KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Sándor Pállal

Itt a nyugdíj

Kovács András Bálint

Nagyon szegény emberekről szól ez a film, de nem a szegénységükről, hanem az emberségükről. Most aztán a bőrünkön érezzük, amiről Karády énekelt: „Ki tudja, holnap mire ébredünk?”

– Mi a magyarázata, hogy három befutott rendező, akik mellesleg a magyar filmművészet elmúlt húsz-huszonöt évének meghatározó alakjai, és akik sohasem foglalkoztak szociális problémákkal, hanem mindig csak történelmi és erkölcsi szituációkkal, most egyszerre a lecsúszott, szociális rétegek felé fordulnak? Ez főleg a te esetedben feltűnő, aki nyolc éve nem csináltál filmet.

– Azt nem tudom, hogy Jancsó hol tart a gondolkodásban, hogy Makk hol tart, azt még kevésbé. Engem most sem a szegénység érdekel. Ez csak apropó. Van egy szelet kenyér. De ez csak ürügy arra, hogy megint az emberi kapcsolatokról beszéljek. Az én figuráimnak az a foglalkozása, hogy kint ülnek a lét szélén. De ülhetnének máshol is. Ebben az értelemben a Szabadíts meg a gonosztól is lecsúszott emberekről szól, vagyis egy lírai sötét groteszk világban játszódott. Bizonyos fokig a Régi idők focija is ebből a világból való. Tehát nem abból indultam ki Tóth Zsuzsával, a forgatókönyv írójával, hogy nekünk a szegénységről kell filmet csinálnunk. Ez a probléma egyszerűen a levegőben van. Az ország egyharmada, fele szép lassan lehetetlen körülmények közé kerül. De ez csak terep a számomra, ahol arról beszélhetek, hová jutottunk egymással. Engem mindig az érdekelt, hogy’ tudnak az emberek szót érteni egymással valamiféle határhelyzetben. Ilyen értelemben ez a film abszolút folytatása annak, amit eddig csináltam. A megnyomorítottság most nem történelmi vagy politikai értelmű, hanem elsősorban szociális helyzetet jelent. Ebben próbálják az alakok egymást szeretni, elárulni, meglopni. Nagyon szegény emberekről szól ez a film, de nem a szegénységükről, hanem az emberségükről.

– Végülis hajléktalanokról van szó.

– Mesebeli hajléktalanokról. Ha úgy tetszik, magáról Lótról a Bibliában. Mondom, a mai beszorítottság, egy valódi „lenni vagy nem lenni”-helyzet. Most aztán tényleg a bőrünkön érezzük, amiről Karády énekelt: „Ki tudja, holnap mire ébredünk?”

– Érdekes, hogy bár a filmek egzisztenciális határhelyzetben játszódnak, műfajilag mindhárom vígjáték.

– Ha így van, ennek is nagyon örülök. Az én filmemet bohóctréfák sorozatának szántam. Úgy vagyok ezzel, ha abban a mélységben és komolyságban élném meg a hőseimet, amennyire valóban kilátástalan a helyzetük, akkor végképp nem tudnám, hogy miért érdemes élni. Azért vannak benne burleszk elemek, mert nem akarom elhinni, hogy tényleg az életünk végét járjuk. Valamiféle egyensúlyban kell tartani a dolgokat, hogy mégis életben lehessen maradni. A maradék hitemet kell összekaparni, hogy elhiggyem, igenis vannak társak, van szerelem, van barátság, vannak árulások és van megbékélés. Az a mentőkötél, hogy bandzsítva nézem a világot. Mert nem akarom elhinni, hogy tényleg az van körülöttem, amit látok. Nekünk nem erre a pályára szól a versenyzői igazolványunk. Ezek a kis emberkék, hőseim, olyanok, mint te vagy én vagy bármelyikünk. Hiába látszik a hidegben leheletük, mennek egymás után, próbálják egymást szeretni, próbálják egymást utolérni. Az egész egy üldözéses mese. Mászkálnak egymás után, az egyik a macskáért, a másik a fiáért, a harmadik a szerelméért. Tehát az a két dolog, ami engem ma is életben tart, a humor és a hit abban, hogy ezt az egészet csak úgy tudjuk túlélni, ha van egy olyan emberi környezetünk, ahová vissza lehet bújni. Másfelől pedig a fene gondolta volna, hogy egyszer az életben csinálok egy olyan filmet, ahol a végén az emberek sóbálvánnyá válnak, és az Árpád-híd közepén állnak mementóként.

– Van hosszabb filmterved is?

– Igen. Ha ez a mostani film olyan lesz, amilyennek látom, tehát ha meg tud szólalni, és fogyasztható, akkor mindenképpen filmeket akarok csinálni. Ha ezzel a filmmel vissza tudok találni oda, hogy tudom, mi van ebben a világban, és kiderül, hogy még képes vagyok összerakni két snittet és néhány színészi gesztust, akkor kötelezőnek tartom a magam számára, hogy elmondjam, mit látok és mit érzek. Annyi minden gyűlt föl bennem ezalatt a kilenc év alatt, hogy ha kiderül, hogy még tudok filmet csinálni, akkor folytatom.

– Te kilenc évig üzletember voltál. Nem teljesen másfajta gondolkodásmód ez?

– Ez is a túlélés iskolájához tartozik. Egyébként kifejezett adománynak tartom, hogy nem kellett végigélnem a szakma teljes széthullását, azt, hogyan ürülnek ki a műtermek, hogyan szélednek szét a szakalkalmazottak, mert nincs munkájuk. Ez hosszú készülődés volt a számomra. Abból, ahogy idáig éltem, most megint filmek születhetnek. Azelőtt kétévente forgattam egy filmet. Most kihagytam nyolc-kilenc évet. Okom volt rá, mert a feje tetejére állt a világ. Én is megzavarodtam. Most megint ott tartok, ahol azelőtt voltam, csak nagyobb a lyuk két film között, és valószínű, hogy ezentúl nagyobbak is lesznek. Mert, ahogy látom, iszonyú nehéz pénzt összeszedni filmre. De majd kitalálok valamit, honnan szerzek pénzt, ha el akarok mondani valamit.

– Szerinted van remény arra, hogy a magyar film valamiféle stabil anyagi bázisra tegyen szert?

– A remény az, ha megszűnik a középszerű magyar művészfilm. Évente hat-nyolc mozifilmre, amelyet meg is néznek a nézők, mindig lesz pénz. Ha a televízió végre hajlandó lesz beszállni a filmgyártásba, félretéve minden féltékenységet, akkor évente születhet tíz-tizenkét olyan film, amit még lehet moziban vetíteni és amit a tévé is megvesz. És van egy harmadik kategória, amire sokkal kevesebb pénz kellene, mert lehet H8-as kamerákkal is forgatni,és a filmeket nem feltétlenül kellene mozikban vetíteni, hanem klubokban és speciális fesztiválokon, olyan helyeken, ahová valók. Hat-hét olyan magyar filmre van szükség, amelyek vonzzák a nézőt, és nem általános magyar művészfilmre, ami, szerintem teljesen anakronisztikus. Én úgy gondolom, képes vagyok arra, hogy egy évben a magam módján és a magam eszközeivel megcsináljak egy mozifilmet, amelyet megnéznek az emberek. El kell vetni azt az arisztokratikus magatartást, hogy nem érdekel, bemegy-e a néző a moziba vagy sem. Sokféleképpen lehet bemutatni az életünket. Laza, könnyed vígjátékban, fergeteges komédiában vagy mély szerelmi drámában. Csak valamilyen legyen az a film. Újra kell gombolni a kabátot, mert így nem megy tovább. Sőt, azt is merném mondani, hogy új kabátot kellene venni más gombokkal. Mert egy konzerválódott struktúrában élünk, a struktúrához hozzátartozó művészi magatartással.

– Milyen pénz fedezné a hat-hét mozifilmet?

– Gondolok állami pénzre és privát pénzre. De gondolok koprodukcióra is. Persze a koprodukciókhoz is érteni kell. Mert a producer előáll a követelményeivel, a külföldi színész szerepeltetésétől a forgatókönyv átírásáig, egészen addig, ahol már semmi sem igaz, mert jön a koprodukciós partner a maga száz- vagy kétszázezer márkájával, és akkor már a szándékot sem lehet felismerni a filmben. Én ezt egyszer jól megettem az Arizónában. Tudom, hogy ez hogyan történik. Csak egy kicsit csúszik minden arrébb... na, most még ezt elfogadom a producertől, mert ő adta a pénzt, aztán a végén az ember észre sem veszi, hogy nem is a másik parton van, hanem a víz alatt.

– Tényleg van privát pénz magyar filmre?

– Persze, csak nem mindenkinek. Például egy Koltai Robi kérhet pénzt. Az érdeklődés most még személyre szóló. Lehet, hogy nagyképűség, de úgy gondolom, hogy ha én jövőre akarok csinálni egy filmet, össze fogom tudni szedni a pénzt. A Régi idők fociját és a Csak egy mozit is levetítették a tévében, és ha jól érzékeltem a dolgot, ezeket a filmeket szerette a közönség. És megpróbálok élni azzal, hogy a bankárok meg a gazdag emberek is ott ültek a moziban és néztek föl a vászonra, amikor nekem több százezres közönségem volt. Ki merem jelenteni, hogy a nevem még mindig vonzó. Lehet, hogy nem én vagyok a legnagyobb magyar filmrendező, de van néhány filmem, amely még ma is jó, és igenis tudok valamit, amitől egy film működik, és amitől ezek a filmek fönt maradnak. Bár a kritika annak idején szétszedte őket. A kritikának is meg kell tanulnia értékelni a mozifilmeket. Mert képtelenség, hogy van egy film, amit szeret a közönség, az agyalágyult kritika meg bunkósbottal veri, mint a Koltai filmjét. Nem veszik észre, hogy ha három-négy ilyen film készül egy évben, akkor a kritika is fontosabb lehetne, mert olyasmiről írhatna, amit több százezer ember megnéz. Mert lehetetlen, hogy én egy magyar filmrendező vagyok, és csak azoknak ne tudjak mesélni, akikről mesélek. Például itt van ez a Pacskovszky fiú, életemben nem láttam, de szerintem ha még egy ilyen filmet rendez, bebizonyítja, hogy meg tud szólalni vonzó módon, ő is fog tudni pénzt kérni. Szerintem nagyon jó filmes. Az ilyen típusú rendezők csinálják majd meg az új magyar filmet, nem az underground, és ez a világon mindenütt így van. Meggyőződésem, hogy megjönnek ezek a srácok, és meg fogjuk tudni teremteni a magyar mozifilmet, és remélem, hogy én még ebbe bele fogok tartozni. De amíg megmarad a stúdiórendszer, amíg ugyanaz a gondolkodás uralkodik, ugyanaz az öt besavanyodott pasi vezeti a magyar filmszakmát, akik arról a helyről, ahol vannak, nem is láthatják az új dolgokat, addig húzódik ez a történet. De egyszer vége lesz. Ha más nem, jön a nyugdíj.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=897