KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/december
GAÁL ISTVÁN
• Báron György: A képíró Gaál István
• Pörös Géza: Gazdag pillanatok Beszélgetés Gaál Istvánnal
FILMFESTÉSZET
• Lajta Gábor: Barokk mozi Jarman és Caravaggio
• Pataki Gábor: Dionüszosz farmeröltönyben Csernus és Caravaggio
ANTONIONI
• Bikácsy Gergely: Fennsík és folyóvölgy Antonioni szemhatára
BOSSZÚFILMEK
• Hungler Tímea: Fúria képében Bosszús csajok
• N. N.: Női bosszúfilmek
• Géczi Zoltán: A gyűlölet szépprózája Park Chan-wook: A bosszú ura; A bosszú asszonya
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Babel.com Velence
• Klacsán Csaba: A minőség rovására Pécs: Moveast
TELEVÍZÓ
• Hammer Ferenc: Online társadalom Digitális rendszerváltás
• Hirsch Tibor: Voltunk mi együtt is Magyar plazma
KRITIKA
• Kolozsi László: Dis városában Lányok
• Muhi Klára: Fut velünk egy rossz szekér Off Hollywood
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Persepolis
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A semmi peremén Boldog új élet
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az ismeretlen
• Vajda Judit: XXY
• Vízer Balázs: Királyság
• Pápai Zsolt: Elizabeth: Az aranykor
• Klág Dávid: Az ügynökség
• Herpai Gergely: A falka
• Tüske Zsuzsanna: A bárányok harapnak
DVD
• Csillag Márton: Pixar-rövidfilmek
• Pápai Zsolt: Üres város
• Csillag Márton: A gyilkos; A csalás
• Tosoki Gyula: Kerek rockerek
GAÁL ISTVÁN
• Kósa Ferenc: A hallgatás csöndje Búcsú Gaál Istvántól

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gaál István

Beszélgetés Gaál Istvánnal

Gazdag pillanatok

Pörös Géza

A Gaál István életművét áttekintő videointerjú az Országos Széchényi Könyvtár számára készült 1993-ban.

 

Pályamunkások

 

Amikor 1957 az elején Keleti Márton az első óráját ismét megtartotta, akkor én pontosan azt a forgatókönyvet, amellyel korábban, '56. október 21-én majdnem repültem a hatodik emeletről, letettem eléje, egy pillanat alatt elfogadta, és elkezdődött az előkészület. Megmutattam Sára Sanyinak, kérdem: vállalod? Igen. És rendben? Igen, majdnem olyan jó, mintha én csináltam volna. Ejha, mondom, de felhegyezték az önérzetedet. „A tiédet is” – vágott vissza. Elnevettük magunkat, és ebben maradtunk.

A Pályamunkások egy szempillantás alatt olyan karriert futott be, amelyre nem is számítottunk. Aranyérmet nyert a bécsi VIT-en, majd az olasz-magyar kulturális vegyes bizottság javaslatára elnyertem az olasz filmfőiskola ösztöndíját.

A kemény diót a nyelv megtanulása jelentette, ezért rögtön beiratkoztam a Dante Alighieri Társaságba, s úgyszólván éjt nappallá téve tanultam. Tudniillik amikor Renato May belépett az osztályba, a film specifikumáról kezdett el beszélni, és nem arról, hogyan kell két fej káposztát venni a piacon. Iszonyatos energiával tanultam, öt hónap múltán a külföldiek közül én beszéltem a legjobban olaszul. Vásárolván egy vasúti bérletet, bejártam Olaszországot, az Illés Gyuri bácsitól kölcsönkapott Zenit C típusú szovjet fotómasinával pedig rengeteget fotografáltam.

 

 

Sodrásban

 

1961 júniusában jöttem haza, és akkor megkértem a filmfőigazgató-helyettest, hadd kerüljek a Híradóhoz. Két évre kiestem az ország vérkeringéséből, gondoltam, ha ma a Nyírmadai Állami Gazdaságnál csinálok valamit az almaválogatásról, holnap az Ízisz szentélyt filmezem Szombathelyen, harmadik nap Pécsett vagyok, akkor mozgok, látok, tapasztalok, miközben hasznomat is veszik. A kezdeti lelkesedésem hamar lelohadt, mert teljes mértékben nyilvánvaló volt, hogy nem szabhatom meg az utolsó vágást. Ha pedig a főszerkesztő úgy vágja meg az általam készített anyagot, ahogy ő éppen jónak látja, akkor lényegében véve a nevemet használja szerzői álnévként. Erre nem voltam hajlandó, kiléptem, átmentem a dokumentumosztályba, s ott kezdődött el ismét Sára Sanyival a munkakapcsolat. Itt csináltuk az Oda-vissza című filmünket, a Tisza – Őszi vázlatokat, a Cigányokat. Sanyival felváltva gyakoroltuk a mesterséget, a vágás általában az én kezemben volt, a Cigányok esetében még a fotografálás is. Otthagyván a dokumentum-stúdiót, Nemeskürty István csapatához szegődtem, aki akkoriban alakította meg a IV. stúdiót, a Budapest Stúdió jogelődjét. Olyan emberek tartoztak ide, mint Karall Luca, Mészáros Márta vagy Jancsó Miklós. Ettől kezdve valamennyi játékfilmem itt készült, egyike vagyok a Budapest Stúdió rangidős obsitosainak. Nemeskürty számos érdeme közül azt feltétlenül kiemelném, hogy a legtöbb elsőfilmes rendezőt ő lanszírozta. Az más kérdés, hogy némelyek később másik stúdiót választottak, nekem azonban – bizonyára szerencsés természetem következtében – soha semmilyen konfliktusom nem volt vele.

Nekem jutott osztályrészül az a szerencse, hogy nemzedékemből elsőnek tudtam játékfilmmel debütálni. A film struktúrája készen volt a fejemben, előre pontosan tudtam, hogy melyik snittet hova akarom tenni, éppen úgy, mint korábban a Pályamunkások esetében is. Nálam a forgatókönyv készítése tart hosszú ideig, esetenként ötvenszer is átmosom magamon, de amikor felépül a szerkezet, gyorsan dolgozom, mert tudom, hová kell állni a kamerával, hogyan jön be a színész, s az adott beállítás miképpen ágyazódik az egészbe. Mindez egyébként az ábrázoló geometriai pallérozottság eredménye, ezért is vagyok mindmáig hálás egykori szegedi tanáromnak, Hofbauer Ottónak.

Sára Sanyival kidolgozott metodika szerint dolgoztunk. Saját jelbeszédet alakítottunk ki, így olykor távolról, gesztusokkal egy szemvillanás alatt egyeztünk meg abban, hogy átlós vagy piramiskompozíció legyen, s milyen optikával. Úgy ismertük a Tiszát, mint a tenyerünket, ám nemcsak a tájra figyeltünk, a forgatási terven még az adott napszak fényállásait is precízen feltüntettük.

Ragaszkodtam ahhoz, hogy közvetlenül a forgatás előtt a színészekkel lemenjünk a Tiszához „szárazon próbálni”. Először csak játszottunk, mint a filmbéli gyerekek, futballoztunk, úsztunk, majd egyenként megkérdeztem őket, hogy mi az elképzelésük az adott figuráról. Fontosnak tartottam a színész és a szerep egyfajta karakteriális összehangolását. Például Luja zömök, román alkat, nem véletlenül játssza Kozák András, míg Csikós Sanyi (Laci) matematikus, akinek egyfajta belső geometria szabja meg viselkedése külső jegyeit is. Tehát valamennyi szerepet a személyiség lelki rugói felől próbáltunk meg közösen értelmezni.

A Sodrásbannal azt próbáltam bizonyítani, hogy az egyedek minősége szabja meg a közösség minőségét, vagyis hibás az az elképzelés, amely egyfajta külső ideológia segédletével, alkalmasint terror révén igyekszik a maga képére formálni az embert. Ne feledd el, hogy hosszú időn keresztül minket ott vertek át a palánkon – hogy ezt a jasszkifejezést használjam –, azt próbálták belénk sulykolni, hogy a mi egyéni morálunk azonos a hatalom moráljával. Ami nem igaz. Nagyon lényeges, hogy a 60-as évek elején szinte minden filmünk ebből az oppozíciós szemszögből készült. És volt hátországunk, magunk mögött érezhettük a fiatal értelmiség színe-javát, orvosokat, mérnököket, bölcsészeket, a társművészetek képviselőit. Ez a háttér néhány év múlva sajnos repedezni s lazulni kezdett…

A Sodrásban idehaza is, külföldön is szép sikert aratott. Itthon 63 decemberében volt a film bemutatója, ezt látta Henri Langlois, a párizsi Cinematheque igazgatója, aki aztán pár hónap múltán egy egész bemutatósorozatot szervezetett a fiatal magyar filmművészek alkotásaiból. Ez volt a Balázs Béla Stúdió első külhoni bemutatkozása. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy személyesen is részt vehettem a rendezvényen, egyrészt a Sodrásban világpremierjén, másrészt mint BBS-kollégáim követe. Emlékszem, mellettem minden este egy-egy nouvelle vague-os rendeztő mutatta be a munkáinkat. Tehát ott volt Agnes Varda, Truffaut, Jacques Rivette, Chabrol, Malle, egyedül Godard hiányzott, mert neki bemutatója volt Brestben.

Nem úgy láttam hozzá a Sodrásban megírásához, hogy később majd elkészítem a trilógia két darabját, a Zöldárt meg a Keresztelőt. Valószínűleg ösztönösen éreztem rá arra, hogy a fényes szellők nemzedékének sorsíve miféle személyes és közösségi drámákat rejteget. Ezeknek a többségükben munkás- és parasztivadékoknak szinte évszázadokat kellett ugraniuk – soknak az alkoholizmusba, soknak az önfeláldozásba, a semmibe; és csak kevesen váltak a társadalom kiemelkedő tagjaivá. Megkockáztatom: ez az ország sokkal előbbre tartana, ha akkor a polgárságot ki nem nyírják. Ezzel együtt az elmúlt negyven esztendő alatt megtörtént az a természetes kiválasztódás, amit különben az élet mindig elvégez. Mert ha most szabad a Zöldárra hivatkozni, abban nemcsak a Tóth Bence alakította Ostoros Marci a főszereplő, hanem Jakab is, a bunkó, aki soha az életben nem fog egy francia szót megtanulni, ezért neki is jobb lett volna, ha otthon marad az eke szarvánál. Hiába koptatja az egyetemi padot, ennek semmi értelme nincsen.

Bennem irigység sose volt a polgári származású emberekkel szemben, csak az, hogy ők olyan kulturális miliőbe, olyan könyvtárakba születtek, amelyről én még csak nem is álmodozhattam. Mindaz egyszerűen adva volt számukra, amikről falun nem is tudtam. Amikor feljöttem vidékről, még telefonálni sem igen volt kedvem, mert nem ismertem a városi viselkedési szokásokat. Nekünk egy sereg dolgot szívós munkával kellett behoznunk, a tudás forrásait fel kellett kutatnunk, meg kellett hódítanunk. Na most, ki hogyan tudta… Talán nem véletlen, hogy a Sodrásban végén az a két ember megy egyetemre, akik a leginkább élték át a tragédiát, a Zöldárban pedig már Vendel is szökik a téeszből, és elszegődik a metróhoz. Ne feledd, a munkást nem bántották annyira, mint a parasztot. Egy paraszt mindig megfogható. Ha valaki elmenekül az erdőbe, az nem csupán rejtekhely, csapda is. Végül a Keresztelőben ennek a generációnak a zsákutcáját próbáltam meg ábrázolni. Mindkét felmutatott álláspont terméketlen, a moralistáé is, aki még a környezetét is idegbeteggé teszi, a Latinovits által ábrázolt karrieristáé is, mely utóbbi különösen hemzsegett itten.

Nekünk 68-ban azzal kellett számot vetni, hogy bár a pestisfoltok már mindkét társadalmi rendszer testén megjelentek, számunkra ebből az állapotból kikecmeregni nem lehet. Őszintén bevallom, én nem reméltem, hogy a szovjetek egyszer csak ki fognak menni. Legalábbis a mi életünkben… Felhagyván a Zöldár szociografikus alapozottságú, realisztikus nyelvezetével, metaforikus fogalmazásmóddal kísérleteztem. Ezt a stiláris váltást jelzi néhány ekkoriban forgatott kisfilmem, no meg a Magasiskola.

 

 

A belső film

 

Szerencse is kell ehhez a szakmához, és egyáltalán nem mondhatom azt, hogy nem voltam szerencsés ember. Csodálkozva nézem azokat, akik most, a pálfordulás után kikiáltják magukat mártírnak. Én nem voltam mártír, amit a filmjeimért és a magatartásomért kaptam, az megszolgált, ekvivalens ár volt. Mindenért fizetni kell, azért is, ha az ember beáll a talpnyalók közé, azért is, ha megpróbálja megőrizni a szabadságát. A magatartásomat sokan hajlamosak voltak látványos kívülállásnak minősíteni, lehet, hogy annak tűnt fel, de nem volt az. Egyszerűen arról volt szó, hogy miután én ezt az egész népies–urbánus ellentétet nem voltam hajlandó elfogadni, nem maradt más utam. Következésképp gyakran kellett türelmesen kivárni az alkalmat, hogy léphessek. Hogy több filmet is csinálhattam volna? Nem tudom, a művészetben a mennyiség eléggé viszonylagos fogalom. Anélkül, hogy magamat hozzájuk mérném, engedj meg két példát. Carl Theodor Dreyer 86 éves korában meghalt, kilenc játékfilm maradt utána. John Ford majdnem ugyanilyen idős korában halt meg, és 151 filmet csinált. Mit gondolsz, John Fordnak mind a 151 filmje említésre méltó?

Ha te úgy fogod fel az evilági létezésedet, mint szerepet, amely meg van írva, akkor a legegyszerűbb, ha ebből indulsz ki. Ez a szerep meg van írva, idő van, tehát azon tűnődni, hogy adós vagyok-e vagy sem, nem érdemes. Én legalábbis nem tűnődöm rajta. Bármennyire kitüntető hosszúságú az az idő, ami mögöttem van, mégis úgy érzem, hogy bennem van körülbelül tíz játékfilmnyi energia. Tudom, ez óriási szám, de én energiát mondtam. Hogy ebből mennyit tudok megcsinálni, az más kérdés. Hát ezért csináltam eddig kilencet.

 

[Az interjú további részletei a Filmvilág 1993/11. számában olvashatóak.]


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9191