KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/június
KRÓNIKA
• (X) : Filmkarc
• Kézdi-Kovács Zsolt: Madaras József (1937–2007)

• Schubert Gusztáv: Ha Philip K. Dick
• N. N.: Dick-adaptációk
• Kömlődi Ferenc: Android-fantáziák Philip K. Dick és az új robotika
MAGYAR MŰHELY
• Frivaldszky Bernadett: Tárgyiasult gondolatok Beszélgetés Banovich Tamással
• Kolozsi László: A hallható film Beszélgetés a hangról
• Balázs Gábor: Ópium – hangkritika A véső hangja
• Kolozsi László: Római harsonák Rózsa Miklós
• Csala Károly: A sodrástól távol Gaál István fotográfiái
TITANIC
• Baski Sándor: Vészjelzések a fedélzetről Titanic disztópiák
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Titanic
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány

• Ardai Zoltán: Nyári oktatás Kultmozi: Baleset
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: Zidane, az antihős Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Történelem: tarka és trendi Magyar plazma
KÖNYV
• Palotai János: A rajzoló rendező Eizenstein Erósza
KRITIKA
• Vincze Teréz: Irodalom a dobozban János és Viola; A veinhageni rózsabokrok
• Vízer Balázs: Forradalmi groteszk Liberté 56
• Gelencsér Gábor: Szerkesztői üzenet Tavasz, nyár, ősz
• Győrffy Iván: Asztali beszélgetések A hét főbűn (Bűnök ezek?)
• Takács Ferenc: Az istenek szomjaznak Felkavar a szél
• Wostry Ferenc: Mozik a 42. utcában Grindhouse
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fekete könyv
• Nevelős Zoltán: Melquiades Estrada három temetése
• Kolozsi László: Kubrick menet
• Pápai Zsolt: Zodiákus
• Vajda Judit: Transylvania
• Vízer Balázs: 23-as szám
• Herpai Gergely: Pókember 3.
• Klacsán Csaba: Megérzés
DVD
• Pápai Zsolt: A fantomlakó
• Pápai Zsolt: Jóasszony
• Tosoki Gyula: Néma gyilkos
• Alföldi Nóra: Hét vérfoltos orchidea

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Gaál István fotográfiái

A sodrástól távol

Csala Károly

Gaál, a fotós ugyanazzal a műgonddal alkot, mint a filmrendező. A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum kiállítása.

 

Valami komolyabb oka van annak, hogy Gaál István manapság kezd egyre aktuálisabbá lenni. Amúgy egészében: életművileg.

Eleinte véletlennek tetszett, hogy a már-már múltnak, filmtörténetnek, kívülálló érdekességnek is hitt Gaál István iránt mostanában nem csupán a régiek (miként e sorok írója is), hanem a tőle-tőlünk immár a fiatalság fényév-távolában heveskedő és fontolgató új rajok is mintha komolyabban érdeklődni kezdenének. Kezd kiderülni talán, hogy nem véletlen Gaál István mostanában megfigyelhető újrafölfedezése. A Bartók-film, a Gyökerek filmnyelvi leckéje egyszeribe ismét megkerülhetetlenné tették Gaált. De nemcsak erről van szó.

Az idősebb generáció tagjai, akik fiatalon ismerték meg őt, majd folyamatosan ismerkedtek művészi ténykedésével, akik az évtizedek során nem egyszer, nem kétszer, hanem többször is megkísérelték elhelyezni filmjeit és őt magát a hazai filmkultúra valamelyik skatulyájában, igazából nem vették (vettük) észre, hogy a magyar filmirányzatok harcában egyszer ilyen (esztetizáló), másszor olyan (dokumentáló) dominancia idején mindig szükség volt a Gaál képviselte magatartás szemügyre vételére, újraértékelésére. Erről van szó elsősorban: a magatartásról.

Kétségkívül sok-sok véletlen játszott közre abban, hogy Gaál István mindig egy kicsikét másfelé tartott, mint a „sodrás”. Nem mintha benne magában is nem lett volna meg mindannak a csírája (mondjuk úgy röviden: az erőszakos magamutogatásé), amitől később mind tudatosabban távol tartotta magát. Ha úgy tetszik: különféle körülmények szinte rákényszerítették a távolságtartást csaknem minden pályatársától. (Most épp nem szokás beszélni róla: egy időben bizony kebelbéli barátaitól is, akik nélkül aligha úgy indult volna el a filmművészi pályán, ahogyan elindult. De hagyjuk most ezt; nem filmtörténetecskét írunk, s kivált nem „ki miben hibás”-t játszunk.)

A lényeg talán az, hogy amikor a filmrendező okkal vagy oktalan, többé vagy kevésbé mellőzöttnek tekinthette magát, nem hagyott abba semmit, nem adott föl semmit: tanult, tovább. Gaál István ritka példája annak a magyar filmrendezőnek, aki egész életében tanult, művelte magát, nem egy-, hanem sokoldalún: zene, képzőművészet, irodalom, nyelvek, elemi természettudományok, pedagógia, minden egyéb teóriák is érdekelték s érdeklik máig.

Miért is? Írt, beszélt erről nem egyszer, aligha kell itt fölmondani; annyi biztos: ezt tanulta meg jó embereitől ifjan és felnőtten: hogy tanulni érdemes, hogy tudni érdemes egyre több mindent. Aztán volt olyan filmje, amelyikben nagyon, s volt, amelyikben kevésbé látszott meg, mi minden van mögötte.

Ez a kettő: a kényszerű külső hatásokból tudatos belsővé (öntudattá) vált tartózkodás, különutas filmrendezőség, meg a velejáró, filmforgatások közti még tudatosabb időtöltés, vagyis a művelődés életreszólón determinálta Gaál István „projektumát”, ha szabad ezt a sartre-i használatban sajátos értelmet nyert filozófiai műszót ideírnunk.

Így jött létre az a sajátos Gaál-jelenség, amelyik érdeklődő figyelmet képes magára vonni mostanában, nemzedékektől szinte függetlenül. 

A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban Gaál István fényképeiból rendezett – szigorún szelektált – életmű-áttekintést Kincses Károly. Amit föntebb a filmrendezői magatartásról amúgy kurtán mondani próbáltunk, mindaz ide is vág. Újdonság, persze, hogy ez a rövidített életműkiállítás (színes fölvételekből még csak ízelítőt sem ad) immár bizonyossá teszi: Gaál – ha akaratlanul, ha nem – fotográfusi életművet is létrehozott a filmrendezői mellett. Önállóan is értékelhetőt.

Gaál István – akár filmes, akár fotográfus – a tárgyilagos szerkesztőművész mintaképe. Nem magáról beszél, soha. De mindig magáról árulkodik, természetesen. Még a leginkább szubjektívnak szánt lírai dokumentum-beszámolóiban is (vegyük, mondjuk, a Római szonátát) mindig mögötte van annak, aki látható és hallható. Ezt a fajta tartózkodó magatartást, persze, nem kötelező eltanulni tőle, hiszen a művészetben (s Gaál esetében kár is volna a moziról meg egyéb piaci fogalmakról okoskodni...) semmit sem kötelező eltanulni. De következményeiből – a művekből – lehet tanulni. A posztmodern szétzilálódás korában érthető, hogy annyiféle utat próbál mindenki, amennyi csak elképzelhető. Ne is kívánjunk többet, csak annyit: fontolja meg ki-ki – alkotó, közönség, kritikus minőségében egyaránt – azt az utat is, amelyen Gaál haladt és halad.

A szubjektivitást és ennek dominanciáját a kifejezésben oly markánsan elutasító Gaálnak ezen a síkon nincs köze Ady Endréhez, mégis, ha most valakire illik a Dunatájon az Ady-vers feledhetetlen sora: „A tolakodó Gráciát ellöktem” – nos, akkor Gaál az. Ezt tessék talán a leginkább meggondolni Gaál István művei láttán. Semmit sem akar rátukmálni nézőjére, közönségére. Sem stílus, sem szabatos mondandó, sem irány, sem követelés nem tolakszik előtérbe Gaál képein. Tárgyilagos kompozíciók. Ez a fő bennük, megítélésem szerint. Roppant távolságra vannak ezek a fotók a mai – már-már szabványnak tekintett – szenzációkeltő képtermékektől. Klasszikus leírások. Régi, de mindig, minden ismeretes korban hatékony elvek megtestesítői. Ezeken vízszintes a vízszintes, és függőleges a függőleges (hogy Gaál szavait idézzem a kecskeméti vernisszázsról). Elkapott pillanatokat is mutat némelyikük, de nem leleplezőt. Semmit sem akar leleplezni e fényképek készítője. De megmutatni akar mindent, amit természeti vagy mesterséges mivoltában néznivalón érdekesnek: emberinek tart. Minden kiválasztott – elkapott vagy megtervezett – látványnak „csak” a lényegét kívánja megmutatni. Ebben az értelemben klasszikus kompozíció Gaálnak úgyszólván minden képe.

Annak idején a filmfőiskolai oktatásban nem filmek készítésével tanították eleinte a filmkészítést; azt mondották, nincs rá pénz (lehet, hogy úgy volt, de azért nem egészen); mindenesetre fényképezőgéppel csináltak „filmeket” – filmtervnek, filmetűdnek szánt fotósorozatokat – hosszú ideig, akik mozgóképet szerettek volna előbb-utóbb forgatni. Kényszerűség volt, annyi biztos. És ahogy minden ilyen esetben törvényszerűn lenni szokott: akadtak egy páran, akik a szükségből erényt kovácsoltak. Ezek egyike volt – s talán épp a legelső helyen, úgy látszik ma, visszatekintve – Gaál István. Miért látszik úgy? Mert olyannyira a vérébe ivódott a kép, a kompozíció tisztelete (a képé, nem a technikáé), hogy sok évtizedes saját története során mit sem kopott munkáiban az a néhány alapelv, amelyet annak idején képkomponálás címén megtanult. Ezért lehet egymás mellé tenni az 1960-as évek elején készült fotóit s az 1990-es években kattintott filmkockáit. Nem üti az egyik a másikát. Mintha nem is telt volna el közben annyi idő; mintha csak az idő telt volna el közöttük. Ugyanaz a kéz, ugyanaz a szem, ugyanaz a figyelmes elme. Söprögető fiú a járdán, Budapesten, 1956-ban; Kislány Delhiben, 1985-ben – akár egyazon sorozat darabjai lehetnének.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9008