KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
NEOWESTERN
• Greff András: Új s új lovasok Western a XXI. században
• Klág Dávid: Fals bálványok Jesse James-filmek
• Varró Attila: Fakó horizont Elmore Leonard westernjei
• Nevelős Zoltán: Nyugaton a helyzet Ethan Coen–Joel Coen: Nem vénnek való vidék
OZU
• Karátson Gábor: A tengeri angolna íze Ozu esküvői
MAGYAR KRIMI
• Orosdy Dániel: Angyalföldről szeretettel Tűzvonalban
• Hungler Tímea: Krimiben tudós Beszélgetés Gigor Attilával
• Horváth Antal Balázs: A gravitáció ellenében Beszélgetés a Paráról
• Kolozsi László: A betyár és a becsület Beszélgetés Dobray Györggyel
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Valóságblöff Pókerarc
FESZTIVÁL
• Báron György: Filmek a Selyemúton Bursa
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában 2.
KRITIKA
• Kovács Marcell: Azonosítás Gyilkos ígéretek – Eastern Promises
• Kovács Marcell: A primadonna és a kisded Nyugalom
• Báron György: Cabiria nappalai Majdnem szűz
• Barotányi Zoltán: A rémség és a szörnyeteg Ellenségem ellensége; A terror ügyvédje
• Győrffy Iván: A világbank elektromos szíve A nagy kiárusítás
MOZI
• Schreiber András: Vérző olaj
• Vajda Judit: Hallam Foe
• Győrffy Iván: Az utolsó óra
• Tüske Zsuzsanna: Juno
• Klág Dávid: Cloverfield
• Parádi Orsolya: Egy bébiszitter naplója
• Alföldi Nóra: A napkirálynő
• Kovács Gellért: A Spiderwick krónikák
• Forgács Nóra Kinga: Mindenképpen talán
• Varró Attila: Rambo 4.
DVD
• Csillag Márton: Balaton retró
• Klág Dávid: Hatalmas szív
• Szalóky Bálint: Nappali őrség
• Pápai Zsolt: Az alvilág királya

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Pókerarc

Valóságblöff

Deák Dániel

Valóság, játék, blöff. Ki gondolná, hogy egy licensz-vetélkedő tökéletesen modellezi közállapotainkat?

 

Nyerni jó. Pénzt nyerni pedig a legjobb. Tudja ezt mindenki, a televíziók szerkesztői főleg. Amíg a tévé létezik, újra és újra látunk majd olyan műsorokat, amelyek végén, kezében a nyereménnyel, örül a győztes, a vesztes pedig szomorúan elkullog. Persze számtalan típusa létezik a vetélkedőknek. Betelefonálós, tippelős a fapadosabb fajtából (délelőtti, délutáni műsorsávokban); műveltségi, tehetségkutató – ezek megvalósításába már több pénzt és energiát fektetnek, főműsoridőben adják őket, s miután a tét nagy, leginkább a külföldön már bizonyított licenszet adaptálják a kereskedelmi televíziók, megint csak rengeteg pénz fejében. A közszolgálat pedig kapkod, kétségbeesetten próbál futni a „nagyok” után, ám az eredmény leginkább egy bizonyos Akhilleusz és a teknős versenyére emlékeztet, mind a nézettséget, mind – és ez a különösen fájó – a kivitelezés minőségét illetően.

Az elmúlt években a tévés vetélkedők alműfajai között elmosódtak a határok. A műveltségre, a versenyző tudására épülő műsorok és a szerencsejátékok elemei összekeveredtek. Hosszú idő telt el a Van benne valami! rendszerváltás-korabeli tudás-vetélkedője, de a 90-es évek közepén futó Telemázli azon műsorszáma óta is, amelyben egy zuhanyfülke-szerű helyen kellett a játékosnak elhelyezkedni, és a kezébe, zsebébe, szájába és egyéb testrészeibe tömködni a fülkében műszél által össze-vissza fújt ezreseket. (Ilyesfajta bankófétis a legújabb vetélkedőkben, az Áll az alku!-ban vagy a Széfben és a Pókerarcban is visszaköszön.)

Az igazi korszakhatár – legalábbis hazánkban, „Nyugaton” ugyanis minden úgy két-három évvel korábban kezdődik – 2002, azaz a valóságshow-k megjelenése. Emlékezzünk vissza, milyen kétségbeesés övezte annak idején a Big Brother és a Való Világ felbukkanását! Sokan rögvest Szodomát és Gomorát vizionálták a produkciókban, amelyek emberek lakta állatkertet csináltak a főműsoridőből, ám egyik eszmefuttatás sem tudott megnyugtató választ adni arra a kérdésre, vajon miért szeretik a népek nézni azt, ahogy embertársaink esznek, isznak, szexelnek és ürítenek a nagy nihil közepette. Kétféle befogadás-elméleti válaszkísérlet variációit hallhattunk ismételten: kukkolni jó dolog (a moziban sincs ez másképp), illetve, hogy szeretjük saját tükörképünket keresni a képernyőn. (Noha a kettő tulajdonképpen össze is fonódik, amennyiben azért kukkolunk, hogy megbizonyosodjunk róla, az emberi gyarlóság nem csak minket sújt.) Ma már látszik, a valóságshow-k okozta sokk inkább egy összetettebb folyamat kezdete, mint egy sivatagos állapot beköszönte. Az utóbbi évek sikeres műsoraiban, így a vetélkedőkben is egyre inkább az „átlagember”, a „nép” egy tipikus képviselője jelenik meg, akivel valami többé-kevésbé különleges történik a produkció során. A fent említett válaszkísérletek közül – a valóságműsorok dramaturgiájának továbbgyűrűzése mellett – tehát inkább a második tűnik érvényesnek, hiszen a megannyi privát sors felhozatala inkább azt hivatott jelezni: „én” vagyok az, aki a dobozból visszanéz. Igaz, ha korlátozottan is, a kukkoló bennfentes-kívülálló szerepköre is érvényesül, hiszen a néző folyamatosan értesül a vetélkedő aktuális állásáról, tehát sokkal többet tud, mint a játékosok, és kéjjel telve élvezheti próbálkozásaikat.

Az RTL Klub legutóbbi nagy produkciója, a Pókerarc a valóságshow-k és műveltségi vetélkedők talán legjellegzetesebb hibridje. A csatorna egy percig sem titkolta, komolyan veszi a műsort, amivel – ha már a címmel a pókert idézték meg – nem kis kockázatot vállalt, hiszen majd' két hónapnyi főműsoridejét bízta rá egy olyan franchise-produkcióra, ami több környező országban megbukott, igaz, Angliában zajos siker volt. Nos, itthon bejött a blöff. Ennek érdekében a műsor vezetését Vágó Istvánra bízták, ami nem meglepő, hiszen ha kvíz indul az RTL Klubon, ő megkerülhetetlen – az már viszont többekben megütközést keltett, hogy társul kapta Sebestyén Balázst, aki eddig jobbára olyan ciki műfajokban dolgozott, mint a délutáni, nevéről elkeresztelt kibeszélőshow, vagy még korábban egy zenetévé kívánságműsora.

Az eredeti, brit műsor készítőinek minden bizonnyal az a tény adta az ihletet, hogy a póker sosem volt olyan népszerű, mint napjainkban. Az áttörés – derül ki az Economist karácsonyi számában megjelent elemző-cikkből – mint oly sok más játék esetében, az internetnek köszönhető. A pókerjátékosok online-közösségekbe szerveződve játszanak, és a komoly tétek szavatolják, hogy a lelkes amatőrök mellett igazi profik is színre lépnek. Különös módon az online siker azt eredményezte, hogy a tévék is egyre inkább felfedezték a pókert, aminek mára már olyannyira otthonává vált a képernyő, hogy például Angliában önálló tematikus csatornán sugározzák egymás után a partikat – s ne feledjük, a hazai sportcsatorna műsorpalettáján is stabil helye van, Korda György figurájával összeforrva. Egyre többen ismerik tehát a szabályokat, egyre többen gondolkoznak „pókeresen”, nem véletlen, hogy a kártyajáték számos kutató érdeklődésének középpontjába került az elmúlt években. A játékelmélet, a kombinatorika, a mesterséges intelligencia vagy pszichológia szakemberei számára a póker titkainak megfejtése és a következtetések levonása nagyobb kihívást jelent, mint például a sakk összefüggéseinek kutatása. A póker ugyanis életszerűbb, jobban képes modellezni az emberi gondolkodást, a döntéshelyzetben való viselkedésünket. Tehát, akár a legjobb játékok, túlmutat önmagán, s viszonylag egyszerű szabályok segítségével képes megmutatni, hogyan gondolkodunk és cselekszünk bizonyos helyzetekben. A Pókerarc is erre játszik; ugyan nincs sok köze a póker szabályaihoz, de képes a játék közben tapasztalható viselkedést – nevezetesen a blöff-technikát – átültetni egy tévés kvízshow szabályai és látványos, csillogó díszletei közé. És mindemellett olyan helyzetet tud teremteni, ahol a néző elegáns kívülállóként beleláthat minden játékos lapjaiba.

Így elsőre egyértelművé válik az is: a győzelem legalább annyira igényli a versenyzők fifikáját és személyiségét, mint az úgynevezett műveltségüket – és éppen ettől vált részben reality show-vá a Pókerarc. A korábbi vetélkedőkben a játékosok a tudásukat (és a szerencséjüket) hozták, „Kovács János vagyok, pedagógus, Szegedről érkeztem” – a bemutatkozás ennyivel el volt intézve. A pókerarcokat viszont részletesen megismertük: az egyes fordulókat „vallatással” vezették fel, ahol magukról beszéltek a szereplők, csípős kérdésekkel igyekeztek összezavarni a másikat, s természetesen a blöffölés itt is megengedett volt. Ez szolgálta az alapkonfliktusok megteremtését, az itt elhangzottakat szemérmetlenül fel kellett használni a játék közben. Az öt forduló mindegyikének tétje volt: aki a leggyengébben teljesít, az üres kézzel távozik, ha csak valaki nem száll ki önként, és viszi haza az addig összegyűjtött pénzét. A blöff a lényeg, nem a tudás. Az előző sikerkvízben, a Legyen ön is milliomos!-ban fokozatosan váltak egyre nehezebbé a feladványok, a Pókerarcban körülbelül az ottani százezer forintos kérdés színvonalán mozogtak a legnehezebb kérdések, igaz, mindössze öt másodpercet lehetett gondolkodni, segítség nélkül. Az új típusú vetélkedők győztesének képe tehát egész más, mint a szép emlékű műveltségi vetélkedőké. Ami persze a hazai társadalmi állapotok között, finoman szólva, nem mindig a legízlésesebb szituációkat varázsolta a képernyőre – a biztos tudásból fakadó magabiztosság helyett inkább a sunyiság, a másik fúrása került előtérbe.

Az amúgy az utolsó csavaralátétig külföldi minta alapján – egyébként profi módon – felépített műsor attól kezdve vált hungarikummá, amikor a szereplők egymásnak estek. Nem tudni, az RTL Klubnál milyen hatástanulmányokat végeztek, mikor a műsort előkészítették, és ezek alapján biztosak voltak-e a sikerben (ha igen, a politikai pártok bármelyike sokat tanulhatna a kereskedelmi tévétől), de visszatekintve úgy tűnik, mintha ezt a blöffölős, svindlis játékot kifejezetten a magyarok számára készítették volna. Ugyanis nálunk nem arról volt szó, hogy a játékosok faarccal és egy-két találó piszkálódással küzdöttek volna a sikerért. Nálunk majd' minden játék egyharmada táján elszabadult a pokol, és elkezdődött a másik fúrása. Ilyenkor a cím is teljesen érvényét vesztette, hiszen szó sem volt arról, hogy a blöfföt pókerarccal leplezték volna a szereplők, hanem rendre az vált a leghangosabbá, akinek a legtöbb félnivalója akadt. Így aztán sokszor kiszámíthatóvá vált az egyébként izgalmasan kidolgozott játék. A szőke nőket leszőkenőzték, a kétkezi munkást lebunkózták – a csatorna pedig kellően óvatos volt ahhoz, hogy kisebbségeket, romákat, melegeket nem válogatott a szereplők közé, ki tudja, mi lett volna belőle. A másik jellegzetesség, ami az angol verzióval összehasonlítva szembetűnő, hogy a játékosok elenyésző része tudta játékként felfogni a küzdelmet az éppen aktuális nyereményért. Mindenki bevallottan kész tervvel érkezett: a pénzből majd lakást, kocsit vesz (Dodge Vipert – szerénykedett az egyik versenyző), beindítja a vállalkozását, megoldja az életét. Az egyik legendás pókerjátékosnő, Victoria Coren szerint „a játék ugyan a pénzről szól, de valójában semmi köze a pénzhez”. Amíg az eredeti Pokerface-ben ez az elv megmaradt, nálunk a nyeremény reménye elhomályosította a tekinteteket.

Talán nem túl erőltetett, ha a „magyar változatról” a közállapotainkra asszociálunk: a stikában megoldott ügyletekre, a fusizásra, a szomszéd tehenének megdöglesztésére. Egy nem elhanyagolható részlet különbözteti csak meg a magyar parlament kisstílű játszmáitól a Pókerarcot, nevezetesen, hogy amíg a játékban a néző a mindentudó pozíciójában ül, és figyelheti az eseményeket, addig az Országházban éppen a fordítottja történik. A párhuzam abszurdnak tűnhet, de talán nem árt, ha televíziós (és politikai) ügyekben Londonra vetjük vigyázó szemeinket; A Strictly Come Dancing (nálunk Szombat esti tánc) című műsorban Vince Cable, a liberális demokraták vezetője táncra hívta a sorozat győztesét, mivel – mint fogalmazott – a politikusoknak van mit tanulniuk a műsorok készítőitől, akik sokkal jobban tudják, hogyan ragadják meg a nézők figyelmét, és bírják szavazásra őket. Ki tudja, ha már se a tévéshow-kat, se a politikusok cirkuszi mutatványait nem zárhatjuk ki életünkből, talán egyszerűbb volna az egészet egy gigantikus kvíz-, ének- és táncműsorban letudni. Őszintébb produkciókat látnánk, és talán jobban is szórakoznánk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9298