek be nagyon sokakat. Kisfaludy András Elárultak bennünket című munkája a Képzőművészeti Főiskola folyosóin a szovjet támadás utáni napokban agyonlőtt festő- és szobrásznövendékek halálának körülményeit tárja fel az egykori osztálytársak emlékeivel hiteles feszültséget teremtve. Valaki lezárt ajtókat nyitott, és az épületbe vezette a karhatalmistákat. A rektor, ismert és becsült művész mondta a gyászbeszédüket, de hogy lehetett tanulni és tanítani, „élni és alkotni” onnan kezdve a Főiskola épületében? És hogy az országban?

A Sólyom András-film Kornisa erkölcsi imperatívusznak tartja, hogy mindenki nézzen szembe önmagával, ő mit tett vagy mit sunyított a megtorlás éveiben. „Regények az ellenforradalomról” – én például kisgimnazistaként lelkes irodalmi beszámolót írtam 1959 tavaszán a gimnáziumi újságba Mesterházi Lajos és Berkesi András új könyvéről. Keleti Márton Tegnap című filmjét az egész iskola végigizgulta, nem ellenkezve és észre sem véve a hazugságait. A beszámolók szerint Dobozy Imre egyetértő bányászokkal beszélgetett Dorogon a vetítés után.

Angyal Istvánt nem tudom, ekkorra kivégezték-e már.

A tömegveretések, tömegbe lövetések, tömegkínzások, és feledést parancsoló „pancsoló kislány” dala szólt a börtönudvaron, hogy elnyomja a kivégzendők utolsó kiáltásait. A Pancsoló kislány csacsogó hangjára feledte az ország, amit addig tudott vagy tudni akart.

A megtorlással indult, és végig hazugságra épült Kádár-korszakban tanulság nélkülivé vált a Köztársaság téri vérengzés, egy soha be nem köszöntött szabad jövő genetikus ősbűne. Mivel leverték a forradalmat, nem jött el a szabad világ, ahol szégyenkeznünk kellett és lehetett volna miatta. Nem érlelődött a bűn után semmiféle jogos bűntudat, hiszen nemsokára sokkal nagyobb bűnszövet államhatalmi bűnözői fakasztottak vért és szenvedést. „Vérrel és kötéllel” festettek új tablót, főváros-szétlövő kellemes jó reggelt, és minden minutumában hazug harminc évet. A tömegveretések után pörköltet és sört kínáltak, tűrhetőbb munkahelyet. Elfogadtuk.

Ember Judit műveinek a magyar dokumentumfilm önálló fejezeteiben kell szerepelnie, az életmű megkerülhetetlen már ma is, az lesz minden későbbi értékelésben, könyvben, az Új magyar Mária siralom, a Menedékjog után most a Snagovi napló gondolkodtat el. Nemcsak Nagy Imre naiv hitéről, nagy, önmagát megváltó, okos és igaz makacsságáról, hanem a műfaj lehetőségeiről is. Ez a különös film a lehetetlen faláig tolja a mozgóképes dokumentum műfaját. Fiatal színész, Kaszás Gergő olvassa fel értelmesen Nagy Imre romániai őrizetben írt naplóját az Orsó utcai emlékház egyik asztalánál. Alig töri meg valami, a felolvasott szövegbe és a felolvasás értelmes gesztusába foglalódik minden. Ebben a filmben válik történelemmé a megélt és már nem hamisítható múlt. Elmúlt valami.

2006 őszétől visszafelé is módosul a történelem. Visszafelé íródik és színeződik át, mint minden régi esemény, ha reccsenő új történés települ rá. 56-ot a ma, az egymás után butábbá váló mai percek és napok írják, festik át. 2006 őszének forradalom-gyalázata után nem lehet ugyanúgy gondolni 56-ra sem, mint eddig. 2006 szeptembere-októbere után 1956 októbere nem tud olyan maradni, mint előtte volt. A hallgatás időszakában ismeretlenül, elárultan, illúziót vesztve, eltagadva és elfeledve, de kevesekben azért „valamilyen” igenis volt, erősnek látszott és kikezdhetetlennek. Amióta azonban árpádsávos barikád állt az Erzsébet híd tövében, a múlt is megváltozott – ez a rongy barikád változtatta át, hiába söpörte félre hajnalban néhány szemetes-autó.

 

*

 

A magyar dokumentumfilm nagy érdemeket szerzett már jóval a rendszerváltás előtt a feledett múlt feltárásában. Kevés film mert azonban szembenézni a szabadság sötét oldalával s jogosan: amíg szembe kellett nézni a diktatúra sötétségével, az volt a nagy és igaz munka. Csakhogy a borzalmas népítéletek sorát aligha lehet olyan jelentéktelen epizódnak tekinteni, mint egy sarki trafik kifosztását. Radnóti Sándor a Kazamatákról szólva találóan hangsúlyozza, hogy a tér alatt ugyan nem voltak kazamaták, de mindenhol máshol igen. Kazamata volt az egész ország, hiába fúrták volna kotrógépekkel hosszú évekig. Mára az ember legbelsejébe húzódtak ugyanezek a kazamaták.

Ungváry Rudolf könnyekkel küszködve eleveníti fel a börtönbeli verések sok 1957. februári-márciusi éjszakáját. Teliholdját tombolta az állami terror. Nemcsak egyetemisták, de munkások, felnőtt emberek nyüszítettek a fájdalomtól. Más felnőtt emberek verték őket módszeres gyűlölettel. Az emlékező ma mérnök és író lett. Fájdalma azóta él és erősödik, hökkentő szava páratlanul megszenvedett és hiteles: „Akkor lettem magyar. Egy ilyen pocsék országnak a tagja... Amitől azóta sem akarok és tudok szabadulni...”

1956 súlyától – súlyaitól – sohasem fogunk már szabadulni.

Idézem a Kazamaták utolsó sorait:

 

„Az egyetlen történet szertehull

ezerkilencszázötvenhat darabra”.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/02 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8872