KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Bódy/Jeles konferencia
• (X) : Katapult Film Szinopszis-pályázat
ANTONIONI
• Kovács András Bálint: Az eltűnés mestere Antonioni és a modernitás
BULVÁRKÓRHÁZ
• Mihancsik Zsófia: Betegségügyek Beszélgetés a Sickóról
• Schubert Gusztáv: Fesd feketére! Sicko
• Barotányi Zoltán: Kórház utca Egészségügy a kereskedelmi tévékben
• Darab Zsuzsa: Vér, cukor, szex, mágia Kórházi tv-sorozatok
VÁMPIROLÓGIA
• Kovács Ilona: Árnyékvilág Kis vámpirológia
• Varga Zoltán: Búcsú a vérszopkóktól Vámpírok a modern horrorfilmben
SODERBERGH
• Pápai Zsolt: A kaméleon színe Steven Soderbergh
LYNCH
• Janisch Attila: Belvilág Birodalom Inland Empire
• Strausz László: Lynch Peaks A tévénézők lázadása
MOZIPEST
• Teszler Tamás: Kísérleti láncolat Toldi mozi
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Spanyolok a spájzban Miskolc: Cinefest
HATÁRSÁV
• Simonyi Balázs: Tíz csőre töltött 35 mm-es A Magnum és a mozi
KRITIKA
• Muhi Klára: Épphogy csak érintsd! Iszka utazása
• Báron György: Szerelem, szabadság... A Nap utcai fiúk
• Kolozsi László: Csak oda Megy a gőzős
• Baski Sándor: Ha ölni kell Flandria
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Csendkút
• Vaskó Péter: A Bourne-ultimátum
• Ádám Péter: Színes fátyol
• Géczi Zoltán: Halloween
• Csillag Márton: A másik én
• Klág Dávid: Frank & Wendy
• Tüske Zsuzsanna: 1408
• Pápai Zsolt: Agyő, nagy Ő
• Varró Attila: Invázió
DVD
• Pápai Zsolt: A forrás
• Kovács Marcell: Az idő urai
• Alföldi Nóra: A hírhedt
• Tosoki Gyula: A kolostor

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Miskolc: Cinefest

Spanyolok a spájzban

Wostry Ferenc

A bulihangulathoz a fiatal filmesek nemzetközi fesztiválján idén a korábbiaknál erősebb filmes mezőny társult.

 

A miskolci Cinefest kezd az egyik legszimpatikusabb magyar fesztivállá fejlődni: bár költségvetésük érezhetően kevesebb, mint például a nagyszerűen kivitelezett Pécsi Filmünnepé, ám azzal, hogy a fiatal filmesek alkotásaira helyezik a hangsúlyt, a rendezvény fókusza konkrétabb, mint mondjuk a remek hangulatú, ám tematikailag megfoghatatlan Mediawave-nek. A szervezők szigorú előzsűrizés után engedik csak a kiválasztott munkákat a nagyérdemű elé, amely folyamat egyre hatékonyabbnak látszik: az idei felhozatal a tavalyinál jóval erősebbnek bizonyult.

Az alábbiakban a 4. Cinefest számomra legérdekesebb filmjeit veszem sorra, nem feltétlenül azokat, amelyeket a zsűri díjazásra méltónak ítélt.

Manuel Jimenez Nunez Az elveszett falu című ötvenkét perces dokumentumfilmje izgalmasan induló, ám sekélyességéből előkeveredni képtelen próbálkozás. Fantasztikusan hangulatos, mély impressziót hagyó képekkel indít, a Máriaszobor-imádó spanyol happening már-már földöntúli, éjszakába burkolózó képeivel, ám képtelen a témát megragadni – a falusiak lassan unalomba fulladó állandó narrációja nem fed fel előttünk semmi mélyebbet a tömeghisztéria és vallási fanatizmus hol rémisztő, hol szívbemarkoló képei mögött rejtőző okokról. De az a kezdés, az felejthetetlen…

Az Építés alatt (Under Construction), Liu Zen-chen etűdje csak egy félperces inzert erejéig válik fájdalmassá, hatásossá, pedig igazán ott maradhatna az ágyában a halált váró kínai öregasszony mellett, aki körül lassan elbontják az életét, és ő képtelen a mások által rákényszerített pokolból elmenekülni. Ehelyett a kamera a romváros fotóinak komputer-által összefabrikált (tagadhatatlanul látványos) felvételei között lebeg. Tipikus esete a „style over substance”-nek – mikor a dokumentumfilmnek nem lenne szabad eltérnie az oknyomozó céltudattól, és mégis, sajnos, megteszi, a vélt hatáskeltés végett, pedig öncélúskodó stílusbravúrok helyett a valóság kitárgyalása sokkal hasznosabb lenne.

Aaike Stuart nagyszerű Performing Life #2 című alkotása (magyar film, a brosúra szerint) jókedélyű szösszenet, urbánus abszurd, az egyén tetteinek őrültsége nyomán a városi környezetből kiváltott hatások alapján igyekszik – szerencsére önmagát a legkevésbé komolyan véve – a létező legnagyobb kérdésekre (még ha ezeket expresszíve nem is mondja ki) választ adni. Kiváló kis hülyeség.

Gellér-Varga Zsuzsanna Zsinagógát vegyenek! című tanulmánya böcsületes látlelet önkormányzati töketlenkedésről, a helyi hitgyülekezet pitiánerségéről és két egyszerű, de rendkívül talpraesett ember azon próbálkozásáról, hogy megmentsék a háború óta elhagyatottan álló, összeomlani készülő kőszegi zsinagógát. Az a fajta hatásos, oknyomozó dokumentumfilm, amelyből Magyarországon oly kevés van.

A brazil Alphaville 2007 teljes élvezetéhez valószínűleg nem árt tisztában lenni a dél-amerikai ország politikai és szociális történéseivel: ilyetén kontextusától megfosztva ügyes stílusbravúr marad, amely Godard klasszikusának egyes motívumait majmolja. Igazság szerint, csakúgy, mint a Godard-filmben (sorry, fans!), a komputer hátborzongató, pokol-hangú narrációja benne a legemlékezetesebb.

Szalay Péter Drogzarándokja működik, mert nem foglal állást, nem kényszerít semmiféle oldalra sem állnunk, ennek ellenére én mégis megtettem: úgy döntöttem, nem szimpatizálok a saját (és ezáltal mások – mert összefüggünk, a fenébe is) életét ronccsá degradáló súlyos drogosokkal. Az orvosaiké minden tiszteletem, még akkor is, ha a munkájuk hiábavaló. Cinikus voltam? Nem hiszem. Kontrasztként rögtön utána következett a Kelj fel, anyám…, amelynek főhőse, a szellemileg visszamaradott, a Deliverance vidéki környezetéhez hasonló ambientben tengődő fiú sokkal inkább érdemel szánalmat. Nyolc perc mindössze a film, és hiába ér véget, még egy ideig ott dong az agy folyosóin.

André Hörmann Kifulladva (Atemlos) című kisjátékfilmje sokáig a fesztivál favoritja volt nálam (egészen addig, amíg egy másik versenyfilm le nem taszította a mentális trónról, lásd alább). Bár kissé kiszámítható a sztori, erős kezű rendezése, konzekvens lezártsága elismerést érdemel. A főhős/az alkotók nem rettennek vissza a kőkemény konklúziótól, határozottan végigviszik a folyamatot – a narratíva úgy halad előre, mint egy feltartóztathatatlan kísérlet, mint egy Cronenberg-film. Az ön- és társpusztító, üres tekintetű menedzser sztorija gyors és végzetes: ilyennek kellett volna lennie az Amerikai pszichónak, ilyennek kellett volna lennie a Harcosok klubjának. Túldicsérem talán? A két amerikai filmet én egyáltalán nem szeretem.

Gabe Ibanez Maquina (Gép) című szörnyéről már előre suttogtak mindenfélét: hogy Shynia Tsukamoto-parafrázis, hogy brutális Cronenberg-klón (Cronie-t, úgy látszik, nem lehet megkerülni, persze ő a világ jelenlegi legjobb rendezője). Számomra a fesztivál legnagyobb csalódása: bár valóban átvesz bizonyos motívumokat a fent említett két úriember életművéből, a filmnek épp akkor száll inába a bátorsága, mikor a vérnek a pucába való áramlására a legnagyobb szükség volna. Gyáva munka.

A 15. paragrafus című dán film a jugoszláv háború közvetlen hatását vizsgálja egy menekült bosnyák professzor sorsán keresztül. Nagy professzionalizmussal elkészített, klasszikus megoldásokat felhasználó, remek tempóval rendelkező munka, amely csak az utolsó harmadban bicsaklik meg, mert olyan erőltetett szimbolikát kényszerít az egyébként realista történetre, amely szétrombolja a sztori biztos alapjait. Frusztráló film, igazán kár azért a lezárásért.

A szerb Altatódal egy fiúnak az elmúlt rendszer kegyetlen (ugyanakkor unalmas – láttunk már pártucatszor hasonlót) kritikájaként indul: a kínzómester fia otthon haldoklik, a gyerek iránt érzett aggodalom szétmorzsolja a férfit, képtelen a „munkájára” koncentrálni. Talán Isten segít, talán, ha könyörületet mutat az áldozatai iránt! De minden másképp sül el, mint az várható, és éppen emiatt válik emlékezetessé a film: a lezárás brutális nihilizmusa (realizmusa? mindenki döntse el maga) bénító.

Olivia Silver Aisle 73 című negyedórása az amerikai filmes profizmus – már kezdőszinten – egyértelmű megnyilvánulása: magabiztos stílusban előadott tragikomédia egy idős házaspár mindennapjairól. Ügyesen kerülgeti a szentimentalizmus sunyi csapdáit, és ennek ellenére – vagy éppen emiatt – képes megszerettetni velünk gyarló hőseit. Hatásos film, tanulni lehet belőle.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem elsős rendező-operatőr osztályának 8 című, ingadozó minőségi színvonalat hozó szkeccsfilmjének (bár egy szkeccsfilmtől, amelyet nyolc rendező jegyez, mi mást várhatna az ember?) időnként – egy-két meglehetősen félresikerült betéttől eltekintve – sikerül meglepnie az embert, például a Reisz Gábor által jegyzett, vizuálisan remekül megvalósított, gyufásdobozokkal és ujjakkal előadott noir-paródia kimondottan szórakoztató.

Jose Mari Goenaga Hullámhossz című, 9 perces kedves csodája fantasztikusan adagolt, tökéletesen átgondolt etűd: aranyos történet a dugóban a rádió kívánságműsora segítségével egymásra találó fiúról és lányról. Semmi öncélúság, csak mesterségbeli tudás minden vonalon.

Legyen bármennyire kérges a szívem és felkészült a legnagyobb meglepetésekre (Palacsintatésztába tekert hotdog? Létezik!) a zsűrinek csak sikerült megzakkantania: a fődíjat a (spanyol, kell-e egyáltalán mondani?) Fogat szemért (Diente per oyo) nyerte, ez az véres-velős Tarantino-koppintás, amely fényképezésében első osztályúnak, rendezésében pedig mozgalmasnak bizonyult, ám abszolúte semmi eredetit nem tudott felmutatni. (Tarantino-koppintáson a három felszabdalt sztori megkavart időrendjét értem – bár igazság szerint azt már Tarantino is lopta valahonnan.)

Ezek után meglepő, hogy a fesztivál legjobb filmje szintén spanyol? Persze felesleges csodálkozni, hogy a zsűri elfelejtett díjat adni neki: Ramón Alós Mielőtt és miután megcsókoltam Mariát című filmje túl jó ahhoz. Már meglepődtem volna, ha kitüntetik. És túl gonosz, igazi spanyol. Pedig úgy indul, mint bármelyik ifjúsági film, a gyerekhős, hogy elmeneküljön a nyári unalom elől: elhatározza, ha törik, ha szakad, megcsókolja a városból a falujukba érkezett vendég kislányt. Próbálkozásai naivak, kedvesek, de eltökéltek, a srác még teleportálni is képes magát, csak hogy a lány közelében teremhessen. Ropognak a poénok az andalúz nyárban, szinte hallani az este tücskeit, és mi percről percre jobban drukkolunk a gyereknek: csak sikerüljön neki!

És Maria hirtelen, egyik percről a másikra meghal, és a fiú már csak a halott ajkára adhatja a csókját.

A hangulatbeli váltás olyan ütős, hogy szó szerint megakasztotta a fesztiválközönség lélegzetét. Nekem senki ne mondja, hogy nem a hatás a legfontosabb egy filmben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9170