KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: Sidney Pollack (1934–2008)
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: Finom vonal, tiszta vonal Szuperhősök reneszánsza
• Zsubori Anna: Mi lenne, ha mindenki szuper lenne? A hősök evolúciója
• Géczi Zoltán: Maszk mögött az embert A szupermen-biznisz
• Baski Sándor: Civilek a pályán Hősök
REÁLFANTASZTIKUM
• Schubert Gusztáv: Űrreál Arthur C. Clarke kozmosza
• Schreiber András: A mi kis univerzumunk Magyar sci-fi
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 2. rész
• Radics Viktória: Az idő puszta misztikuma Von Höfler vagyok
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A gyönyör összeesküvője Ken Russell műfaji provokációi
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Geller a kanálban A kiválasztott
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Elátkozott veteránok Titanic: Amerika felfedezése
• Klág Dávid: És a gyerekek játszanak tovább Titanic: Tajtékos napok
MEDIAWAVE
• Körösi Zoltán: Szúnyogok és űrmalacok Mediawave
KRITIKA
• Vajda Judit: Meditációs gyakorlat A nagy csend
• Stőhr Lóránt: Kötött oldás Blueberry Nights
• Nevelős Zoltán: Apáról fiúra Indiana Jones és a kristálykoponya királysága
MOZI
• Teszár Dávid: Perfect Blue
• Hungler Tímea: Szex és New York
• Vajda Judit: Guca!
• Kolozsi László: Szerelem másképp
• Fekete Tamás: A hihetetlen Hulk
• Schreiber András: Narnia krónikája – Caspian herceg
• Tüske Zsuzsanna: A banki meló
• Parádi Orsolya: Baby Mama
• Varró Attila: Kung Fu Panda
DVD
• Pápai Zsolt: Mielőtt az ördög rád talál
• Kovács Marcell: A gazdatest
• Alföldi Nóra: Fido – Hasznos a zombi a háznál
• Klág Dávid: Festeni gyerekjáték

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Mediawave

Szúnyogok és űrmalacok

Körösi Zoltán

A nagykorúvá vált győri filmfesztivál továbbra is a tömegmédia által elhanyagolt műfajok és megszólalási módok iránt érdeklődik.

 

Egy tizennyolc éves fesztiválnak már komoly története van, akár felnőtt, akár nem, hagyományok és emlékek fonódnak össze, történetek és ellentörténetek színezik egymást, élénkítők és merevítők, jövővíziók és tervek, pocakok és szakállak, serkedő bajuszok és hamvas arcok, válasszon, aki akar és tud, tetszés szerint. Mi több, egy tizennyolc éve létező fesztivál szerencsés esetben már felnevelte önmaga mellé a nézők és alkotók új generációját is, főleg, ha ezen szisztematikusan dolgozott, ahogyan azt a Mediawave teszi évek óta már, fotós és filmes workshopokkal, konferenciákkal és műhelybeszélgetésekkel.

Ahogyan az várható volt, hagyományosan a dokumentum-, animációs- és kisjátékfilmek voltak többségben idén is, nem csupán a mennyiséget, de a minőséget illetően is. Vagyis éppen azok a műfajok és megszólalási módok, amelyek iránt a tömegmédia finoman szólva is kevéssé érdeklődik, Magyarországon pedig még a kevesebbnél is kevésbé. Különös, hogy nálunk a (közszolgálati és nem közszolgálati) televíziós programszerkesztők, intendások és kurátorok a fülük botját se mozdítják arra a nem félresöpörhető jelenségre, hogy például a Mediawave-en az animációs, kisjátékfilmes és röviddokumentum szekciókon évek óta dugig telnek a termek – gyakorta beleérthetjük ebbe az állóhelyeket is. Ez legalábbis annyit jelent, hogy minden különösebb értesítés nélkül több száz fiatalember megkeresi és felkeresi ezeket a vetítéseket – vagy azért, mert érti és értékeli az effajta produkciókat, vagy mert máshol nem találkozhat ilyen művekkel.

Netán mindkettő.

 

*

 

A tizennyolcadik Mediawave négy nagyjátékfilmet sorolt a versenyprogramba: Christian Frosch (Ausztria) A csendes lakó című, thriller-elemekkel dúsított társadalmi paraboláját; a négy Bodor Ádám-kisnovellát adaptáló mozit, Ferenczi Gábor A barátkozás lehetőségei című filmjét; Igor és Ivan Buharov Lassú tükörét; és Alexey Fedorchenko áldokumentumát (Elsőként a Holdon). Az utóbbi kettő a versenyben díjat is nyert: Buharovék produkciója a legjobb experimentális alkotás, Fedorchenko műve a diákzsűri díját kapta.

Igor és Ivan Buharov mozija (35mm, 84 perc) egyébként most került a filmszínházak műsorába is, s alighanem kellemes meglepetéssel szolgál mindazoknak, akik eddig talán túlságosan is öntörvényűnek, experimentálisnak gondolták a költői álnevű alkotópáros filmjeit. Szerelem, betegség, halál: három történet fonódik össze a filmben, s különösen a remekül megírt dialógusok, a líraiság, őszinteség, a giccs és az irónia határán egyensúlyozó cselekmény s a kiúttalanság bölcsességét szép, mértéktartó kameramozgással (a Buharovok mellett Cs. Nagy Sándor munkája) érzékeltető fényképezés teszi ezt a mozit a Buharovok legérettebb, legjobb alkotásává.

Egészen más eszközökkel dolgozik Fedorchenko remek filmje. („Csak” a diákzsűri díját kapta, alighanem részben amiatt is, hogy a tökéletesség akár a visszájára is fordulhat.) Ez a hatalmas és pontos munkával megalkotott s ráadásul rendkívül humoros áldokumentum (35mm, 75 perc) nem kevesebbet tesz, mint teljes hitelességgel rekonstruálja azokat a (nem létező) harmincas évekbeli szovjet űrkísérleteket, amelyeknek eredményeként 1938 tavaszán, huszonhárom évvel Gagarin utazása előtt, a sztálini Szovjetunió kilövi első űrhajóját, a legnagyobb titokban meghódítja a világűrt, és elveszíti pilótáját. Malacok és majmok után sor kerülhet az emberekre, értsük ebbe a pilóták kiválasztását, életét, szerelmét és halálát, hiszen a kísérletet nem csupán lefolytatni, de eltussolni is tudni kell. A fekete-fehér képsorok mesterien keverik az eredeti felvételeket az álarchívokkal, s nem csupán a második világháború előtti szovjethatalom hétköznapjairól, hanem a máról is beszélnek. Szabatos tényfeltáró dokumentum mintájára ugyanis a film az űrkísérletnek és az űrhajó és a pilóták további sorsának, majd az emléküknek is utánajár. Ami az előbbit illeti: a távcsövek ugyan az űrhajó nyomát vesztették, ám a nyomozás kideríti, hogy azon az év tavaszán a chilei hegyekben egy azonosítatlan repülő tárgy zuhant le, az azóta is legendaként emlegetett „chilei gömb”. Kiválasztott pilótánk hosszadalmas úton onnan vándorol vissza hősi hazájába, ahol természetesen azonnal kémnek nézik és elmebetegek közé zárják. Ami pedig az emlékekre vonatkozik, tudjuk jól: nem csak szavaink nincsenek az elhallgatott történetekhez, de nincsen olyan nap, hogy ne írnánk és képzelnénk újra azt, ami már a múlthoz tartozik.

A lényegesen nagyobb létszámú kisjátékfimes szekcióból (tíz produkció) a zsűri két filmet emelt ki: Nemes Jeles László: Türelemje a legjobb operatőri munka, Horváth Lili Uszodai tolvaja a legjobb ifjúsági film díját kapta.

Nemes Jeles 14 perces műve az egész versenyprogram egyik legkiérleltebb, legjobb produkciója. Egy olyan kisjátékfilm, ami, miközben tökéletesen tisztában van a műfaj sokak számára korántsem oly egyértelmű vagy nem könnyen teljesíthető kívánalmaival (ami a tömörséget, cselekményt, lezárást illeti), a maga egyetlenegy fölösleges tizedmásodpercet sem tartalmazó hosszával, sűrűségével és pontosságával játékfilmek sokaságára „elég” történetet mond el. Akár a statiszták mozgatása, akár a főszereplő (Marjai Virág), akár az egészen sokrétű, kiváló hangszövet okán is lehet dícsérni a rendezőt; a film, illetve Erdély Mátyás ezúttal a legjobb operatőri munkáért járó elismerést kapta.

A Mediawave filmes felhozatalában természetesen évek óta meghatározó szerepe van az európai és európán kívüli filmes egyetemek és főiskolák végzős vagy frissen végzett hallgatói által beküldött vizsgafilmeknek, diploma-produkcióknak. A német és orosz, spanyol, holland és lengyel kurzusok fiatal, pályakezdő alkotói minden évben szép számmal szeretnének bemutatkozni Győrben, jelen is vannak, ám ki tudja miért, a magyar Filmművészeti Egyetem hallgatói mintha kevésbé ambícionálnák ezt a lehetőséget. (Költői kérdés, hogy az ő ambíciójuk más irányú, vagy az őket okító tanárok horizontjáról hiányzik a kelleténél inkább a Mediawave.) A szerencsés kivételek közé tartozik Horváth Lili, aki DV-re forgatta az Uszodai tolvajt, Ottlik Géza novelláját, ami egyébiránt a rendező negyedéves vizsgamunkája volt, s nem csupán érzékenységével, finomságával (a forgatókönyv is Horváth Lili munkája), de a vágó (Szabó Dániel) és kamaszkorú színészeket vezető rendező teljesíménye révén emelkedett ki a mezőnyből. Egyébként ez azért is nagy szó, mert az idei év kisjáték-versenyfilmjei meglehetősen egyenletes és magas színvonalat mutattak, beleértve ebbe Salamon András Meséld el… című ötperces holokauszt-mementóját, az izraeli-orosz Rodeon Brodsky bájos-bumfordi életképét egy Izraelben dolgozó belorusz építőmunkás hazatelefonálási kísérletéről (Tolja), az angol Simon Ellis nagy mesterségbeli tudással megcsinált, kőkemény társadalmi-családi drámájától (Puhány) a román Adrian Sitaru allegorikus-ironikus strandtörténetéig, a Hullámokig, illetve a mezőny egyetlen kifejezetten humoros alkotásáig, a német Steffen Weinert A nőcsábász című produkciójáig.

Alighanem a legváltozatosabb, s idén is a leginkább eltérő technikájú és karakterű műveket mutatta be az experimentális filmek nyolcfős mezőnye. Volt közöttük olyan (rövidsége dacára) nagyszabású produkció is, mint Alexander Philippe (USA) tíz perces, 35mm-re forgatott filmje, az Elhagyottan (Left), egy impresszionisztikus rövidfilm, ami a Mediawave-re érkezése előtt már harminc filmfesztiválon mutatkozott be, számos díjat nyert, s a tervek szerint 2010-ben egyszerre hat országban fogják levetíteni Akira Kuroszava emlékére. S volt közöttük olyan, a fekete-fehér digitális fotókat stop-trükkös technikával egymás mellé vágó kétperces alkotás is, mint a brazil-amerikai Debora Prado U, mint Una, aki lecsúszott a csatornán című produkciója. Mindenesetre aligha akad két mozinéző (filmesztétákról ne is beszéljünk), aki egyetértene abban, hogy hol kezdődnek és meddig tartanak a kísérleti filmek műfaji határai, ám az sem lehet kétséges, hogy a digitális technika eluralkodása után a kísérleti filmezésnek új időszaka jöhet, mondjuk így, a fesztivál kínálata most az erőgyűjtést mutatta be.

A produkciók számát és színvonalát tekintve a legnagyobb és legjobb szekciója (akárcsak a korábbi években oly sokszor) a dokumentumfilmek válogatása volt. Nem feltétlenül esztétikai kategória, de ide tartozik talán, hogy ezeknél az alkotásoknál értelmezhető a legvilágosabban az, hogy mit jelent ma a független filmezés. Ezeknek a dokumentumfilmeknek a többségét ugyanis olyan filmesek hozták létre, akik felmérve a rendelkezésére álló eszközöket s nem kímélve saját idejüket és energiájukat, nem a médiakompatibilitást választják, hanem a lehető legteljesebben próbálnak utánajárni a felfedezett témának, sorsoknak, történeteknek. Anyagelvűek, amennyiben csak és csakis a kiválasztott téma megszabta határoknak akarnak engedelmeskedni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az esetek túlnyomó hányadában végtelenül gazdaságtalan filmalkotások ezek, elvégre évekig követik szívósan a kiválasztott család sorsát, távoli vidékekre mennek el, s éppen a dokumentálás miatt, gyakorta hihetetlenül nehéz (fizikai és lélektani értelemben egyaránt) szituációkban forgatják a filmüket. Igaz, az elmúlt évek fantasztikus dokumentumfilmjeihez képest azt sem árt óvatosan megjegyeznünk, mintha olykor úgy tűnne, hogy ma már kézenfekvőbb egy-egy kamerát beindítani, mint elvégezni az előzetes szervezés és tervezés munkáját. Ez a sajátosság (ami egyébként a kisjátékfilmeknél is érezhető) nyilván a technika kommercializálódásából is ered, a fiatal filmeseknek ma már természetesebb a technika elérhetősége, mint adott esetben a forgatókönyv megalkotása. Más kérdés, hogy kevés olyan alkotó van, aki aztán képes a kellő szigorral hozzányúlni az általa rögzített nyersanyaghoz, talán ezért is nőtt meg a dokumentumfilmek közt sok produkciónak a hossza.

Európa keleti feléből, különösen a volt Szovjetunió utódállamaiból most is lenyűgöző érzékenységű és a valóság hihetetlen bugyrait feltáró dokumentumfilmek érkeztek. Összesen húsz dokumentumfilm került a versenyprogramba, a négy percestől (Ott, Recep Akar, Törökország) a nyolcvan-százperces produkciókig – s önmagában is beszédes, hogy a fesztivál négy legjelentősebb díját négy dokumentumfilm nyerte.

A fődíjat a román Thomas Ciulei Virágok hídja című alkotása nyerte el. A film tulajdonképpen a dokumentum és a fikció határán mozog, hiszen miközben egy éven át rögzíti egy moldáviai román család történetét, több helyütt érzékelhetően beállított szituációkban, előre megkonstruált jelenetekben, illetve a riporteri dialógusrészeket kivágva, monológszituációkat teremtve mutatja meg a szereplőit. Mégis, nem műfaji bizonytalanságról, hanem inkább eszközbéli és technikai összetettségről van szó: az alkotó rendkívül finom érzékkel hatol el azokhoz a rétegekhez, apró jelekhez, rezdülésekhez, amelyek révén egy valószerűtlenül abszurd, a mindennapi létharcról szóló, s éppen a maga abszurditásában ható mágikus realizmus tárul fel. Szívszorító, szomorú film a reménytelenségről és a kilátástalanságról. Főhőse, egy aprócska moldáviai román faluban élő apa, egyedül neveli három kamaszgyerekét, mert a családanya (akárcsak az ország keresőképes lakóinak közel a fele) már több mint három éve Olaszországban dolgozik, s azóta még csak hazatérni sem tudott. Külföldre ment, hogy az adósságaikat kifizethessék, hogy a gyerekek iskolába járhassanak, a házukat rendbehozhassák. Cserébe otthon hiányzik a munkája, a gyerekek dolgoznak a ház körül, az apjuk látja el őket úgy-ahogy, romlik minden. Amikor csörög a telefon, hogy egymással beszéljenek, nincsenek már megfelelő szavak. Paracetamol és végtelen sár, tizennyolc éves korig a lányok nem vágathatják le a hajukat, s az apjuk dühödt kiabálással parancsolja le róluk a talmi kis karperecet, soha be nem kapcsolt ócska számítógép vakoskodik az asztal sarkán, és rövid láncra kötött kutyák szegélyezik a fakerítést, kitaposott cipők, kínai ruhák, ráfizetéses földművelés, otthon sütött kenyér és egyetlen fejszecsapással lefejezett csirkék: az ezredfordulónk mindennél rémületesebb kelet-európai, mindennapi valósága ez. (Zárójelben azt is megjegyezhetjük, hogy számunkra, akik sok hasonló, Erdélyben forgatott magyar alkotást láttak már, az is jár némi tanulsággal, hogy miként beszél egy nem Romániában élő román család nyomorúságáról ez a román film. A film zárójelenetében az apa a nyugovóra tért gyereknek egy verset olvas fel a tankönyvből: tisztán és szépen hangsúlyozza az orosz nyelvű költeményt.)

Thomas Ciulei többnyire szűk kameraállásokkal, intim jelenetekkel dolgozó filmjének mintha csak az ellentéte volna a legjobb dokumentumfilm díját elnyert alkotás, a nemzetközi filméletben Ciuleihez hasonlóan jól ismert és bőségesen díjazott bolgár Andrey Paounov A szúnyogirtás és más történetek című mozija.

A száz perces produkció rendkívül rafináltan építi fel egy határ- és Duna-menti kisváros mindennapi életét, mindennapjait. Látszólag nem történik itt semmi, a hajdan hatalmas apparátussal idetervezett atomerőmű építése évekkel ezelőtt leállt, maradtak a betontömbök, a reménykedő és állástalan helyi lakosok és a folyómentéről tömegesen rajzó szúnyogok. A kultúrházban salsát tanulnak a fáradt arcú tánctanártól a fiatalok, a lehangolt zongorán saját szerzeményeit kalapálja a bohém zenetanár, a vadászaton sikerül elejteni a vadkant, s egy éles arcú, középkorú nő az anyja sírjára viszi a virágot. A GAZ kisteherautó (ugyan, van-e Kelet-Európán kívül, aki megérthetné, mennyi mindent jelent egy olajzöld, nyitott platójú GAZ) járja a várost, füstöt fújnak a fehérre meszelt törzsű fák közé, hogy elriasszák a lakosokat nyugtalanító szúnyogokat. Effélékről szól a film, s csak lassan, lépésről-lépésre tárul fel a múlt: az álmos kisvároska mellett az ötvenes években egy gulag működött, emberek sinylődtek a mára elfeledett vagy elfeledni akart drótkerítések mögött. Az éles arcú, középkorú nő anyja például barakkfelügyelőként dolgozott, igaz, saját bevallása szerint ütni ugyan ütötte a rabokat, ha kellett, de embert soha nem ölt.

A szúnyogirtás és más történetek arról a kibeszéletlen és elmondhatatlan Kelet-Európáról szól, amit valahányan itt hordozunk, arról a bokrokkal benőtt barakksorról, ami mellett úgy élünk, hogy nem kérdezünk, arról a félbemaradt atomerőműről, ami soha nem fogja elhozni a városunkba a meggazdagodást.

Rövidebb, nyersebb és egyértelműbb a lengyel Marcin Sauter Az első nap című filmje. (Különös, de érthető jelenség, hogy a lengyel dokumentumfilmesek milyen érdeklődéssel fordulnak a tőlük keletre eső területek valósága felé, s nem utolsósorban milyen erős eszközökkel tárják fel a szojvet kolonizáció nyomait, tetteit.) Ebben a mindössze húszperces dokumentumfilmben a tundrán töltött utolsó reggel után kiérdemesült szovjet katonai hajó, majd helikopter szállítja el a nyenyec gyerekeket a körzeti központi internátusba, ahol tíz évig fognak tanulni. Látjuk a tanévnyitó ünnepet is, esetlen párok mímelik a keringőt, hangszórókból recseg az orosz himnusz, és az első órák egyikén a tanítónő lelkesen magyarázza a tábla előtt: Moszkva az ország szíve, Moszkvában szép házak és széles utcák vannak. Moszkva kraszívüj górad. A nemrég még a sátrakban és jurtákban alvó kisfiúk és kislányok pedig fegyelmezetten ülnek a padban, úgy izzadnak, mintha könnyezne az arcuk. Sauter filmje a KPMG által felajánlott „Felelős társadalomért” díjat nyerte el.

Erős rokonságot tart ezzel a filmmel az ugyancsak lengyel Rafal Skalski 52 százalék című munkája (a zsűri különdíját kapta). Alla, a pétervári kislány minden vágya az, hogy bekerülhessen a hírneves pétervári Waganowa balettintézetbe. A felvételi vizsgán a tanárok nem csak az aspiránsok mozgását figyelik, de mérésekkel ellenőrzik a testalkatot is, ugyanis az ideális balerinára az jellemző, hogy a testmagasság 52 százalákát teszi a láb hosszúsága. Alla lába 50 százalék, ezért nap mint nap végtelen szorgalommal végzi a nyújtó gyakorlatokat – egészen a sikertelen felvételiig. A rövid dokumentumfilm nem éppen hízelgő képest fest a légies és könnyed orosz balett hátteréről, vágyakról és elvárásokról; s persze az allegóriából ki-ki annyit érthet, amennyit akar.

S ha már a posztszovjet valóságnál tartunk: orosz – Pavel Medvegyev az alkotója annak a klasszikus dokumentumfilmek – A Naptól a harmadik bolygón –, amely Észak-Oroszországba, Arhangelszk környékére, a lápvidékre vezet el. Az itteni emberek egyik napja olyan, mint a másik: ha az egykori rakétakilövésekből ittmaradt űrszemetet megtalálják, akkor összegyűjtik a vasat és a használható fémeket, hogy eladhassák. Arról, hogy négy évtizeddel ezelőtt itt atombomba-kísérletek voltak, nemigen van mit beszélniük. Akárcsak a bolgár Paunov filmjében, itt is a tipikus kelet-európai köznapokat látjuk: élnek, dolgoznak, vándorolnak és beszélgetnek a hőseink, de mintha mindezt csakis azért tennék, hogy a lényegesebb dolgokról és az eltemetett történetekről ne kelljen szólniuk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/07 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9414