KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/május
AMERIKA '68
• Vágvölgyi B. András: Hosszú, forró évtized Amerika '68
• Pápai Zsolt: Az ideológia vége A hollywoodi film és az ellenkultúra
• Takács Ferenc: Mailer, halál, Amerika Norman Mailer, a lázadó
• Barna Imre: Honvágy-blues Ott sem vagyok
• Barotányi Zoltán: A gitár marad Protest-zene
ROBBE-GRILLET
• Janisch Attila: Útvesztő objektív megvilágításban Alain Robbe-Grillet
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
LENGYEL HISTÓRIÁK
• Kovács István: Lengyel Antigonék Katyń
• Pályi András: Éjszakai vonaton Jerzy Kawalerowicz
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egy pikoló homályos Berlin
FILMEMLÉKEZET
• Orosz István: Gyermekrajzok tükrében Macskássy Katalin (1942–2008)
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Virtuális szomszédaink Magyar szappan
• Soós Tamás: Családi köd Bekamerázott famíliák
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Nem gyereknek való vidék Másik bolygó
• Stőhr Lóránt: Kalandra fel! Bahrtalo!
• Vajda Judit: Túl sok szó Eszter hagyatéka
• Csillag Márton: Falusi naturizmus Bakkermann
MOZI
• Baski Sándor: Pénzhamisítók
• Tüske Zsuzsanna: Irina Palm
• Vajda Judit: Testvérem egyedüli gyerek
• Ádám Péter: Angel
• Kárpáti György: Las Vegas ostroma
• Donáth Mirjam: Paris
• Csillag Márton: Charlie Bartlett
• Klág Dávid: Vértestvérek
• Harmat Eszter: Rövid, de kemény
DVD
• Varga Zoltán: Nővérek
• Teszár Dávid: Appleseed – A jövő harcosai
• Kovács Marcell: Érzelmek tengerében
• Pápai Zsolt: Airport

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerika '68

Amerika '68

Hosszú, forró évtized

Vágvölgyi B. András

Virággyermekek és halott Kennedyk, szex, drog, rock és Vietnam. A hatvanas évek kulturális polgárháborújából új Amerika és új Hollywood született.

 

1968 Amerikában nem januártól decemberig tartott, 1968 a hatvanas évek esszenciája, ráadásul a „hosszú hatvanas éveké”, mely 1959-től 1974-ig, Kubától a Watergate-ig tartott. Ennek természetesen számos a következménye, vetítővásznon és képernyőn egyaránt. Nem volt ugyanis még egy ilyen évtized, mikor film, popkultúra és politika ennyire egymásba olvadt volna.

 

*

 

David Lynch állítja, hogy az ötvenes évek volt a legfontosabb évtized a XX. századi Amerikában, az eisenhoweri prosperitás kora, mikor 60%-kal nőtt a nemzeti össztermék, az amerikaiak kényelmes többsége saját családi házában lakott, nemigen volt munkanélküliség, noha dúlt a hidegháború és az Amerika-ellenes paranoia (Joe McCarthy, HUAC, „hollywoodi tízek”) és szputnyiksokk és hideg telek Koreában, de volt rock’n’roll is és Elvis Presley és még sokan mások. Az ötvenes évek volt az az időszak, mikor a baby-boomernek nevezett generáció (a II. világháború után születettek – 1946–53 között több gyerek született Amerikában, mint a megelőző harminc évben összesen) gyermek volt. Noha David Lynchet a legmesszebbmenőkig tisztelem, mégis állítom, hogy a hatvanas évek – mikor nőtt a nemzeti össztermék, az amerikaiak kényelmes többsége saját családi házában élt, noha hidegháború volt s rakétaválság és Gagarin, és meleg nyarak Vietnamban, de volt beat, pop, rock és Jim Morrison és Jimi Hendrix és Janis Joplin – talán még fontosabb volt. A hatvanas évek volt az a kor, mikor a baby-boomernek nevezett generáció kamasz volt.

Jim Hoberman Mesebeli élet (The Dream Life. Movies, Media, and the Mythology of the Sixties, 2003) című könyve épp ezzel a problémával vet számot. Hoberman a Village Voice vezető filmkritikusa, a Cooper Union filmtörténet-oktatója, a kortárs filmkritika egyik legjelentősebbje, akire mindenképpen érdemes figyelni akár a ma filmjéről, akár filmtörténeti perspektíváról szól. Hoberman szerint a hatvanas évek filmes archetípusai: a Hollywoodi Szabadságharcos, a Történelem Titkosügynöke, az Igazságos Törvényenkívüli, a Törvényes Felkelő és a Hatvanas Évek Túlélője. Vegyük sorjában! A Hollywoodi Szabadságharcos történelmi megtestesítője John Fitzgerald Kennedy volt, aki az 1960-as elnökválasztást, ha kis arányban is, de megnyerte a korábbi alelnök, a republikánus Richard Milhous Nixonnal szemben. A Hollywoodi Szabadságharcos a csendes-óceáni háború hőse, fiatal és sármos szenátor, mozgókép-bolond, magazincímlap-sztár szoknyavadász, filmszínésznők körül legyeskedő 64 fogú dzsigoló, már az apjának, a szesztilalom idején jelentős vagyont összeütő Joe Kennedynek is Gloria Swanson volt a szeretője, nem csoda, hogy ő meg sem áll Marylin Monroe-ig.

 

 

A Hollywoodi Szabadságharcos és a Történelem Titkosügynöke: a hidegháború filmjei

 

1960 októberében, az elnökválasztás előtt két héttel két nagyfilmet mutattak be az amerikai mozik: John Wayne rendezésében, producerségével és főszereplésével az Alamót és Kirk Douglas főszereplésével és producerségével (rendező: Stanley Kubrick) a Spartacust. Alamo egy texasi helynév, amerikai legenda, olyan, mint nekünk Mohács, csak mégsem. Ettől Amerika. A XIX. század elején Texas még Mexikóhoz, sőt, Spanyolországhoz tartozott, ám a betelepülő jenkik elszakadásban kezdtek gondolkodni. 1836-ban mintegy kétszáz jenki (spanyolul: yanqui) védelmez egy kicsiny erődöt 7000 mexikói reguláris katona ellenében. Mikor a New York-i Dél-Bronx az Egyesült Államok rendőrileg lagszarabb helye lett, nemhiába hívták az ottani őrsöt „Alamónak”. John Wayne filmjében – tudjuk: őt Sztálin meg akarta öletni, mondván, hogy túlontúl hevíti az amerikai harci morált! – a kevéske amerikai végső leheletéig küzd, olyanok ők, mint egy Várkonyi Zoltán-féle Jókai-adaptáció: hősleg, nem megalkudva, céljuk, mint hósipkás csúcs, emelt fővel s ekképp tovább! Elhalnak mindannyian, de a női főhős s gyermekei el tudnak távozni és még a gonosz Santa Anna mexikói generális is megemeli kalapját. Davy Crockett (John Wayne) ugyan bajonettet kap szívébe, miként jobbkézi embere, Jim Bowie (Richard Widmark) is, de a történelem pörög tovább, s Texas egyszer amerikai lesz, a „magányos csillag állama”, mely egyszer majd George W. Busht adja a világnak. Wayne volt a végső amerikai II. világháborús hős, noha fronton sose járt, de ő az amerikai katona reprezentációja, megtestesítője, Ringo Kid a Hatosfogatból, nyurga fiú, dallamos léptekkel, aki bárhol, bármikor szembeszáll az ellennel, legyen az Szicília, Guadalcanal, Midway, Normandia, Okinawa, Korea, vagy később Vietnam, szempontja nemzeti szempont, a John Wayne-féle Hollywoodi Szabadságharcos amerikai nacionalista, némi jingoizmussal (angolszász szupremáciatudat) körítve. 1960 októberében, az elnökválasztás előtti napokban ez a mozi volt a republikánus jelölt, Nixon filmje.

Ahogy a demokrata Kennedyé Kirk Douglas és Stanley Kubrick Spartacusa volt. Merész, balos állítás. Az első rabszolgalázadó, a gladiátor, Marx és Engels kedvence, az 1919-es német kommunizmus címadó figurája. A thrák gladiátor felkelése volt Róma legnagyobb belső kihívása i. e. 70 körül, nagytotálokban felvett rabszolgaserege már az 1964-es Polgárjogi Törvényt, a déli államok szegregációját megszüntető szövetségi szabályozást előlegezte, a Kirk Douglas-i Hollywoodi Szabadságharcos a progresszió bajnoka. Elnyomottak felszabadítása, az emberi méltóság védelme, az emberek egyenlősége Isten és a törvény előtt – klasszikus emberjogi liberális program, látványos díszletek között. (A hatvanas évek eleje még erősen a western időszaka volt – bár halódik, s csak spagetti-formában tér vissza az évtized közepétől –, noha már az offbeat, a klasszikustól eltérő westernek kora John Ford 1956-os Az üldözőkje óta. Az évtized elejének westernje John Sturges Kuroszava-remake-je, a Hét mesterlövész. A Yul Brynner, Steve McQuinn, Charles Bronson és a többiek által megformált westernhősök már nem a Vadnyugat, a „frontier” meghódításában jeleskednek, hanem Calvera (Eli Wallach) rablói által sanyargatott harmadik világbeli (mexikói) elnyomottakat segítenek. Az évtized végének még rendhagyóbb westernjei – elsősorban Sam Peckinpah alkotásai, közülük is főként a Vad banda – már a westernhősök tekintetében is sokkal kiégettebb, cinikusabb vad bandát ábrázol, s a harmadik világbeli (mexikói – értsd: vietnami) viszonyokban is inkább meglátja a diktatúrát, a katonai juntát.

A Történelem Titkosügynökének egyik első megjelenési formája az 1962-es A mandzsúriai jelölt, a hidegháborús paranoia filmje (rendezte John Frankenheimer, főszereplő Frank Sinatra), kínai és koreai kommunisták által agymosott koreai háborús veterán olyan hőstettért kap kitüntetést, amire rajta kívül nem emlékszik senki. A vizsgálat hatalmas összeesküvésre vet fényt. Ha már agymosás, őrülttudós-motívum és csúcsrajáró hidegháború, akkor a jamaikai lakos brit kémregényíró Ian Fleming James Bond-sorozatának is valójában csak a hatvanas évek elején állnak neki megfilmesíteni: az első film a Dr. No (rendezte: Terence Young, főszereplő: Sean Connery), a karibi szigeten titkos nukleáris programmal kísérletező kínai pszichopata és Őfelsége 007-es ügynökének kalandja + Ursula Andress. A brit akcentus Amerikában az intellektuális sikk jele, Jackie Kennedy többször hangot adott számtalan interjúi egyikében, mennyire odavan az angol ügynökért, s férje, az elnök a filmet kedvencei között említette. Stanley Kubrick nemcsak Kirk Douglasnek szekundált ebben az időszakban, hatalmas filmekkel állt elő. A Nabokov-regényből készített – apolitikus, ezért jelen témánk szempontjából nem tárgyalandó – Lolita mellett a Dr. Strangelove, avagy hogyan tanultam meg szeretni a bombát volt Kubrick hatvanas évek eleji főműve. Az Egyesült Államok Légierejének egy ezredese, Jack Ripper (vö. Hasfelmetsző Jack; Sterling Hayden) rájön, hogy az oroszok „elveszik éltető testi nedveinket”, ezért termonukleáris támadást intéz saját szakállára a Szovjetunió ellen. Egy brit tiszt (Peter Sellers) próbálja megakadályozni, az elnök (Peter Sellers) a részeg szovjet pártfőtitkárral próbálja kommunikálni az esetet, és a náci V-2 atyjáról, a háború után amerikai szolgálatba segítetett Werner von Braunról mintázott Dr. Strangelove (Peter Sellers) pedig évszázadokra barlanglakó jövőképet fest a nukleáris holokauszt utánra.

1961. augusztus 13-án az NDK hatóságai szovjet beleegyezéssel falat húztak Nyugat-Berlin köré. A hajdani berlini filmiparban nevelkedett Billy Wilder ekkor rendezi Egy, kettő, három című dolgozatát egy MacNamara nevű nyugat-berlini Coca-Cola-igazgatóról (a harmincas évek Warner Brothers gengszterfilmjek sztárja, James Cagney időskori szerepe), akinek a lánya beleszeret egy kelet-német kommunistába, titokban házasodik, terhes lesz, a szovjet elvtársak is megjelennek a színen. Igazi Billy Wilder-vígjáték, a forgatás után néhány héttel már állt a fal, és rá néhány héttel John Kennedy amerikai elnök Berlinben elmondta elnökségének leghíresebb mondatát – „Ich bin ein Berliner” –, de egy újabb mozibuzi hidegháborús amerikai elnökig kellett várni (Ronald Reagan), aki huszonhét évvel később a Brandenburgi Kapunál felhívással élt („Gorbacsov elnök úr! Kérem bontsák le itt ezt a falat!”), s csodák csodája, rá egy évre el is bontották a szimbolikus építményt.

„Camelot” – mely nemcsak a kelta regék és mondák Arthur királyának kastélya, de a kifejezés amerikai kontextusban a Kennedy-elnökséget jelenti – volt a legfilmszerűbb, legbűnfilmszerűbb, leginkább krimis, thrilleres, legesleg-film noirosabb uralmi periódus az egész amerikai történelemben. Fiatal, karizmatikus, társadalmi reformoknak elkötelezett elnök olyan intenzív magánélettel, hogy még a Playboyt alapító Hugh Hefner is megirigyelhette volna. A First Lady egy Long Island-i francia bankár lánya, aki bevezette a francia konyhát a Fehér Házban, férje halála után egy görög hajónábobhoz ment feleségül, akinek előző élettársa minden idők legnagyobb operadívája, Maria Callas volt. Az ember, az elnök, aki farkasszemet nézett Fidel Castróval és Nyikita Hruscsovval, aki megpróbálta visszaszerezni Kubát, hogy egy Las Vegasnál is komolyabb kaszinósziget legyen belőle, de a Disznó-öbölbeli partraszállás csúfos kudarcot vallott. 1963. november 22-i, dallasi meggyilkolása máig rejtély, a legendás amatőrfelvételen – a Zapruder-filmen – két lövés, két különböző kaliber hallatszik. A „magányos gyilkost” még a feltáró vallomás előtt megölte egy sztriptízbár-tulajdonos, konspiráció-teoretikusok, összeesküvéselmélet-bolondok kedvence azóta is. Jócskán tévednénk, ha azt hinnénk, hogy Oliver Stone nem csinált filmet a témából, de minden politikai kontextusú, hatvanas években játszódó maffia- és kaszinófilmben előjön a sztori valamilyen eleme.

 

 

Filmzsugorodás és az ifjúsági probléma

 

A nagy stúdiók válsága – mint arról Peter Biskind is ír kitűnő, az Új Hollywoodról szóló könyvében, a Szelíd motorosok, dühöngő bikákban (Easy Riders, Raging Bulls. How the Sex & Drugs & Rock’n’roll Generation Saved Hollywood) – a hatvanas évek közepén csúcsára jutott, úgy tűnt, a televízió elszívja a mozi éltető testi nedveit, rohamosan csökkent a nagy produkciók száma Studio Cityben, csak az olyan B-filmes, low budget-produkciókat produkáló producerek és rendezők látszottak talpon maradni, mint az American International Pictures urai, Jim Nicholson, Samuel Z. Arkoff és Roger Corman. Ők Val Lewton és Jacques Tourneur (Macskaemberek, Egy zombival jártam) nyomdokain Edgar Allan Poe-t filmesítettek meg olcsón, horrort csináltak (itt kezdett Dementia 13 című első filmjével a poétikusan ifjú Francis Ford Coppola is), ők reagáltak először filmmel a Hell’s Angels Kaliforniát elsöprő motorosbandájára (Vad angyalok, 1966, rendezte: Roger Corman, főszereplő: Peter Fonda, Bruce Dern, Nancy Sinatra), ők emelték be a filmes témák közé a hippivilág LSD-forradalmát (Utazás, 1966), és Monte Hellman személyében lett underground western-rendezőjük (Vadászat, Kakasviadal), aki az autós-üldözős műfajban is tudott kultfilmet csinálni (Kétsávos országút). A stúdióknak meg kellett találni a választ a kicsik kihívására! Úgynevezett „ifjúsági, low budget-részlegeket” állítottak fel, a rendező a korábbi érához képest korlátlan szabadságot élvezett, és az egyik első nagyfilm, az Új Hollywood előfutára az 1967-es Bonnie és Clyde volt. Noha a filmet a jónevű Arthur Penn rendezte, a projekt motorja az akkor 30 éves, szívdöglesztő sztár, Warren Beatty volt. Az Igazságos Törvényenkívüli Robin Hood-i figurája, a bankrablások Rómeó és Júliája (Júlia szerepében Faye Dunaway), a majdnem végig impotens csábító önironikus gesztusával és Gene Hackman, Estelle Parsons és Michael J. Pollard földönjáró rezonőreivel nem várt hatalmas mozisiker lett. A Bonnie és Clyde a Szelíd motorosok mellett Új Hollywood nyitódarabja. Témánk szempontjából nem elhanyagolható, hogy Warren Beatty, liberális ügyek máig aktív harcosa, 1968-ban Robert F. Kennedy elnökjelöltségének támogatójául szegődött. Bobby Kennedyt tárgyév júniusában Los Angelesben lelőtte egy Sirhan Bishera Sirhan nevű férfi, aznap, mikor megnyerte a kaliforniai előválasztást, és alig két hónappal a polgárjogi harcos Martin Luther King meggyilkolása után. (Négy évvel később tagja az úgy nevezett „malibui maffiának”, azoknak a hollywoodi celebeknek, akik teljes mellszélességgel támogatják az „utolsó hippiremény”, az amerikai értelemben szélsőbalosnak tekinthető elnökjelölt, George McGovern kampányát. Beatty közeli barátja a kampányfőnök Gary Hart – erről (a témáról alapkönyvet író) Hunter S. Thompson is megemlékezik a Félelem és reszketés a 72-es kampánykörútonban –, s Gary Hart maga is indult volna elnökségért 1984-ben, de Warren Beatty-s ok miatt – csajozás – bukni kényszerült.)

 

 

68-as holdújév

 

Nem túlzunk, ha 1968-at az amerikai történelem egyik legturbulensebb évének gondoljuk. A dübörgő vietnami háború, félmillió amerikai katona Indokínában, februárban a Vietkong és az észak-vietnami hadsereg holdújévi (Tet) offenzívája nagyszámú amerikai halottal – ez adta meg az alaphangot. A Kennedy-gyilkosság után elnökké lett texasi alelnök, Lyndon B. Johnson simán nyerte az 1964-es választásokat Barry Goldwaterrel („az arizonai zsidó cowboy”) szemben, ám a növekvő háborúellenesség miatt 1968 márciusában visszavonulót fújt. Viszont az egykor vadul népszerű elnök öccse, Robert F. Kennedy volt főállamügyész a ringbe dobta kalapját az akkor fő demokrata jelöltnek számító Eugene McCarthy-val szemben. Április 4-én viszont Memphisben (Tennessee) lelőtték a fő polgárjogi harcost, Dr. Martin Luther Kinget. Június 4-én Bobby Kennedyt ölték meg, Hubert Humphrey, Johnson alelnöke lépett elő esélyes demokrata jelöltként, augusztus végén háborúellenes zavargások és minősíthetetlenül durva rendőri fellépés közepette őt választották elnökjelöltnek Chicagóban. Mely városnevet ez alkalomból – szubtilisen utalva a Varsói Szerződés csapatainak pár nappal korábbi csehszlovákiai „baráti segélynyújtására” – át is kereszteltek Czechcagónak. Az 1968-as az egyik legfurább volt az amerikai elnökválasztások történetében: egy harmadik jelölt, a rasszistának mondott déli (alabamai) kormányzó, George Wallace 13 %-ot szerzett, a háborúpárti republikánus Nixon kevesebb, mint 1%-nyi (kb félmillió) lakossági szavazattal – de több mint száz elektori szavazattal – verte a háborúpárti demokrata Humphrey-t.

Az akkoriban ellenkultúrának nevezett establishment-ellenesség úgy érezte, itt a vég! Az általános háborúellenesség és a faji egyenjogúságért folytatott küzdelem új formákat öltött. Noha amerikai társadalmi forradalomról már korábban is esett szó, olyan ötlet is volt, hogy a forradalom ökle legyen a Hell's Angels motoros formáció (lásd erről: Hunter S. Thompson, Ken Kesey és Allen Ginsberg idevonatkozó írásait), a 68-as életérzés erőszakos, szélsőbalos terrorista megnyilvánulásai, ahogy más országokban is (NSZK, Olaszország, Japán) ezután kezdtek feltünedezni. A Wheathermen Organization vagy a később a milliárdoslány Patty Hearstöt is elraboló – s őt jó adag Stockholm-szindrómával feltöltő – Symbionese Liberation Army az évtized fordulóján kezdett működni. Külön fejezet lettek a polgárjogi mozgalom fiatalabb generációjából kinőtt Black Panthers, Huey Newton, Bobby Seale és Stokely Carmichael militáns „fekete párducai”, akik egyrészt komoly hívei voltak a fekete lakosság körében elterjedt nézetnek, miszerint az FBI és a Sátántól közvetlenül származó igazgatója, az egyébként tényleg borzalmas J. Edgar Hoover személyesen szervezi a gettók népének minél erősebb kábítószerekkel való ellátását (ekkor még a heroin volt a bázisdrog), másrészt, hogy az 1965-ös watts-i (Los Angeles) és a '67-es detroiti faji zavargásokhoz hasonló, de szélesebb körű akciókkal kell megdönteni a rezsimet. Ebben az időszakban fiatal amerikaiak ezrei választották a kanadai, svédországi emigrációt, hogy elkerüljék behívásukat az akkor még sorozott hadseregbe és a vietnami szolgálatot (másoknak ez kisebb kockázattal is sikerült, lásd: Bill Clinton vagy George W. Bush esetét), megint mások „politikai zarándokként” egzotikus országokba látogattak szolidarizálni. Még a 90-es években is gyakori volt a „Jane Fonda: American Traitor Bitch!”-matrica a washingtoni autókon, mely arra a fotóra utalt, mikor a neves színésznő, „Hanoi Jane”, észak-vietnami látogatásakor egy helyi légvédelmi üteg kezelőülésében fotóztatta magát. Hasonlókat mondtak a nemrég elhunyt neves esztétáról, Susan Sontagról is, és tényleg kérdés, hogy a hidegháború e szakaszán az értelmiség jelentős része miként kergetett guevarista, maoista, ho-si-minhista illúziókat. Ugyanakkor: „kétségtelenül érdekes lenne rájönni, miért kerülték el némely nyugati értelmiségiek a harmincas években azt, hogy szovjetbarátokká váljanak, és miért őrizték meg mások a hatvanas években kritikai képességeiket Kubát, Kínát és Észak-Vietnamot illetően.” (Paul Hollander: Politikai zarándokok, 1981.)

 

 

1968 mozgóképei

 

A korszak jelentős kultúr- és médiatörténésze, az SDS (Students for a Democratic Society) egykori elnöke, Todd Gitlin emelte könyvcímmé az 1968-as chicagói utca csatakiáltását: „The whole world is watching.” – „Az egész világ (minket) figyel”, hiszen a televíziók élőben adták az eseményeket. Azokat a tévés képeket manapság már csak a Spektrum TV adja, a korszak fekete-fehér 16-osra forgott dokumentumfilmjei, D. A. Pennebaker vagy Ricky Leacock munkái a polgárjogi harcba ájult Mély Délről vagy az 1970-es Kent State University-n (Ohio) elhangzott sortűzről máig hatnak. Játékfilmben nálunk őseredeti 68-as amerikai filmként egy erősen közepes alkotást, az Eper és vért (Strawberry StatementStuart Hagman, 1970) vagy a 68-as prágai menekült Milos Forman rendezte, sokkal autentikusabb Hair musical-remake-jét szokás tartani. A vietnami filmek közül az első a propagandisztikus Zöldsapkások (1968) volt, a Hollywoodi Szabadságharcos John Wayne társrendezésében és főszereplésével. A Vietnam-film a háborús filmek önálló szubzsánere lett, felsorolni is nehéz lenne Coppolától Kubrickig és tovább a rengeteg kitűnő és kevésbé kitűnő mozit – talán csak a II. világháborúról készült több amerikai film. Összehasonlításképpen: Robert Altman M.A.S.H.-én és a két Samuel Fuller-mozin (Acélsisak, Szuronyt szegezz!) tud bárki a koreai háború (1950–53) témájában maradandó filmet mondani? A polgárjogi harcokról az egyik legjobb játékfilm Alan Parker Lángoló Mississippije (1989), említhetjük Spike Lee kevésbé sikerült Malcolm X-ét (1992). Martin Luther Kingről nem született eddig játékfilm, viszont az egész hatvanas évektől induló blaxploitation vonulat a fekete (és női) emancipációról szólt, akár fehér rendező keze alatt, mint Jack Hill (Coffy, Foxy Brown, Ledérek - Switchblade Sisters), akár fekete rendezővel, mint a sokkal politikusabb Melvin Van Peebles (Sweet Sweetback's Badasssss Song, 1971 – fekete dzsigoló a gettóban az életéért és becsületéért küzd), és ugyancsak ő írta az 1995-ös és fia, Mario Van Peebles által rendezett Panthert, a Fekete Párducok filmtörténeti feldolgozását. A Fekete Párducok egyébként a korabeli „radikálsikk” kedvencei is voltak, Tom Wolfe leír egy partyt (Radical Chic & Mau-Mauing the Flak Catchers, 1970) Leonard Bernstein dúsgazdag komponista és karmester Park Avenue-i duplexében, ahol a sztárvendég Huey Newton volt, és a házigazdák ez alkalomra elengedték a fekete inast és a fekete szobalányt, s fehér, dél-amerikai cselédséget fogadtak a bulira. A hollywoodi buliknak szintén rendszeres vendégei voltak a Párducok, Bert Schneider producer (Szelíd motorosok, Öt könnyű darab, Az utolsó mozielőadás) nemcsak pezsgőztette, kokainoztatta őket, de állítólag pénzt is gyűjtött nekik fegyverekre. Ha már! A Bonnie és Clyde (1967) mellett a Szelíd motorosok (1969) volt az autentikus amerikai 68-as film, a New Hollywood előfutára, motorosfilm a Pokol Angyalai és a Vad angyalok (Roger Corman, 1966) nyomán, hippifilm, szabadszerelem-film, drogfilm, mint az Utazás (The Trip, Roger Corman, 1967) című dolgozat a B-filmes exploitation-undergroundban. Szabadságfilm. Muszáj az egyik kedvenc személyes történetemet megosztani itt az Olvasóval! 1997-ben részt vettem Tokióban a Sundance Intézet producerszemináriumán, ahol a sztárvendég Peter Fonda volt. A Rafal Vignoli által tervezett Kokoritsu-kaikan futurisztikus épületében volt a fogadás, s noha nem szokásom a sztárok nyakába lihegés, Peter Fondával gondoltam kivételt teszek, megköszönöm neki az először tizenkét évesen látott Szelíd motorosokat. Fonda rám nézett, koccintottunk, „Honnan, fiatalember? Budapestről? Nos, magának azt tudnia kell, hogy nem csak az operatőr, Kovács László volt magyar abban a filmben, de az egész kameracsapat, még az Angénieux-objektívsort is Zsigmond Vilmostól kérték kölcsön, és azok az emberek mind 1956-ban hagyták el a maguk országát. És azoknak az embereknek a szabadságvágya éppúgy benne van abban a filmben, mint Dennisé, Jacké vagy az enyém!” (Idősík-egymásracsúszási motívum 1.)

1968 hatása máig ér, nemcsak témában, hozzáállásban, de a kultuszfilm, egész pontosan az underground-kultuszfilm mint jelenség kialakulása miatt is. Mert kultuszfilm a Casablanca vagy az Ok nélküli lázadó is, de ezek a mainstream struktúrán belül születtek. A 68-as hangulat előfutárai Jack Smith New York-i avantgárdja (például a Lángoló teremtmények) vagy Russ Meyer kaliforniai nagymellű trashfilmjei (mint a Gyorsabban, cicamica! Ölj!! Ölj!!!, 1965), melyeket már az igazán 68-as „éjféli mozik” követtek és Andy Warhol pop-art underground filmezése.

Nehéz lenne a ma moziját a 68-as hatások nélkül elképzelni. Mert mi a 68-as fíling és hatás? A társadalom megváltoztathatóságába, szerelemteljes jobbításába vetett ifjonti remény, és az ebben a reményben való csalódás. Aztán a szorongás, a háború és a patakvér. Magam serdületlen gyermek voltam 68-ban, az összes jelentős helyszín közül „Cseszkóig” jutottam szülői felügyelettel, ott is csak arra neszeltem fel, hogy nem csak NDK-, de NSZK-gyártású indiánfilmeket is adnak a mozik, se párizsi május, se kaliforniai nyár, mégis volt 1968-as élményem, igaz, 1989-ben. Történt, hogy a Kínai Népköztársaság párt- és állami vezetői tüntető diákokat gyilkoltak halomra a Mennyei Béke terén Pekingben, ezt azóta elfelejtettük, ahogy a mostani tibeti áldozatokat is el fogjuk felejteni, ám a Benczúr utcai kínai követség elé az (akkori!) Fidesz tüntetést szervezett, és az egyik főszervező, Miszlivetz Ferenc szociológus, a mellényzsebéből vagy honnan, de elővarázsolta Joan Baezt, a hatvanas évek legendás amerikai protest-énekesnőjét, Bob Dylan hajdani méltó társát, aki saját gitárkíséretével dalra fakadt, s többek között elénekelte a „We Shall Overcome”-ot. Felemelő, érzelemgazdag, széleshorizontú, naiv fíling – hogy elmúlt az is! (Idősík-egymásracsúszási motívum 2.)

Hoberman kategóriáiból a Törvényes Felkelő most helyhiány miatt kimarad (egyébként Piszkos Harry ő, a spagetti-westernekben elhíresült Clint Eastwood megformálásában elénk lépő Nixon-klón), viszont a Hatvanas Évek Túlélőjére muszáj egy szót vesztegetnünk! A Hatvanas Évek Túlélőjét legigazabban a Coen fivérek fogták meg a Big Lebowskiban: nagydarab, fürdőköpenyes ötvenes (lassan: hatvanas) mihasznáról beszélünk, aki leginkább Kahluát (mexikói kávélikőrt) iszik tejjel, a fürdőkádban füvezik, és ma már csak akkor jön izgalomba, ha mindenféle mitugrász gengszterek lehugyozzák a szőnyegét.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9338