KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Új idők vagy vidéki Hollywood Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Takács Ferenc: Véres játékok Joseph Losey
• N. N.: Joseph Losey (1909-1984)
• Baski Sándor: Pamflet mozgóképre Brit politikai utópiák
• Varró Attila: Feltételes mód Háborús játék
• Géczi Zoltán: Angol hidegvérfürdő Brit horrorfilmek újhulláma
• Földényi F. László: A gyanakvás tükrei NDK – visszanézve
• Turcsányi Sándor: Fal adja a másikat Szemrevaló – Új német filmek
• Németh György: Antik mozi Ókor a filmeken
• N. N.: Antik mozi
• Kovács Marcell: Csatazaj 300
• Molnár Gál Péter: Egy kövér ember meséi Huszár Pufi élete és halála
• Huszár Károly: Pufi Amerikában
FESZTIVÁL
• Bársony Éva: Angyalok és kísértetek Berlinale
• N. N.: Berlinale 2007
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Új kvíz, régi örömök Magyar plazma
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Össznemzeti kánon 303 magyar film…
KRITIKA
• Lengyel Nagy Anna: Privát királynő Miss Universe, 1929
• Reményi József Tamás: A fősodor Minden másképp van
• Vajda Judit: Bírák és vamzerek Nincs kegyelem
• Schubert Gusztáv: Magyar zagyva Az öszödik pecsét
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az álom tudománya
• Vincze Teréz: A 13-as
• Ardai Zoltán: Bajnokok
• Vízer Balázs: 56 csepp vér
• Herpai Gergely: Az utolsó jelentés
• Vajda Judit: Felforgatókönyv
• Mátyás Péter: Vadidegen
• Vízer Balázs: Orvlövész
DVD
• Kovács Marcell: Lucio Fulci horrorfilmjei
• Csillag Márton: Marie-Antoinette
• Tosoki Gyula: Bobby Long
• Pápai Zsolt: Különleges történetek

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szemrevaló – Új német filmek

Fal adja a másikat

Turcsányi Sándor

A mai német filmben a nyomasztó endékás örökség nagyobb tétel, mint Fassbinder és a nyugat-német újhullám hagyatéka.

 

Egyszer volt, hol nem volt Friedrich Wilhelm Murnau és Fritz Lang, aztán Leni Riefensthal – számon tartjuk őket (ezért, azért), ám amit ma keresünk a német filmben, amit egy mai német filmhét válogatásában kereshetünk, hogy arról pirulás nélkül már ne is szóljunk, amit olykor (akár ebből az alkalomból) találunk, az egészen biztosan nem (vagy csak sokszoros, ezerszeres áttételek útján) ered tőlük, az ő korukból.

A mai német film belsőségei a szemünk előtt formálódtak – ezt lehet, hogy épp ennek az írásnak kéne bizonyítania, de filmhistóriai úton levezetni képtelenségnek tűnik. Mitől is jön ez nekik? Ha megesküszöm, hogy a Spessarti fogadótól (1957), elhiszik?

Na jó, ezt (vagy a Kísértetkastély Spessartbant; 1960; mindkettő Kurt Hoffmann) nyilván csak az öreganyámék (mert nekünk oly ismerősen operettesre hangszerelték Wilhelm Hauff írott formájukban még oly tisztességesen meseszerű meséit) és a konesszőrők ismerik. Pedig ez utóbbi alaphelyzete szemrebbenés nélkül irányadó jelen helyzetünk felderítésére. Mert abban az úgy volt, hogy a XIX. század első felében valamikor elkapták végre a spessarti haramiákat, s viselt dolgaik méltó büntetéseként befalazták őket a mondott vendéglátóhely erre alkalmas részeibe. Jegyezzük meg, befalazták! Átrohanva a történelmen, leszögezhetjük, nemcsak Hitler épített autósztrádákat Németországban, készültek effélék a gazdasági csoda idején is, így például 1959-ben a Frankfurt és Nürnberg közti szakasznak piszkosul útban volt a híres fogadó, s az építők nem törődve a következményekkel, nekiestek. A bontás bajjal járt, a szellemek kiszabadultak és úgyszólván bejárták az NSZK-t...

A XII. budapesti német filmhét után ugyanitt tartunk még mindig. Az még csak hagyján, hogy mászkálnak a kísértetek (persze most az NDK-ban, hisz oda sokáig még a szellemeknek is vízum kellett), de a befalazás is újra műsoron van. Sőt, ahogy elnézem, csak az van műsoron.

Ennyi filmet a bezártságról egyszerre én még életemben nem láttam... – de ne szaladjunk ennyire előre! Bár Winnetout nyugodtan átugorhatjuk! Nem úgy demokratikus kiszereléseit: olyan szempontból ugyan még senki sem gondolt a szcénára, hogy az oberhauseni manifesztum („A konvencionális német film összeomlása véglegesen megszünteti annak a szellemi magatartásnak a gazdasági alapját, amelyet mi elutasítunk...”) körül-belül egybeesett Gojko Mitic színrelépésével – mi is csak a szellemek könnyebb azonosíthatósága kedvéért szögezzük le. Különben is az NDK filmről itthon kevesebbet harangoztak, mint az NSZK-ról. Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy A kacsa 1/2 8-kor csenget (1968; Rolf Thiele) Heinz Rühmann-nal miért volt ideológiailag fontosabb, mint amit a „testvéreink” csináltak? Az megvan, hogy francia-olasz-NDK? Két ilyenre is emlékszem, konkrétan a Jean Gabin-os Nyomorultak (1957; Jean-Paul Le Chanois) és a nettó olasz Gyávák bandája (1962; Fabrizio Taglioni), speciel Roger Moore-ral – egy ország törte a fejit, hogy mit keres az Angyal az NDK-ban. Hogy mekkora arrafelé az angyaljárás, azt csak jóval később, Wenderstől tudtuk meg, de akkor UNESCO-n kívül már senkit nem érdekelt Roger Moore. A magyarázat persze nyilván messze esik az összeesküvés-elméletek terepétől, s ilyenformán tisztára érdektelen: kellhetett valami az UFA (pontosabban DEFA) készleteiből, egy stúdió vagy álbajusz. Milyen szép is lenne azt feltételezni, hogy az eztán következő (ha nagyon akarom, Oberhausenben fogant; mondjuk monetárisan mindenképp) nyugat-német újhullám azért jutott el (persze spéttel) mihozzánk, mert az az NSZK társadalmát bírálta, az NDK-ból meg csak azért az indiánok, mert azoknak semmi bajuk nem volt Walter Ulbricht rezsimjével – speciel volt a Szovjetunióval: a Fehér farkasok (1969; Konrad Petzold, Bosko Boskovic) valójában traumatikus poszt-hatvannyolcas mű, csak kevesen tudják róla).

 

 

Egy hét az NDK-ban

 

Ma viszont minden szép és egyszerű, sokkal egyszerűbb az élet: aki bemutatja a kelet-német társadalmat, az a német társadalmat (ugye, az NSZK-ét) bírálja. Amiért is nem kell csodálkoznunk, ha az egész filmhetet az NDK-ban töltjük – még akkor is, amikor Romániában vagy véletlenül nyugati területen járunk (nem járunk egyébként még véletlenül sem). Lehet, hogy mindez a válogatók kimagasló munkájának a gyümölcse (hiszen egy évben biztos készül vagy száz film, itt meg konkrétan hatról-hétről beszélünk), és az is: kitűnő válogatás – de ennyire érzékeny választás nincs. Feltehetően ez van a babelsbergi levegőben. Börtönszag és NDK, ami ugye: egy és ugyanaz.

Mindazonáltal elakadtunk díszszemléknél valahol a hetvenes években – az NDK-ról továbbra sincs egy kis mukk sem a pesti mozikban, a mondott nyugat-német fiatal filmesek (Alexander Klugétól Wim Wendersig) alkotóerejük teljében járnak – ne szépítsük: fénykorukat élik. Spéttel ugyan, mint rendesen, de nekik a vasfüggöny sem akadály: nem is kezdődhetne szebben a nyolcvanas évek Budapesten! Januárban az Új Tükör Klubmozi (előtte és utána: Művész) megrendezi az első nyugat-német filmhetet!

Milyen filmekhez is volt szerencséje a csillárokon is lógó közönségnek? Van, amelyik akkori filmhez kell közlekedési rendőr, van, amelyikhez nem. A Maria Braun házassága (1979), A bádogdob (1979) és a Woyzeck (1979) aligha igényel külön kommentárt. A Szellemlovas (1978), a Christa Klages második ébredése (1978), a David (1979) és a Fekete és fehér, mint a nappalok és éjszakák (1978) talán inkább. Az utóbbi rendezőjét, Wolfgang Petersent például aligha kell bemutatni. Mindenestre még kicsivel a nagy áttörést jelentő A tengeralattjáró (1981) előtt már Bruno Ganz játszta nála a gyenge idegzetű sakkfenomént, aki a rettenetes ruszki, Koruga ellen szó szerint élet-halál harcot vív – kész csoda, hogy nálunk ezt 1980-ban (igaz, csak egyszer) le lehetett vetíteni...

Akkoriban Bruno Ganz és Mario Adorf számított a német film emblematikus színészóriásának, ma meg Daniel Brühl és Jürgen Vogel (a mama jó fia a Good bye, Lenin!-ből és Mario Adorf rossz fia a Hó hatalmából); inkább hagyjuk. Szörnyen labilis érzelmek, csupa nagy tét, Bruno Ganz évtizedekkel később mint Hitler hozott hasonló figurát. A Szellemlovas lendületes (és szükségképpen vadromantikus) Theodor Storm-adaptáció valahol frízföldön, ha átszakad a gát, oda a haza, oda az élet, elpusztulunk. Christa Klages második ébredésének rendezője ugyancsak régi ismerősünk, Margarethe von Trotta. Filmje maga volt a szentségtörés, egy terrorista nő, aki gyereke óvodájának adja bankrablásból szerzett pénzt – nem voltunk semennyi idővel a németországi terrorizmus tombolása után, ez tehát mindenképpen hajmeresztő közlésnek számított –, mindazonáltal bántó felszínességgel előadva (de ez inkább technikai, mint szándékbéli probléma). Szóval mindenhol rettenetesen magas volt tét. Ismételjük csak meg a nagyvadakat: Bádogdob, Maria Braun házassága, Woyzeck... Fedáksári volt, és ütöm a kasszát volt, plafon meg nem volt, az egekben jártak a tétek, a felhők felett játszottak a jelöltek.

És mi ehhez szoktunk hozzá... Hacsak nem köpött bele valakinek a levesébe a Hangyák a gatyában 6 (Ki pisál Ibizán?) – de alig hinném.

Mindezt azon három okból volt szükséges megemlíteni, ami voltaképpen csak egy: 1. mi van most ehhez képest? (persze: tétben, helyben); 2. miért nézünk ilyen bután (ugyanazon nagykörúti mozi előtt)? – mondom, hogy csak egy. S a válasz is könnyű: leszálltunk, kevésbé fennkölten, le lettünk szállítva, méghozzá durván (és ami fájdalmasabb, minden tekintetben – szerencsére a filmkritikusi szakma mára érdemei szerint kihalt, így a filmminőségi kérdések nem tartoznak ezen elbeszélés tárgyához; úgy könnyű, ha nincsenek is, márpedig nincsenek, arra esküszök dettó).

 

 

Berlin alatt ég

 

Annyira a talaj mentén járunk, hogy minden különösebb nehézség nélkül érezhető még a zsöllyében is, hogy mennyire ki van csúszva az a lábunk alól (utoljára mondom, kerüljük a műminősítgetést: konkrétan az NDK van kicsúszva a talpu(n)k alól, nem is csupán mint hivatkozási alap, így aligha csoda, ha ők is – az alkotók – nagyon bután néznek).

Kowsky és Gero egy lélekvesztőn szerencsétlenkednek az Elbán, ha nem mondanák viszonylagos gyakorisággal, hát el sem hinnénk, hogy a folyami a hajózás a kisujjukban van, nemrég még valami uszályon szolgáltak, de elvesztették az állásukat (ami azonban a napnál is világosabban rí le róluk). Nekivágnának Drezdától Hamburgig a jó kis rivermovie-zásnak, lesz útközben meló, nő, mint a régi szép időkben... De csónakba zárt hőseink felé nem nagyon akaródzik a világnak a kedvesebbik pofáját mutogatni (Marco Mittelstaedt tavalyi filmje, az Elba láttán még nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy nincsen is ilyen arca a világnak, pláne kicsivel Drezda alatt – talán Ustí nad Labentől kellett volna próbálkozni). Mint a föld összes eddigi ródmúvijában, bezárva az egymásrautaltságba, az egy hajóban evezésbe (tán lelemény, hogy ezúttal szó szerint). Az Easy Rider-idézetektől hemzsegő műben minden az eleve elrendeltek szerint halad, s ezt abstart hajlamos lehet a befogadó hibájának tekinteni, ám az idő (korunk) a rendezőt igazolja: ki sem jutnak az NDK-ból – ezt vegyük nyugodtan képletesnek. Egyikük simán dobja fel a talpát valami előre utált kalamajkában, amit persze a másik okozott (amennyiben az ilyeneknek mindig a másik jelenti a világot: egymásrautaltság, bezártság ezerszer). Az Izzasztókamra (2005; Eoin Moore) hősei legalább féltucatnyian vannak, ám ha lehet, még kisebb helyre bezárva, egy voltaképpen felfoghatatlan buherációk által létrehozott házi wellness-centrum szaunájában. Ilyen lenne – kis jóindulattal persze – az endékás Kaurismäki: összeszedte az összes lúzert, aki a filmgyárba menet szembejött, és beterelte őket a legszűkebb (felőlem: legolcsóbban kivehető) stúdióba, hogy csináljanak mindenféle (nem túl sokféle) kunsztokat. Nem akarván félmunkát végezni, igyekezett valamennyire szeretetreméltóvá tenni őket (nos, az efféle filmekben viszonylag ritkán lépnek fel gyerekgyilkosok, így ez elég könnyű). Az egyiknek már rég nincsen állása, a másik épp most vesztette el, a harmadiknak olyan van, ami nem is állás, vagy még rosszabb, mintha állás lenne (neje őnagysága liberális napirend előttijeit írja – rosszul, még szép). Mit lehet ilyenkor csinálni? Álmodozni – épp eddig ér el Kaurismäki keze –, csak teljesen felesleges, mert ezer fok gőzben úgyis mindent elszúr az ember.

Talán jobb is, ha egészen önmagunkba (legyünk megint megengedők: szerelmünkbe) meg szép kis (szám szerint 200 lelkes) falunkba vagyunk bezárva, meglehet, a csehek két tál knédli közt még mindig beveszik, hogy ez maga az öttalálat, de Valeska Grisebach Vágyakozásának (2005) hőse hamar túlesik ezen, elég csak valami delejes önkéntes-tűzoltó murira kihúznia a lábát, és kész a baj. A cseh újhullám (és főként a poszt-újhullám) e határozott antitézisében (étkezésről étkezésre masíroznak a halálba a hősök, ki korán, ki az emberi kor legvégső határán ér oda, ez utóbbi csendes többséget érthető okokból nem várja be a film) a bezártságból való kiszabadulás is megmutatja igazi arcát (feltételezhetően azért, hogy mire az Offsethez érünk, már ne lepődjünk meg). Marcus boldog házasságban él, gyerekkora óta Ellának rendelve, amikor a regionális tűzoltóegyleti összeröffenés (meg persze az alkohol) egy figyelemre méltó (nyakam rá, pont olyan, mint a felesége) felszolgálónő ágyába vezeti... Hazatér – immár még mélyebben átélve ősidőkből való szerelme fontosságát –, de már semmi sem a régi; nos ez alól csak egy dolog jelenthet feloldozást: a halál, nincs mese.

 

 

Bukarest? Buda...? Berlin?

 

S amennyire fájdalmasan közeli a Berlin melletti falucskához a város, annyira közel van Románia. Románia, ami még az NDK-ból nézvést is az ördög, az ezer ördög lakhelye. Az ördögök mindenhol a világon mondjuk lakótelepen laknak, vö. szegény ördög. Folyik ott a csap (vagy éppenséggel pont nem), csöpög a fűtőtest, pedig például fűthetne is, de elsősorban is rémesek az emberek, noha nem mindegyik szegényebb feltétlenül az átlag endékásnál, viszont egészen komikusan beszélnek angolul, ugyanolyan rosszul, mint mások, csak sokkal hangosabban, s igyekvőbben artikulálva. Aki beszél közülük németül, az viszont csak szép lehet, formás lába, mellye húsa – biztos egy idegen bolygóról pottyant ide, egzotikus csengésű neve ellenére. A feltörőben lévő helyi vállalkozó (Lucian Pintilie emblematikus színésze, Razvan Vasilescu A tölgyből, most Didi Danquart tavalyi filmjében, az Offsetben) Németországból hozat korszerű nyomdagépet, ám a sötétség földjén alkalmas szakember nem terem minden bokor alatt, s a francia társtulajok is a minőség (von Haus aus, az életminőség – ők is csodálatosan bunkók) jelentős barátai, így a dzsörmen technik dojcse szakelemeket igényel..., így a számos – alkalmasint mindenre alkalmatlan – szereplő (látszólag, legalábbis egy ideig szimpatikus német szakelemmel – házasság céljából – együttjár a pereputtya) gátlástalanul borítja egymásra érzelmeit, tudását a világról, kétes szocializációját, amely éppenséggel nem a változások feldolgozására trenírozta (kvázi generációktól függetlenül). Ez már a második tragikomédia lenne az Izzasztókamra után, amennyiben a túlhajtott szerencsétlenkedés komikusnak mondható (e téren semmiféle összefüggés nem állítható fel a nézőtéri röhögés időarányaival). Kell-e mondani, ennek sem lesz jó vége – inkább keresett.

S ha ezekhez hozzácsapjuk a két említett csúcsszínész, Daniel Brühl és Jürgen Vogel jutalomjátékát, tényleg megnézhetjük magunkat. Az Egy barátom (2006; Sebastian Schipper) egy tipikus fesztiválfilm, biztosra megy: autóval száguldozós és lelkizős. Egy buddy-movie (lásd még: a Furcsa pár-tól a Bud SpencerTerence Hill filmeken keresztül akár a Thelma & Louise-ig bármi). Karl matematikus, biztosítótársaságnál dolgozik, Hans alkalmi munkákból él, sikkes DAF66-os kocsijában lakik. Karl introvertált, megfontolt, csendes, Hans életművész, tövig nyomja a gázpedált, és egy percig sem képes befogni a száját. Szinte kizárólag rideg, szürke, beton tranzit-terekben mozognak, fagyosak a fények, mindig borús az ég – mindez mintha csak Karl zárkózottságát, magányát szolgálná. Ám a rendezőnek nem elég a két híres főszereplő, kell még egy lány is – és ez az a pont, ahonnan önként és dalolva menekülnénk vissza a bezártságba (amit a felsoroltak törekvőbb próbálkozásai valamiért nyitottsághiányként igyekeznek feltüntetni, úgy biztos más).

Nos menekülni annál is könnyebb, mert direkt a végére hagytuk a direkt börtönös műsort – persze az igazi börtön ezekben a művekben is öntestünk, szellemünk, de A szabad akaratban (2006; Matthias Glasner) és a Négy percben (Vier Minuten; 2006; Chris Kraus) materiális valójában ott a sitt. Az előbbiben ugyan csak egy pillanatra (épp elhagyja a kilenc évet lehúzó nemi erőszaktevő – ismét Vogel), ám az utóbbi konkrétan a rács mögött játssza el... ugyanazt a nótát. Ugyanazt, amit az összes látott darab: most ez van a német moziban. Tehát: csak oda-vissza mozijegy kapható, és mindegy, hogy itt vagy ott kezded az utazást, csak egyfelé van kigázolás, s az nem a való (világ), mert az vélhetően megszűnt (ez elmúlt tizenhét évben észrevétlen), hanem a másvilág, a maga nagyon is konkrét valójában, meg kell dögleni, na (vagy életfogytig rohadni a rácsaink mögött). A Négy perc, ha nagyon keressük az őst, a Fekete és fehér, mint a nappalok és éjszakák gyermeke: egy vad zseni keresi a helyét, ott, ahol már nem nagyon lehet; az életfolytig gyilkosságért elítélt csitri ezúttal zongoravirtuóz, s a filmhéten fellépő összes hős közül egyedül neki, ráleső rendőrök célkeresztjében kortynyi (címben is jelölt) időre megadatik a szabadság. A többiek sorsának ismeretében ezért az sem túl nagy ár, hogy míg idáig elér, az alkotók leverik rajta a második világháborútól napjainkig a németség összes önreflexív filmművekben közkézen forgó szerencsétlenségét, a börtönfilmek összes kellékszörnyűségével egyetemben – na ja, de neki négy percre legalább összejött. A szabad akarat hőseinek esélyük sincs, az erőszaktevőt nem lehet mégoly szelíd erőszakkal sem megváltani. Csak a kaszásnak (de neki is kell egy kis segítség).

Ez a hat-hét film a válogatás diadala, mert ha mindezek csak zsákbamacskák módjára nyávognának le a vászonról, azt kellene mondanunk, amit még Wendersék fénykorában sem mertünk, hogy íme, létezik német iskola! Alighanem kőműveseket képeznek benne, olyanokat, mint a finn dizőz (aki csak egy dalt tudott), csak egy munkafázist bírókat: a falhúzás nagyon megy nekik. Körém, köréd, maguk köré, kisfal, nagyfal... Hogy ezt honnan jön nekik?

Mindez kicsit optimistábban: a mai német film a tegnap feldolgozásánál tart, előbbre nem is lehetne, a mát még nem látja senki. Pedig itt van az, mindjárt a frissen húzott fal mögött, jobbra (vagy balra).

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8973