KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: Sidney Pollack (1934–2008)
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: Finom vonal, tiszta vonal Szuperhősök reneszánsza
• Zsubori Anna: Mi lenne, ha mindenki szuper lenne? A hősök evolúciója
• Géczi Zoltán: Maszk mögött az embert A szupermen-biznisz
• Baski Sándor: Civilek a pályán Hősök
REÁLFANTASZTIKUM
• Schubert Gusztáv: Űrreál Arthur C. Clarke kozmosza
• Schreiber András: A mi kis univerzumunk Magyar sci-fi
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 2. rész
• Radics Viktória: Az idő puszta misztikuma Von Höfler vagyok
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A gyönyör összeesküvője Ken Russell műfaji provokációi
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Geller a kanálban A kiválasztott
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Elátkozott veteránok Titanic: Amerika felfedezése
• Klág Dávid: És a gyerekek játszanak tovább Titanic: Tajtékos napok
MEDIAWAVE
• Körösi Zoltán: Szúnyogok és űrmalacok Mediawave
KRITIKA
• Vajda Judit: Meditációs gyakorlat A nagy csend
• Stőhr Lóránt: Kötött oldás Blueberry Nights
• Nevelős Zoltán: Apáról fiúra Indiana Jones és a kristálykoponya királysága
MOZI
• Teszár Dávid: Perfect Blue
• Hungler Tímea: Szex és New York
• Vajda Judit: Guca!
• Kolozsi László: Szerelem másképp
• Fekete Tamás: A hihetetlen Hulk
• Schreiber András: Narnia krónikája – Caspian herceg
• Tüske Zsuzsanna: A banki meló
• Parádi Orsolya: Baby Mama
• Varró Attila: Kung Fu Panda
DVD
• Pápai Zsolt: Mielőtt az ördög rád talál
• Kovács Marcell: A gazdatest
• Alföldi Nóra: Fido – Hasznos a zombi a háznál
• Klág Dávid: Festeni gyerekjáték

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A kiválasztott

Geller a kanálban

Deák Dániel

A bűvészet művészet: a TV2 Uri Gellerrel próbálta kirángatni a csodaváró nézőket a cilinderből.

 

A TV2 legújabb műsorpolitikája: behatolni a néző legbensőbb világába, amilyen mélyen csak lehet. A csatorna szerkesztői, akár egy hagymáról, úgy hántják le a tévé előtt ülők tudatáról az újabb rétegeket, abban reménykedve, hogy a héjak takarásában találnak valamit, ami meggyőzi a többi nézőt, de leginkább a pénzek felett döntő marketingszakembereket, érdemes a csatornára figyelniük.

A legutóbbi gerezd a nézők lelkiismeretének, igazmondásának próbára tétele volt, amelynek során kiderült, hogy az igazságnak nem is olyan borsos az ára – ennek következtében meg is bukott a műsor, ami ha a szórakoztatás szempontjából blamázs is volt, annyiban mindenképpen hálásak lehetünk a TV2-nek, hogy végre minden kétséget kizáróan kiderült: Magyarországon senkit nem érdekel, hogy a nép egyszerű gyermeke igazat mond-e vagy hazudik; kivéve az adatvédelmi ombudsmant vagy az ORTT-t, ők elmarasztalták, illetve megbírságolták Az igazság ára című produkciót.

A csatorna azonban nem adta fel. A ridegen technokrata, hazugságvizsgálóval operáló műsor után ezúttal a misztikus erőket és egy régi ismerőst, Uri Gellert hívták segítségül, hátha sikerül megmentenie az önmagát évek óta kereső csatornát. Geller neve kapcsán rögtön rendszerváltás körüli hangulat fogja el a nézőt; a Rózsa Gyuri-féle Top Show-ban láttam talán utoljára, valamelyik Dallas-epizódszereplővel együtt. Az izraeli születésű, magyar származású bűvész a '70-es évektől kezdve minden útjába kerülő kanalat elhajlított. Korábban paranormális erőkre hivatkozott – elszálltabb pillanatokban bizonyos Hoova bolygó küldötteként is aposztrofálták követői –, manapság tevékenységét azzal szokta magyarázni, hogy kivételesen jól bánik koncentrációjával és akaratával. Ez utóbbi hihetőbb, bár jóval kispolgáribb és unalmasabb.

Mikor tudomást szereztem róla, hogy egy hazai kereskedelmi tévében lesz műsora, csak arra tudtam gondolni, hogy Geller harmadvonalbeli mutatványos, aki portékáját már csak nálunk tudja elsózni. Ám tévedtem, Geller franchise műsort épített az említett produkciójára, valamint egész személyiségére. Sőt, egyenesen legendát képzett magából (illetve képeztek, képeznek belőle) azzal, hogy nemzetközi útjára indult a The Successor, magyarul A kiválasztott című produkció, amelyben Geller utóda kerestetik, és olyan csatornákon sugározták, mint az NBC vagy a Pro7. Honlapján fénykép tanúsítja, ahogy Tony Blair feleségének a kezében deformálódik épp a kanál, ki tudja, ezek után talán még az is igaz, hogy a hidegháborút is az őáltala sugárzott energiák hatására szüntették be az amerikaiak és a szovjetek – ahogy nyilatkozta korábban.

„Többé nem állítom, hogy természetfeletti erőm van. Szórakoztató művész vagyok. Jó show-t akarok csinálni. Az egész jellemem megváltozott.” – ezt viszont már tavaly állította. A kijelentésben megfogalmazott pálfordulás különösebben nem foglalkoztat, sosem gondoltam, hogy bármi olyasmit kellene látnunk a kanálhajlításban (és még kevésbé annak mesterében), ami a természet felett való. Azóta sem értem, hogyan, de annak idején Geller mindenkit rendesen megetetett, mindössze három értékelhető mutatványával: megbolondította az óramutatókat és az iránytűket, letakart rajzokról számolt be és persze kiskanalakat tett tönkre. Mindenesetre trükkjei miatt rengetegen imádták, tehát jó show-t csinált. Ami ma már nem lehet elég a sikerhez – hitegettem magam egy újabb prekoncepcióval, s persze ez sem lett igaz.

Ma, amikor a legnézettebb internetes videók éppen a bűvésztrükkök leleplezését illusztrálják – természetesen Uri Geller említett mutatványainak is megismerhetjük a hátterét –, nem gondoltam, hogy ezeket a nem túl eredeti produkciókat még egyszer el lehet sütni, német és amerikai országos csatornákon. Pedig Gellernek sikerült. A nézettségi adatok szerint Magyarországon is másfél millió embert sikerült rábírnia, hogy lelkesen részt vegyen az ország nagy kanálhajlítási performanszán: odahelyezték szépen a kis evőeszközt a tévé tetejére, és koncentráltak. Arról persze nincsenek adatok, hány háztartásban hiányzott a kanál a vasárnapi ebédet követő kávéhoz, gyanítom, elég kevés helyen, ha csak dühükben el nem törték egyesek.

Geller később a legendás tévémágus-gyógyító, Gyurcsok József szintjére süllyedt, amikor a képernyőkön keresztül kezdte el gyógyítani az országot. „Koncentrálj, és leszoksz a dohányzásról! Koncentrálj, és lefogysz!” – hallhattuk. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a bűvész ellentmondásba került új önmagával, azaz a szórakoztató művésszel, és szakmai szempontból, az ideális showműsor felől nézve totális szerepzavarba keveredett. Ugyanis egy showman ne legyen sámán, és ne kezdje el Cippolaként manipulálni közönségét, mert annak sohasem lesz jó vége, főleg, ha az illető a legkevésbé sem szuggesztív alkat. S bár úgy tűnik, hogy épp ez, a Geller-féle enigmatikus sugárzás, hipnotikus meggyőző erő az, amit a műsorában keresett kiválasztottaknak átörökítene, a mester telepatikus mágiái során a démonikusan megvilágított stúdió szempillantás alatt nevetséges cirkuszi poronddá változott.

Az éterbe szétszórt, mobil-csengőhangként is letölthető ige azonban csak a show egyik részét képezte, a nagy mester jutalomjátékát. Elvégre A kiválasztott mégiscsak vetélkedő, amelyben fiatal kanálhajlítókat kerestek, s leginkább a Megasztár sémájára felépített valóságshow-tehetségkutató keverék, a jól ismert kellékekkel: bemutatkozó filmek, produkció, közönségszavazás. Mint fentebb említettem, ma már nagyon eredeti, friss trükköket kell bemutatni ahhoz, hogy ezekre a sémákra fel lehessen építeni egy tévéműsort; ha valaki ügyetlen, pillanatok alatt lelepleződik. (A trükköket leleplező videók érdekessége egyébként, hogy bár manipulációt lepleznek le, a fülön csípettek azzal védekeznek, hogy éppen a leleplező filmek operálnak trükkökkel – igazi posztmodern vita a referenciális befogadás hiányáról.) Hazai blogokon, fórumokon több ízben fejezte ki nemtetszését a feldühödött bűvész-szakma, rávilágítva a sajnálatos jelenségre, hogy a produkciók többsége külföldi import – egyik-másik Geller műsorának külföldi változataiból egy az egyben átvéve –, ráadásul másodosztályú kivitelezésben.

A versenyzőket a kollégáknak nem kellett bemutatni: többnyire praktizáló bűvészek, igaz, ezúttal, és itt a nagy trükk, mentalistáknak nevezték őket, ami a magyar közönségnek szörnyen idétlenül hangzik: mintha legalábbis arra akartak volna utalni, hogy mentális problémákkal küzdők kerülnek színre. Jellemző módon semmilyen televíziós tapasztalatuk nem volt, és ezen a műsor készítői sem segítettek. A „titokzatos arisztokrata”, a „csodagyerek”, vagy éppen a „misztikus vándor” becenevekkel felcímkézett leendő kis-gellerek szájából borzalmasan nyakatekert, fals mondatokat hallhattunk, bizonytalan mozgás közepette előadva, miközben nem tudták, melyik kamera honnan veszi őket, így sok esetben érthetetlen volt a produkció, vagy a trükk vált teljesen nyilvánvalóvá. Rég láthatott a néző ennyire összeszedetlen tévéműsort: a világítás néha lemaradt, a zene korán érkezett – vagy fordítva, a műsorvezetők pedig olykor túl sokat, máskor túl keveset beszéltek. Az élő műsor varázsa – mondhatnánk cinikusan. Mindehhez a showmester Geller szerepe annyi volt, hogy bikkfa-angolját és magyarját vegyítve, tőmondatokban értékelje a produkciókat. A mentalisták és Geller mentségére szóljon, hogy olyan profi, rutinos és kameraképes emberek is esetlennek tűntek a produkcióban, mint Csányi Sándor, Nacsa Olivér vagy Frei Tamás. Ráadásul az, hogy a mutatványokban a csatorna sztárjai a tesztalanyok, belterjes ízt kölcsönöz a műsornak: „a mi új sztárvarázslónk lenyűgözi a mi sztárvendégünket a mi nézőink örömére”.

A műsor nézettsége ugyan az unalmas produkciók és a pongyola megvalósítás miatt egyre csökkent, mégis megdöbbentő, hogy 2008-ban még vállalható szombati esti főműsoridőben egy efféle tudatfehérítő műsor. Ami akár egy színvonalas show is lehetett volna, hiszen a bűvészet művészet: csodálatos játék a figyelemmel, az idővel, a térrel, az emberi reakciókkal. „Vigyázat, csalok!” – figyelmeztetett hajdan Rodolfó. A TV2 nem szólt előre, azonban produkciója azt a hatást keltette, mintha a kezdő bűvészek klubjában töltöttük volna az időt. Illetve, elnézést, kezdő mentalisták klubjában. És a kulcs valóban az elnevezésben lehet: reménytelenül várjuk, hogy valaki megjelenjen a tévében, és meggyógyítson bennünket, csodát vigyen életünkbe. Aztán többnyire nem marad más, mint szomorú, fordított tükörképünk az el nem hajlott kanálban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/07 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9411