KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/május
AMERIKA '68
• Vágvölgyi B. András: Hosszú, forró évtized Amerika '68
• Pápai Zsolt: Az ideológia vége A hollywoodi film és az ellenkultúra
• Takács Ferenc: Mailer, halál, Amerika Norman Mailer, a lázadó
• Barna Imre: Honvágy-blues Ott sem vagyok
• Barotányi Zoltán: A gitár marad Protest-zene
ROBBE-GRILLET
• Janisch Attila: Útvesztő objektív megvilágításban Alain Robbe-Grillet
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
LENGYEL HISTÓRIÁK
• Kovács István: Lengyel Antigonék Katyń
• Pályi András: Éjszakai vonaton Jerzy Kawalerowicz
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egy pikoló homályos Berlin
FILMEMLÉKEZET
• Orosz István: Gyermekrajzok tükrében Macskássy Katalin (1942–2008)
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Virtuális szomszédaink Magyar szappan
• Soós Tamás: Családi köd Bekamerázott famíliák
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Nem gyereknek való vidék Másik bolygó
• Stőhr Lóránt: Kalandra fel! Bahrtalo!
• Vajda Judit: Túl sok szó Eszter hagyatéka
• Csillag Márton: Falusi naturizmus Bakkermann
MOZI
• Baski Sándor: Pénzhamisítók
• Tüske Zsuzsanna: Irina Palm
• Vajda Judit: Testvérem egyedüli gyerek
• Ádám Péter: Angel
• Kárpáti György: Las Vegas ostroma
• Donáth Mirjam: Paris
• Csillag Márton: Charlie Bartlett
• Klág Dávid: Vértestvérek
• Harmat Eszter: Rövid, de kemény
DVD
• Varga Zoltán: Nővérek
• Teszár Dávid: Appleseed – A jövő harcosai
• Kovács Marcell: Érzelmek tengerében
• Pápai Zsolt: Airport

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel históriák

Katyń

Lengyel Antigonék

Kovács István

Andrzej Wajda a lengyel történelem évtizedeken át elhallgatott és hazugságok alá temetett drámájáról, a katyńi mészárlásról készített igaz és pontos játékfilmet.

 

A sztálini Vörös Hadsereg, miután a hitleri Wehrmacht szövetségeseként 1939. szeptember 17-én hátba támadta a heves harcok között Kelet-Lengyelországba visszahúzódó lengyel hadsereg maradványait, két és fél héten belül 230 ezer foglyot ejtett. A tiszteket három nagy táborban helyezték el: a Szmolenszk közelében fekvő Kozselszkben, Osztaskovban és Sztarobjelszben. Nagyobb részük tartalékos behívott volt: civilben orvos, tanár, tanító, mérnök, technikus. Más egyenruhások: rendőrök, határőrök, erdészek is szép számmal akadtak köztük. A Sztálin által 1940 elején elrendelt, s a Politikai Bizottság által jóváhagyott kivégzésük a lengyel értelmiség tervezett kiirtásának kezdetét jelentette. A táborlakók családjai 1940 tavaszától kezdve se rendszeresen, se szórványosan nem kapták a szokásos cenzúrázott tábori levelezőlapokat. Joggal aggódhattak: mi történt szeretteikkel? Mi történt a hadifogoly tisztekkel?

A kérdést nemcsak a családtagok fogalmazták meg. Feltette 1941 decemberében a londoni emigráns lengyel kormány Moszkvában tárgyaló miniszterelnöke, Władysław Sikorski tábornok is Sztálinnak. A Szovjetunió ellen indított hitleri támadás után ugyanis a két totális diktatúra addigi áldozata, Lengyelország az 1941 augusztusában megkötött, úgy nevezett SikorskiMajszkij-szerződés értelmében, újdonsült szövetségesként katonai haderőt állíthatott fel a Vörös Hadsereg oldalán. Kiderült azonban, hogy a szervezőpontokon megalakuló lengyel egységek számára nincsen elegendő tiszt, pedig a hadifogolytáborok adatai szerint a jóváhagyott tiszti keretszám többszörösére futotta volna belőlük. De mintha a föld nyelte volna el a várva várt tiszteket. Kiderült, valóságosan is a föld nyelte el őket. A szovjet belügyi alakulatok üdülőjének természetes környezetet biztosító fenyveseinek árnyékában.

Wajda 2007. szeptember 17-én bemutatott filmjének baljósan hangzó címe: Katyń. A valóban létező helységnév első szótagja – kat – lengyelül hóhért jelent. A lengyel társadalom számára Katyń évtizedeken át egyszerre volt az elhallgatott közösségi dráma és a ráhordott hazugságrétegek szinonimája. Katyń valamiképpen folyománya az 1939. augusztus 23-án váratlanul megkötött MolotovRibbentrop paktumnak, Lengyelország közös hitleri és sztálini lerohanásának és felosztásának. A szovjet fél a paktumot azzal magyarázta, kényszerből cselekedett: meg kellett akadályoznia az esetleg már 1939-ben ellene irányuló német támadást. És időt kellett nyernie, hogy felkészülhessen a fasizmussal elkerülhetetlenül megvívandó háborúra. Katyńra ez nem lehet mentség. Megtörténtét csak a kommunista diktatúra rendszerének lényegével s a szovjet impérium létalapját jelentő ideológiai és területi terjeszkedéssel, hódítással lehet magyarázni. Magyarázni lehetne persze a hitleri nemzeti szocialista rendszer lényegével és a III. Birodalom kíméletlen hódító jellegével is – ha Katyń a II. világháborús német bűnlajstromot terhelné. De nem terheli. A nyugati szövetségesek nem mentek bele abba a színjátékba, hogy a nürnbergi perben komolyan veendő németellenes vádpont lehessen a katyńi mészárlás. Mind az Egyesült Államok, mind Nagy Britannia vezetői pontosan tudták, kit terhel a tizenötezer lengyel hadifogoly lemészárlásáért a felelősség. Tudták, de a koreai háború kirobbanásáig hallgattak róla.

Hogyan lehet tizenötezer ember tarkón lövéséről filmet készíteni? Hogyan leplezheti le a rendező az évről évre hizlalt hazugságot, amely Lengyelországban az embermegváltónak hirdetett rendszer fundamentuma volt. Olyannyira az, hogy Katyńhoz nyúlni Gomułka még 1956 után se mert, attól tartva, hogy a ráépült szocializmus kártyavárként omlik össze.

Katyń több értelemben kihívás volt Andrzej Wajda számára. Legelőször az érintettség okán. Apját, Jakub Wajdát, a 72. gyalogezred századosát Harkovban lőtték agyon. Tetemét a kilencvenes években exhumálták. Mivel nem szerepelt a németek által 1943-ban közzétett katyńi listán, felesége 1950-ben bekövetkezett haláláig reménykedett férjének hazatérésében. Wajda tehát szülei iránti tiszteletből is kötelességének érezte a film elkészítését. A legelső akadályt tervének 1990 utáni megvalósíthatásában az jelentette, hogy a katyńi drámáról nem született olyan szépirodalmi mű, amely – a lengyel filmiskola alkotói hagyományaihoz híven – megfelelő anyagot kínált volna forgatókönyvnek. A kényszerhelyzetben Andrzej Mularczyk Post mortem című kisregénye jött csak számba alapos átdolgozást igénylő nyersanyagként. Belőle Wajda Przemysław Nowakowskival és a lengyel akciófilmek révén ismert Władysław Pasikowskival szövetkezve írt forgatókönyvet.

Wajda az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy Katyń fogalmának képi, eseménytörténeti kibontásához, bemutatásához, megértéséhez szükség van háttérismeretekre. Számára az egyik legbonyolultabb feladat a szükséges ismeretek arányának kialakítása és megjelenítésének formája volt. Ilyen jellegű kihívással a rendező már 1956-ban, a Csatorna forgatásakor is szembetalálta magát. Akkor azonban még csak tizenkét év telt el a varsói felkeléstől, amelynek emlékezete eleven volt, és lelki ellenállásra sarkallt az ország szovjetizálásával szemben. Mostani filmjének elkészítésébe viszont a történtek után hat és fél évtizeddel vágott bele. Akkor, amikor a felmérések szerint a lengyel társadalom hatvan százalékának voltaképpen fogalma sincs Katyńról. Az új évezred kezdetének ifjú nemzedéke számára már a Szolidaritás létrejöttének időszaka is história. Márpedig Wajdának deklarált célja volt, hogy legújabb műve, a lengyel filmiskola „post mortem alkotása” a legifjabbakat, a ma középiskolásait is megszólítsa. A megszólítás megrendítést jelent. A megrendülés több mint befogadás: személyes azonosulás a mű ténybeli és érzelmi közlésével, hangulatával.

A megrendítéshez döntő módon járul hozzá a film utolsó tíz–tizenöt perce. A visszhangtalannak szánt halál, a szenvtelen gyilkolás egymást követő jelenetei, ahogy a küldetéstudat komor vonásaitól uniformizált arcú hóhérok a gigantikus gödörnél leparkolt rabomobilból egyenként kilépő hadifoglyok karját hirtelen mozdulattal hátrakötözik, majd a tömegsír peremére vonszolva tarkón lövik őket. A közelképek azokat mutatják elsősorban, akiket addig megismertünk: Andrzejt, a 8. ulánusezred kapitányát (Artur Żmijewski), Piotrot, a tartalékos repülős tisztet (Paweł Małaszyński), a sorsuk beteljesülését az első pillanattól kezdve megérző tábornokot (Jan Englert), aki 1939 szentestéjén azzal kívánt boldog karácsonyt bajtársainak a barakká berendezett pravoszláv székesegyház málló vakolatú kupolája alatt, hogy az igazi megadás az, ha az ember nem az ellenség, hanem önmaga előtt kapitulál.

Az, hogy a filmcím drámai tartalmát az utolsó részben ismerjük meg, jelzi, hogy Wajda az idősíkokat az események sorrendjétől eltérően, a forgatókönyv dramaturgiai logikája szerint váltogatja. A végkifejletig az 1940 tavasza előtti félév és az azt követő öt-hat év eseményeivel ismerkedhetünk meg, vagyis Katyń elő- és utótörténetével.

A XIX. század legnagyobb és legmagányosabb lengyel költője, Cyprian Kamil Norwid vallotta színműterveiről szólva, hogy drámát legszívesebben a lengyel nőről írna. A férjet, fiakat, fivéreket a napóleoni háborúkból, a felosztott haza helyreállításáért kirobbantott szabadságharcokból, felkelésekből, a megtorlások börtöneiből, az összeesküvések láthatatlan kazamatáiból, a szibériai számkivetettségből visszaváró lengyel nőről.

Norwid e tervét mintha Andrzej Wajda, másfél évszázad múltán, s ezen időszak tragikus közösségi és egyéni tapasztalatainak, élményeinek birtokában, Katyń című filmjében valósította volna meg, amelynek főhősei voltaképpen a lengyel nők, a meggyilkolt hadifoglyok özvegyei, árvái, felnevelő édesanyái. Négy férfi nélkül maradt krakkói családot ismerhetünk meg. Az egyik a tábornoké, akinek özvegye (Danuta Stenka) a katyńi tömegsírok feltárásáról készített 1943-as német dokumentumfilm láttán se hajlandó nyilatkozatával a náci propagandát szolgálni. A másik csonka családot a film bevezető képsorában megismert Andrzej felesége (Maja Ostaszkowa), leánya és édesanyja (Maja Komorowski) közössége jelenti. (Az édesanya egy ideig a férjét, a Jagelló Egyetem Sachsenhausenbe elhurcolt professzorát is hazavárja, míg a postás zavartan át nem ad neki egy hamvakat tartalmazó urnaküldeményt. Mint ez Stanisław Estreicher professzor esetében a valóságban is megtörtént.)

A nők harmadik csoportját a repülőtiszt, Piotr két húga, Agnieszka (Magdalena Cielecka) és Irena (Agnieszka Glińska) alkotják. Kettejük közül csak Irena békél meg a Katyńt vérrel és sárral bevakolt hazugsággal. Ő realitásérzékétől vezérelve azt vallja: „Lengyelország már soha többé nem lesz szabad. A lengyelségből adott körülmények között próbáljunk megmenteni, amennyit csak lehet.” Ennek jegyében belép az új hatalmat jelentő kommunista pártba. És az általa fentebb megfogalmazott elv jegyében cselekszik. Például habozás nélkül továbbtanulási lehetőséget biztosít az apját Katyńban elvesztett Tadeusznak (Antoni Pawlicki), akiről pedig tudja, hogy nemsokkal azelőtt még a nemzeti erők partizánosztagában harcolt.

Nővérével ellentétben Agnieszka a lengyel Antigonéként jelenik meg előttünk, aki inkább vállalja sugárzó szépségű ifjan is a lengyel ÁVH elevenen emberrohasztó celláját, minthogy bátyja, Piotr halálának dátumát hazug módon megmásítsa, s a hóhérok nemzeti hovatartozását illetően manipulálni hagyja magát. „A németek hat évig próbáltak rákényszeríteni, hogy föladjam önmagam. És azt hiszik, hogy maguknak ez öt perc alatt sikerül” – veti oda kihallgatójának, eldöntve ezzel saját sorsát is.

A kozselszki fogolytáborban megismert tisztek közül Andrzej barátja és beosztottja, Jerzy főhadnagy (Andrzej Chyra) éli túl véletlenül a katyńi mészárlást. A Vörös Hadsereg mellett harcoló Ko¶ciuszko hadosztály törzstisztjeként érkezik vissza Lengyelországba és látogatja meg Krakkóban Andrzej feleségét és édesanyját. Ő már túl van a kellő agymosáson. A németek a vétkesek – szögezi le az újsütetű őrnagy, miután bejelenti, hogy Andrzej biztosan meghalt. Merthogy látta a szovjetek által 1944 szeptemberében a katyńi erdő mélyén újból feltárt tömegsírokat és az egymás mellé fektetett halottakat... Látták őket a krakkóiak is – csaknem másfél évvel azelőtt, a Wehrmacht haditudósítói által készített filmhíradóban, amelynek kommentárja szerint a német katona az ilyen és ehhez hasonló bolsevista barbarizmustól védelmezi Európát. Az 1945 tavaszán Krakkó főterén vetített, Katyńról készített szovjet dokumentumfilmben viszont az hallható, hogy a Vörös Hadsereg az ilyen gaztetteket elkövető német fasizmus alól szabadítja fel Európát.

Jerzyt a krakkói találkozás végül is szembenézésre kényszeríti önmagával, a katyńi halottak meggyalázó hazugsággal… És golyót röpít a koponyájába. A szovjet belügyis katona helyett. Mert Katyń elől nem lehet elmenekülni. Se az áldozatoknak, se a hóhéroknak.

A Katyń más vonatkozásban is összegző filmje a rendezőnek. A Képzőművészeti Főiskolára beiratkozni akaró Tadeuszban könnyű felismernünk magát az ifjú Andrzej Wajdát, aki mint a Honi Hadsereg felesküdött katonája egy ideig összekötőként tett eleget kötelességének Radomban, majd 1946-ban a krakkói Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett tanulni. Ő a túlélő. Tadeusz helyett is az, aki a Hamu és gyémánt Maciekjéhez hasonlóan értelmetlenül pusztul el. Agnieszkával mintha a Csatorna című filmnek a világtól rácsokkal elzárt hőse, Százszorszépe bukkanna elő, hogy aztán ismét elnyelje a sötétség. Ezúttal nem a csatornáé, hanem a börtöné. Wajda egyik legjobb filmjének hősei, A wilkói kisasszonyok címszereplői, katyńi katonaözvegyek lettek, a Lotna rohamozó lovasait pedig átlőtt fejjel látjuk a Sztalinyecekkel bedózerolt tömegsírokban – Paweł Edelman kameraállásának a napkorongot létfogyatkozásszerűen eltüntető éles szögéből. A holtak megüvegesedett tekintetével, vádolva néznek ránk.

Az amerikai történész Allen Paul, aki sikerkönyvet írt Katyńról, azt nyilatkozta, hogy Wajda filmje az amerikaiak és a nyugat-európaiak számára kulcs lehet Kelet-Közép-Európa történetének megértéséhez. Kérdés, hogy az Oscar-életműdíjas rendezőnek ezt az alkotását forgalmazni fogják-e az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban. És egyáltalán… vetíteni fogják-e a magyar mozikban?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9345