Amerika-paranoiaBourne-trilógiaA Keselyű három éveGéczi Zoltán
Corrupt Incompetent Americans: a Bourne-trilógia oly sötét és rút képet rajzol a CIA szervezetéről, amely előzmények nélkül való a hollywoodi stúdiófilmek történetében.
A neve Jason Bourne. A neve John Michael Kane, Nicolas Lemanissier, Paul Kay, Foma Kiniaev, Joro De Carmo, Gilberto do Piento. Amnéziában szenved; nem ismeri sem identitását, sem státuszát, sem feladatát. A szervezet, amelyet szolgált, hajszát indított ellene, s mivel a múltbéli emlékek csak gyötrelmesen lassan szivárognak vissza, menekülés közben, éles akciókban ismeri meg önmagát. Folyékonyan, akcentus nélkül beszél németül, olaszul, franciául, spanyolul, oroszul. A közelharc, a robbanóanyagok, a lehallgatás és a megfigyelés, a lő- és a hidegfegyverek mestere. Bármilyen környezetben magabiztosan mozog, végtelenül taktikus, hidegvérű és felkészült, kétségek nélkül, rutinszerűen öl. Mennél többet tud meg múltjáról, annál inkább gyűlöli önmagát, a CIA szervezetét és mindazokat, akik a Cég ügynökévé tették.
*
„Mrs. Lampert, tudja ön, mi az a CIA?” – tette fel a kérdést Walther Matthau a Charade (1963) című filmben a tündéri Audrey Hepburnnek. „Nem úgy tűnik, hogy egy légitársaság, vagy mégis az volna?” „Központi Hírszerzési Ügynökség. CIA.” „Úgy érti, hogy kémek és hasonlók?”.
Az 1960-as években a Cég tabunak számított a hollywoodi stúdiók világában; teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy Allen Welsh Dulles, vagy John McCone igazgatóságának idején filmeket forgassanak Langley visszaéléseiről, nyíltan bírálva a szervezetet, megszellőztetve az úgynevezett fekete műveletek (Black Ops) létezését. Az első CIA-ügynök, aki komoly stúdiófilmben lépett vászonra, a második világháborús katonai propagandaplakátokat idéző Felix Leiter volt (Dr. No, 1962), aki az amerikai kormány megbízottjaként támogatta James Bond küldetését (azóta is rendszeresen visszatérő segítőpartnere a 007-esnek). Az évtized végétől azonban egyre több kínos információ szivárgott ki a CIA tevékenységéről, a rákövetkező időszak pedig bukások sorozatát hozta: kompromittáló adatok kerültek nyilvánosságra a Főnix-műveletről és a Vietnami Pacifikálási Programról, a PRU nevű halálalakulatok délkelet-ázsiai tevékenységéről, a hazai földön folytatott Káosz-műveletről, és a Watergate-botrányban is érintetté váltak egykori hírszerzőtisztek. Megjelentek a kétkedés és a bűntudat filmjei – Skorpió (1973), A keselyű három napja (1975), A dominó-elv (1977), Az amatőr (1981) –, amelyek leszámoltak a hazafias érdekeket szolgáló, felelősségteljes szervezet ideájával (Az amatőr egyik szereplője egyenesen a Gestapóhoz hasonlítja az Ügynökséget). Ezekben a mozikban a Cég rendre honfitársai ellen fordul, ám a Bourne-filmekkel szemben a dramaturgia itt még adott esélyt a civilek számára: Robert Redford közönséges elemzőként buktatja le a szakadár részlegvezető magánakcióját, Gene Hackman nem túl éleselméjű ex-fegyencként is képes felgöngyölíteni a nagyhatalmi összeesküvést.
A hidegháborús környezetben az operatív ügynököket nemzeti hősökként, ideológiailag motivált patriótákként ábrázolták a hollywoodi mozikban, akik áldozatokban teljes szolgálatot nyújtanak hazájuk számára (remek példa erre Jack Ryan, a Vadászat a Vörös Októberre és a Férfias játékok főszereplője). Ám 9/11, a Patriot Act, az afganisztáni és az iraki beavatkozás, a „terror ellen viselt háború”, az Abu Ghrabi-eset, az Európa területén működtetett titkos börtönök és rejtett kihallgató központok botránya után a Cég arculata a mozifilmekben is megváltozott. Langley immáron sejtjei legmélyéig romlott, korrupt és mindenható; technokrata, önelégült hivatalnokai élet és halál teljhatalmú uraiként, a demokrácia és a nemzetközi jog alapelveit megsértve, kontroll nélkül garázdálkodnak (a Bourne-ultimátum kiképzési koordinátora, Dr. Albert Hirsch egyenesen a szadista náci orvosokat idézi). A konstans háborúban álló Amerikában már nem adatik meg a civil oppozíció lehetősége, tehetséges amatőrök és félhivatásosok nem léphetnek fel eredményesen a lehengerlő technikai és hálózati fölényt birtokló, sem írott, sem íratlan szabályrendszerek által nem korlátozott hírszerzéssel szemben. A fejbelőtt idős házvezetőnő (A Bourne-rejtély), a londoni metróállomás nyüzsgésében mesterlövész által kiiktatott tényfeltáró újságíró (A Bourne-ultimátum), a „civil veszteségek” járulékos kárként való elkönyvelése egyértelműen jelzi, hogy ez a beavatott profik terepe, a polgári személyek mindössze megoldandó problémák, felszámolandó akadályok, legjobb esetben puszta tereptárgyak. Ha kell, részvét nélkül, szenvtelenül sújt le rájuk a Cég, miként saját embereiket sem kímélik, ha gyorsan változó érdekeik úgy diktálják. „Nincs felhatalmazása rá, hogy megölje!” – figyelmezteti ingerülten Pamela Landy (Joan Allen) a műveletet irányító részlegvezetőt a Bourne-ultimátumban, mire Noah Vosen igazgatóhelyettes (David Strathairn) leereszkedő hangnemben, cinikusan hárít: „Ó, dehogynem”.
*
A 9/11 utáni, háborús közegben fogant Bourne-filmek egyik legfontosabb motívuma a gyökeresen megváltozott ügynök- és ellenségkép. James Bond, őfelsége hírszerzőtisztje sohasem használ álnevet, hetykén mutatkozik be, elegáns öltönyöket hord, drága autókat hajt és szívesen időzik előkelő kaszinókban. A 007-es nyegle és célratörő világfi, de sajátos etikai kódexszel rendelkezik, és ha megfelelő kvalitású ellenséggel hozza össze a forgatókönyvírói lelemény, szakmai tiszteletet, akár együttérzést is mutat iránta. Vele szemben Jason Bourne kerüli a feltűnést, tucatnyi útlevelet használ, egyszerű ruhákat visel, nem teremt szemkontaktust, elvegyül a tömegben. Nem kötik szabályok, soha nem kockáztat, a nulltolerancia elvével dolgozik. Folyamatosan figyel, reagál és alkalmazkodik, ösztönszerű paranoiája életben maradásának legfőbb záloga.
A szerepzavaros, önmaga ellen forduló CIA képe nemkülönben évtizedes torzulási folyamat eredménye. A Cég hajdanán a Truman-doktrína által meghirdetett kommunizmus elleni harcot volt hivatott szolgálni: a Szovjetunió Hőse érdemrenddel kitüntetett, a vodkák mellé savanyú szagú cigarettákat szívó, atomfegyvereket telepítő, a Lincoln Memorial helyére Sztálin-szobrot álmodó KGB-tisztek sztereotípiája tökéletes megfelelt az amerikai társadalom igényeinek. Ronald Reagan nyilatkozata, melyben a Szovjetuniót a Gonosz Birodalmának minősítette, holmi szakrális színezettel gazdagította, a demokrácia és az egyetemes emberi szabadságjogok fennmaradása érdekében vívott keresztes háborúnak tüntette fel az amerikai hírszerzés tevékenységét. A hátország és a hadszíntér ekkor még nem mosódott egybe, az akciók Latin-Amerikában, a keleti blokk területén vagy a Közel-Keleten (Libanon, Líbia, Irán, Irak) zajlottak, a szembenálló ügynökök pedig furcsán öltöztek és akcentussal beszélték az angolt. A harmadik évezredben azonban korántsem egyértelműek a frontviszonyok, ebben a ringben nincs piros és kék sarok, legfőképpen pedig nincsenek kötelek, amelyek elhatárolnák a küzdőteret a külvilágtól. Az új generációs hírszerzőfilmek – Sziriána (2005), Az ügynökség (2006), Beavatás (2005), Egy veszedelmes elme vallomásai (2002), Kiadatás (2007), Az utolsó jelentés (2007) – egy ezercsápú, önmagába belegabalyodó és önmagával viaskodó Frankenstein-szörny képét rajzolják fel, amely gátlástalanul visszaél hatalmával, és miként a meghajtott generátor az elektromos áramot, oly természetességgel termeli ki saját ellenségét.
A Jason Bourne-trilógia kritikai és üzleti szempontból is kirívóan sikeressé vált (összesített bevételei valószínűleg meg fogják haladni az egymilliárd dollárt), az amerikai közönség és az újságírók nem csupán az önostorozó, megkeseredett ügynök figuráját fogadták el fenntartások nélkül, de furcsa módon a CIA végtelenül nihilista ábrázolása sem keltett morális aggályokat. A Reagan-korszakban a republikánus sajtó valószínűleg elmeháborodott fantazmagóriának, a nemzetbiztonsági szempontból kulcsfontosságú titkosszolgálatok hitelességét aljas módon kikezdő liberális mocsoknak, vagy éppen baloldali propagandának titulálta volna a sorozatot, de 2007-ben már nem születtek efféle ideológiai bírálatok. Korunk Amerikáját a belső ellenség víziója kínozza, az állampolgárok pedig megszokták a nemzetvédelmi célokat szolgáló intézkedések sorozatát, meglepő készségességgel alkalmazkodtak az új protokollhoz: a sorozatos repülőtéri ellenőrzések, a lehallgatott telefonok és a hírszerzés által ellenőrzött e-mailek, a szüntelen gyanakodás a napi életvitel szerves részévé váltak. A nyilvánosság nemrégiben értesült róla, hogy egy 2004-ben indított titkos programból kifolyólag a mentősök és a tűzoltók is jelentési kötelezettséggel bírnak: a közszolgálatok dolgozóit a nagyvárosokban hírszerzési feladatokra is alkalmazzák, mert ők – szemben a helyi és a szövetségi rendőrség embereivel – engedély nélkül beléphetnek a magáningatlanok területére. Az amerikai titkosszolgálatok eredeti, oltalmazó funkciója lassan a daliás múlt részévé válik; az üldözési mánia világában mindenki gyanús, mindenki potenciális ellenség, az állampolgárok pedig nem védett személyek, hanem célpontok.
*
Jason Bourne valódi neve David Webb. Az amerikai hadsereg különleges alakulatának századosaként, hazafias indíttatásból, önként jelentkezett a CIA titkos programjába, és felvételi vizsgaként lelőtte egy ismeretlen, kiszolgáltatott honfitársát. A Treadstone nevű fekete művelet legjobb ügynökeként szolgált, kérdések nélkül ölt, mígnem egy ízben felülbírálta a parancsot, és az utolsó pillanatban önkényesen berekesztett egy fontos műveletet. Morális öntudatra ébredése elfogadhatatlan hibát jelentett a gépezetben, a titkos hatalom lojális végrehajtójából kiemelt prioritású nemzetbiztonsági kockázattá vált. Három évet töltött meneküléssel és nyomozással; bármerre járt, romlást és halált hozott mindenkire, míg végül sikerült felgöngyölítenie a törvénytelen Feketetövis-műveletet, és lefejezte a CIA teljes vezérkarát. Bourne tragikus árat fizetett vétkeiért, és bűnbocsánatot gyakorolt, ám az elkövetett hibákat jóvá nem teheti – ez a feladat talán a következő generáció ügynökeire hárul.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 939 átlag: 5.49 |
 |
|
