KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Smoking – No Smoking

Tortacsatavesztők

Ardai Zoltán

Miképp lehet sorsdöntő, hogy hősnőnk egy reggel rágyújt-e avagy sem? Alan Ayckbourn színdarabját, az Intim viszonyokat vitte át a moziba Alain Resnais, a francia film élő klasszikusa.

Pierre Arditi és Sabine Azéma külön is, de párban még inkább, rendületlenül népszerűek francia földön. Tömérdek filmkomédia, vidám színdarab és „középfajú dráma” sikerrevivői ők. Minket azonban itt, a naptalan Keleten, hol folyik az a négy folyó, kevéssé hatottak meg eddig. Mi nem rájuk, hanem Bodrogi Gyulára és Voith Ágira, Sztankay Istvánra és Schütz Ilára tekintünk meghitten; a mi múltunk úgy dalol, hogy ahhoz az ArditiAzéma vegyespárosnak nincs, hogyan is lehetne köze. Ami a francia kettős mozi- és tévéfilmjeiben tipikusan történni szokott, az a következő. A szőketollú Azéma, aki mindig mintha egy-egy szem cukrot tartana kétoldalt a szájában, madárkásan bámul Arditire, majd hirtelen hátat fordít neki és elszökik egy szenegáli titkosügynökkel. Arditi szikrázó szemmel, mely mintha örökösen ki volna festve (pedig nincs kifestve; olyan), átkokat szór a nőre, de lelkifurdalás is gyötri korábbi férfimagaviselete (rút elbizakodottsága) miatt. Nyakkendője kilazul, zakójára tojás csöpög. Mit tehet mást Arditi, borostásan nyomába ered Azémának. Amikor rábukkan – vagy a nyugat- vagy a délfrancia fövenyen, esetleg a tuniszi plázson –, lázasan csillogó, sötét szemekkel rimánkodik az asszonynak, legurul egy lépcsőn, belefordul egy vizesdézsába, ahol a szép ruha végképp tönkremegy. Ezután botladozva bár, de megsegíti Azémát; leszámolnak egy genggel, amely állítólag atomtengeralattjárót, vagy valami hasonlót lopott. Közben vízisíznek, búvárkodnak. Végül együtt látni őket hazafelé menet is, egy teherautó platóján ölelkezve, szipogva.

Emlékezetes, hogy Jeles András milyen jelentős művészi haszonnal szerepeltette Rátonyi Róbertet az Álombrigádban. Alain Resnais nemrégiben továbblépett: Smoking – No Smoking című artkino-monumentumához meghívta az ArditiAzéma kettőst, és minden szerepet nekik adott.

Az új Resnais-vállalkozás két, magában is helytálló játékfilm iker-együttese. Ha valaki félórányit áttekintett a Smokingból, már felfoghat annyit az egész duális műből, hogy döntsön: nem sok-e neki akár csak százhúsz perc ilyen időtöltés. De ha végignézte a Smokingot, gyanúja már inkább az lehet, hogy nem tud eleget a kettős filmegészről. És így is van. Vagy egyetlen órát se töltsünk ezzel a csendes őrülettel, ezzel a ráérősen előtagolódó, terebélyes viccépítménnyel, vagy üljük végig mind a négyet (négy és felet). Csak az utolsó órában rajzolódik ki a teljes metszet, pedig kába utazás ideje ez már, a monstruózus bohózat elágazásai ködösen borongó, elégikus tájakra vezetnek. A Smoking világa dinamikusabb, könnyedebben abszurdizáló, a No Smokingé súlyosabban idétlen.

Négy Resnais-i óra a ruhákat váltogató, át meg átmaszkírozott Arditivel és Azémával bizonyára megkóvályogtatja még az oly edzett franciákat is. A két színészt, mintha színházban volnánk, mindvégig ugyanazon műterem-fertályon látjuk mozogni, ahol egy terasz (kőpadlat) és távolabb egy faházikó díszlik. A különböző jelenetcsoportokban, melyek részben követik, részben áttörik egymást, különböző hátterek kerülnek a terasz meg a házikó mögé, és a két pólus közt is változik a tér. Hol az egyik, hol a másik ominózus építmény időnként el is tűnik, elálcázza valami, például egy mű-domboldal vagy mű-sziklafal. A kunyhó sokáig mint kerti szerszámoskamra értelmeződik, de lesz belőle aztán sportöltöző, hegyi menedékház is. A környezet sosem csupán festett síkokból áll; nagy, szögletgazdag tömbök is előtolulnak olykor: várfal, szállodafront, templombejárat többek között. Az utóbb már mindenképp nagyon megelégelhető házikót végül a templomfalba beépítve látjuk viszont. E díszletvilág nem rámenősen stilizált: naturális illúziókat is kelt. Bár imitálja a szolid angol képregények formaképzését (a cselekmény Angliában játszódik), de épp csak annyira, hogy ne szabadulhassunk a benyomástól: egyetlen szoba-dobozban zajlik itt minden. A stilizációnak ez a mértéktartása nem enyhíti vagy fokozza, hanem rafináltabbá teszi a mozi-színjáték blőd hatásait. Mestercukrászi kézidegek mérhették be ilyen finoman a film légiesen gunyoros koloritját is, mely sem nem fakó, sem nem intenzív. Elénken tarka volna, csakhogy decensen tompított.

Összefügg mindezekkel, hogy a Smoking – No Smokingot nem lehet végigröhögni. Gyakran komoly képpel adódik néznünk, pedig a különböző nevetési ingerek jelenléte állandó. Keresztező impulzusok közt elhajolván többnyire befelé fordul a röhögés, ezért is szédülünk már a játék vége felé.

A Smoking operatőri stílje is hasonlóan kiszámított. Filmi jellegű ugyan, de óamerikaiasan. Nem utánozza a színházi tévéközvetítéseket, ám kerülőúton – patinás rögzöttségeivel – mégis közelít ezekhez. Resnais filmjeiben (mindeddig) röpke képek is bőven szóródtak, némelykor pedig a kamera hol fent úszott, hol lent kúszott, forgott, hajolt… ám a rendező most (először) anti-Resnais-i vonásokat öltött magára, ezúttal így maradt hű magához. Most is felismerni őt, de csak az attrakció egészéből, a Smoking – No Smoking teljes rétegzettségéből, a négyórás szerkesztmény konceptuális kedélyéből.

A film cselekményváza a dialógusokkal együtt adva volt Resnais számára. A sikeres brit szerző, Alan Ayckbourn nyolc tételből álló színműfüzérét, az Intim viszonyok című, pókforma jelenetlabirintust csupán izomorfizálnia kellett, vagyis kevesebb főágba sűrítenie úgy, hogy azért az eredeti ciklus főbb szerkesztési elvei mégiscsak érvényre jussanak. Ayckbourn 1982-es műve önmagában nem valami ritkamód ihletett alkotás. Fő értéke: a „diagramja”, ahogyan Resnais emlegeti; a párbeszédek folyása amúgy szürkécske. Ayckbourntól ne várjunk se Pinter-i, se Albee-i szövegenergiá­kat. „Hogyan írjunk drámát?” – Gyárfás Miklós jelentkezett ilyenféle című vidám rovattal Film Színház Muzsikában, a hatvanas évek vége felé. Ayckbourn mintha ezen a kurzuson fellelkesülve adta volna a fejét drámaírásra, és azáltal nőtt volna túl a tanítványi léten, hogy ráébredt: Gyárfás Miklós mesterségbeli intencióiból tovább kell következtetni, a végletekig. Csakis úgy jó, ha a végletekig, mert csak a végleteknél csaphat át maga a formális mesterség „az” ellentétébe. Milyenféle ellentétébe, majd meglátjuk. Emócióktól feszülő énekként fog zokogni, például. De legyen mit a végletekig vinni. Kell egy diagram.

Vegyünk egy férfit meg egy nőt, és körülöttük más férfiakat meg nőket. Vehetnénk ugyan, mondjuk társadalmi eszméket is, ugyancsak jól mulathatnánk, de Ayckbourn Férfival-Nővel operál. Szóval, ha a férfi elfordul a mellette levő nőtől (vagy fordítva), valószínűleg hamarosan más lesz az a pár, amelyhez képest környezetről beszélünk. De lehet, hogy a fordulat csak látszólagos marad: az eredeti társulás esetleg még visszaállhat. Ha viszont visszaáll, nem épp változatlanul áll vissza, minthogy közben módosul a „környezet”: az egyébirányú viszonyok netán nagyon is átrendeződtek. Sokféleképpen történhet. Minden történet lezajlik valahogyan, de amíg zajlik, addig minden pontján alternatív többé-kevésbé. Vagyis számos verziója képzelhető el, ha más (akár egészen hétköznapi) véletleneket rendelünk hozzá, mint amelyek épp megestek benne. Egyes így képzett változatok igen messzire divergálnak egymástól (tulajdonképpen külön történetek már); ezek az Ayckbourn-i főágak. A főágak alágakra, ezek harmadlagos mellékágakra bonthatók és így tovább. Valamelyik mellékág esetleg visszatér a másik főágba, egyéb mellékágak viszont nem.

Smoking: Celia Teasdale rágyújt. A hölgy (egy Yorkshire megyei kisváros iskolaigazgatójának felesége) abból a cigarettacsomagból gyújt rá, amit az otthoni verandaasztalon pillantott meg. Mrs. Teasdale dohányzásának nincs következménye. Az asszony csakis azért gyújt rá a Smokingban, mert a No Smokingban – tétovázás után – nem gyújt rá. Két főág – két szignál. De lássuk, ami már a szignálok után jön. A Smokingban Celia, kilépvén a szabadba, először a kertészbe ütközik, a No Smokingban viszont a férje egyik kollégájába. Ez a különbség már rengeteget számít, mint sokáig hihetjük.

A Smokingon belül azon a kérdésen hasad két ágra a cselekmény, hogy a kertész lemond-e az úrnő szerelméről, vagy pedig utánamegy, amikor a hölgy (férjestől) elutazik. Egyébként az utóbbi ágon találjuk a film egyetlen frenetikus sodrású burleszkjelenetét. Ebben a kertész hotelpincérnek szegődve környékezi meg az asszonyt. A férj éppen a recepción vesztegel, de a kertészt épp eléggé akadályozza a (láthatatlan) személyzeti főnök figyelme is. Csak részletekben öntheti ki a szívét, újabb meg újabb ál-rendeléseket szervírozva Mrs. Teasdale-nek. Titáni tortaszeletek halmozódnak az asztalon, szószok folynak, a kertész nem is látja már, mit hova pakol és öntöz, de szavai szárnyalnak, megrendítik az asszonyt. Hozzá így még sohasem beszéltek. Zavarában dugig rakodja a táskáját nedves tortákkal; a visszaérkező morózus férj aztán felháborodik e szélsőséges mohóság láttán, és a mámor kioltódik. A Smokingnak ezen az ösvényén két kimenethez érünk. Első: a kertész-pincér, évekkel a vesztett tortacsata után, sírásóvá hanyatlott. Amikor Celia a templomkerti síroknál jár, egy gödörből a régi imádó mosolyog rá félszegen. A nő undorodva menekül; eddig még belekapaszkodhatott a kertész emlékébe, most már ebbe sem. A másik lehetőség: a kertészből vaskereskedő lett, gazdag ember, felesége csinibaba, dehát ő eredetileg emelkedettebb életre gondolt. A templomnál összeakad az öregedő Celiával, aki aztán letörten néz utána: kár volt ottragadnia az egyre undokabbul köhögő, rideg Teasdale-nél, akivel már pénzszűkébe is jutottak. Nincs azonban a Smoking – No Smoking tucatnyi befejezése közt egy sem, amely ennél boldogabb volna. A kertész, amint görnyedezik, alakmása annak a Celiának, aki akkor görnyedezne, ha a kertész peckesen járna – és viszont. Egyszóval mindegy. Akár így alakul, akár úgy, kettejük ügye azért csak ugyanolyan. Mr. Teasdale-ről csak ki tudja hányadik pártáncánál derülnek ki szívbéli dolgok. A szobalánynak árulja el: titkon régóta lelkesedik ő a Tom Jonesért, valamint az őstermészetes női intelligenciáért. Ám a szobalány csupán azért taníttatja magát vele, hogy a művelt kertésznek jobban megfeleljen. (Aztán a lánynak, a kertésszel távozván, mégis fáj a lelke, visszanéz…, viszont egy másik verzió szerint mindkét férfit ejti, és feminista újságírónővé magasodik.) Melléjük véve még a tanárkollegát meg ennek vöröshajú feleségét, elmondható, hogy az egész tájegység viszonyaival ugyanaz a helyzet akárhány változatban, keresztül-kasul. Miután eltársalogták az időt, nézegethetik a múlt relikviáit. Édesbús áhítattal üldögélnek a templomhoz költöztetett, nagymúltú faházikóban. Volt itt élet! Egyszer még fel is gyulladt ez a bódé, amikor épp azt hitte mindenki, hogy a fiatalabb tanár odabent van. Felesége a füstből előhatolva drámaian emelte égnek az összeégett kertésznadrágot: „ez maradt belőle!”.

Resnais betelepszik a levegős Yorkshire-dobozba – kéktetejű, zöldaljú, vörösbarna oldalfalú a doboz –, a derék tanárbábuk közé, akik emésztő szenvedelmeket bújtatnak jóféle pulóvereik alatt. Művét golfmeccs-tempóban, takarosan bonyolítgatja Ayckbourn nyomán, de közben fel is nyitja a dobozt, hogy egy nagyobbat vázoljon köréje. (Nem csupán itt, ebben a képregény-városkában mindegy, ki kikkel boldogtalankodik.) A Smoking – No Smoking ama furcsasága, hogy Feydeau-n pallérozott, Levantét befutkározott francia sztárszínészek pompáznak egy sor kő-angol szerepben, kettős eredményt hoz. A film egyik fő humorforrását is jelenti, ugyanakkor elmélyíti az Ayckbourn-őrület melankóliáját. Ehhez még: nemcsak a már említett stilizációs arányjáték, hanem a filmidő (nézői idő) és a hősök ideje közti viszony játékai is gazdagon Resnais-iek; Ayckbourn óriás buborékműve így válik szivárványossá. Élni jobb? Műtermi fák aranykezükkel felénk intenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 56-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=909