KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/július
ETNOFILM
• Schubert Gusztáv: Még szomorúbb trópusok Etnofilm
• Jancsó Miklós: Antropológia ’96
• Fáber András: Szélmalmok Afrikában Beszélgetés Jean Rouch-sal
• Sipos Júlia: Mintha mindenki japán turista volna Beszélgetés Tari Jánossal
ÚJGENGSZTEREK
• Forgách András: Profik Szemtől szemben
• Csejdy András: Ásó, kapa, nagyharag A Bonnie és Clyde-legenda
LENGYEL FILM
• Mikola Gyöngyi: A változás apokalipszise Új lengyel filmek
• Antal István: Pillantás az Édenbe Beszélgetés Józef Robakowskival
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Képek kocsmája Mediawave ’96
• Simó György: Képek kocsmája Mediawave ’96
• N. N.: A hatodik Interjú Hartyándi Jenővel a Mediawave igazgatójával
• Bihari Ágnes: Indiánok kamerával
• Parti Nagy Lajos: Egy kanál fór
ARANY PÁLMA
• Simó György: Szembeszél Beszélgetés Iványi Marcellel és Durst Györggyel
ATOM EGOYAN
• Nánay Bence: A káosz rítusai Az Egoyan-dramaturgia
• Balázs Attila: Arsinée Khanjian szemöldöke Turkálás az atom ego-videotékában
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A film nyelvrokona Francia képregény
• Tóth András György: Ardennes pogányai Beszélgetés Didier Comèsszel
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Virtuális világnyelv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Foci-nesze Égi manna
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Levelek Perzsiából
• Simó György: Itt van Eldorado
• Csejdy András: Elátkozott generáció
• Bori Erzsébet: Egy indián Párizsban
• Vidovszky György: Hasznos holmik
• Tamás Amaryllis: Még zöldebb a szomszéd nője
• Hungler Tímea: Tűz a víz alá!
• Csejdy András: Feküdj le kutyákkal...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Etnofilm

Beszélgetés Jean Rouch-sal

Szélmalmok Afrikában

Fáber András

Jean Rouch, a néprajzi film hetvenkilenc éves klasszikusa a cinéma vérité W, a dokumentum-játékfilmezés módszerével a francia újhullámot is ösztönző kísérletező (Én, a néger; Emberi piramis; Egy nyár krónikája) a Néprajzi Múzeum meghívására Magyarországon járt filmjeivel.

– Minek tartja magát inkább: néprajztudósnak, aki filmeket is készít, vagy pedig filmrendezőnek, aki néprajzzal is foglalkozik? Esetleg mindkettőnek egyszerre?

Leginkább mindkettőnek, úgyhogy egyik szakma sem vall igazán a magáénak. Az etnográfusok afféle átkozott filmcsinálónak tartanak, a filmesek meg nagyképű néprajztudósnak. Az, hogy az egyik lábammal az egyikben, a másikkal a másikban vagyok, vagyis voltaképpen sehol sem állok, igazán kedvező helyzetet teremt a számomra. Így kedvemre bújócskázhatom, összehasonlításokat tehetek a kettő között, és többször alkalmam nyílik annak megállapítására, hogy az egyik szakma milyen nagy hasznára lehet a másiknak.

Éspedig?

Hosszú történet... A háború utáni években kezdődött, amikor Bécsben, egy néprajztudományi kongresszuson levetítettem első néprajzi jellegű filmjeimet. Akkor jöttem rá arra, amit voltaképpen ma is vallok, hogy amikor a néprajzosok belekontárkodnak a filmkészítésbe, akkor lehet, hogy néprajzilag tökéletesen hiteles, amit csinálnak, de filmművészetnek semmiképp sem nevezhető, és hogy másfelől, amikor a filmesek néprajzi filmet akarnak forgatni, akkor lehet, hogy egész jópofa filmet fognak összehozni, de az egésznek semmi köze sem lesz a néprajzhoz. E felismerés nyomán hoztuk létre Franciaországban Langlois-vala Néprajzi Filmbizottságot, amely arra volt hivatva, hogy közelítse egymáshoz a két, meglehetősen eltérő felfogást.

– Nem önellentmondás már maga a kifejezés is: „néprajzi film”? Vajon összeegyeztethető-e egyáltalán az a két szándék, hogy a néprajztudományt műveljük és egyszersmind filmeket készítsünk? Hiszen az etnográfia legfőbb célja a hitelesség, a film pedig, akárhogy nézzük, mégiscsak fikció!

– Hát... van ebben valami. Én egyébként tudatosan használom a „néprajz” szót, és óvakodom attól, hogy antropológiát mondjak. Mert mit csinál az etnográfus? Anyagokat, dokumentumokat gyűjt, majd pedig feldolgozza, amit gyűjtött. Ennek során általában idegen, külföldi kultúrákkal kerül kapcsolatba, ami rendszerint valami idegenség-érzést kelt. Ilyenkor azt a legnehezebb kiókumlálnunk, hogy ne kapkodjuk el a dolgokat, a filmesek ugyanis kapkodva dolgoznak. Sokat segít, ha az ember egyedül van – én majdnem mindig egyedül vagy csaknem egyedül dolgozom: általában ketten vagyunk a feleségemmel, és az is segíthet, ha az ember többször visszatér „a tett színhelyére”. Idegen embercsoportok tanulmányozása során aligha tehetünk jelentős felfedezéseket az első futó pillantásra. Többször vissza kell térni a helyszínre, be kell avatni őket a filmezés folyamatába, meg kell osztani velük életünk egy részét. Mindmáig nagy csodálója vagyok Robert Flahertynek, aki ugyanígy járt el Nanuk, az eszkimó című klasszikus filmjének forgatása során. Először elment a helyszínre, tanulmányozta az eszkimók életét, aztán később visszatért egy forgatócsoporttal meg egy rugós felvevőgéppel, amely vetítőgépnek is alkalmas volt, és a felvett jeleneteket azon frissiben levetítette azoknak, akiknek életét filmre vette. A „feed back” módszerével élt, amit én szabadon „termékeny visszhang”-nak fordítok, s így érte el, hogy a szereplők valóságos alkotótársaivá váltak. Én olyannyira elfogadtam ezt az eljárást, hogy amikor a háború utáni években néprajzból doktoráltam a Sorbonne-on, és a disszertációm szövege könyvben is megjelent, a könyvből néhány példányt elküldtem abba a fekete-afrikai faluba, ahol a dolgozatom alapjául szolgáló kutatásokat végeztem. Elolvasni ugyan nem igazán tudták, de láthatták, legalább a fényképekről, hogy róluk szól... Amikor néhány évvel később újra meglátogattam őket, a fényképek még megvoltak. A többit elsodorta az esti szél... Filmesként Flaherty módszerét 1954-ben próbáltam ki először, amikor afrikai barátaimnak három évvel az események után levetítettem Csata a nagyfolyamon című filmemet, mely egy vízilóvadászatról szól. És bár legfeljebb, ha három százalékuk látott már korábban filmet, egy perc alatt megértették, hogy ez a film őket ábrázolja, meg azt is, hogy a dolog régebben történt hiszen többen meghaltak közülük azóta. Akkora sírás-rívásban, kiabálásban törtek ki, hogy félbe kellett szakítani a vetítést. Aztán elcsendesedtek, és végignézték a filmet... vagy hatszor egymás után, és egymás szavába vágva elkezdtek kritizálni. Szóvá tették, hogy a víziló nem látszik eléggé, amiben igazuk is volt, arrafelé ugyanis elég zavaros a folyó vize, meg aztán nem vagyok én egy Cousteau... Egy másik megjegyzésük különösen elgondolkoztatott. Azt a jelenetet, amikor a vízilóvadászok rohamra indulnak, harsány trombitaszóval festettem alá, ahogyan azt amerikai filmek csatajeleneteiből lestem el. Tratatá-tratatá-tratatá... A film nagy részét direkt hanggal vettük fel, de itt megengedtem magamnak ezt az „effektet”. Hogy én mit kaptam fekete barátaimtól! „Hát te dilis vagy – mondták. – A vízilónak éles a hallása! Ha ilyen csinnadrattával eredtünk volna a nyomába, szépen elszelelt volna előlünk!” Olyannyira megfogadtam, amit mondtak, hogy azóta sem illusztrálom filmjeimet „idegen” zenével. Viszont azóta is fontosnak tartom, hogy filmjeim szereplőivel bizonyos idő után újra kapcsolatot teremtsek. Ez a módszer ismeretlen a néprajzban. Ennyiben vált előnyömre, hogy soha nem folytattam rendszeresen sem etnográfiai, sem pedig filmrendezői tanulmányokat.

Igazán?

A második világháború idején szereztem út- és hídépítő mérnöki diplomát. Az egyik első feladatom azt volt, hogy – a német csapatok előnyomulását késleltetendő – hidakat robbantsak fel. Pompás alkotások is voltak köztük, például az a híd, Château-Thierry-nél, amelyen évszázadokkal korábban La Fontaine úr haladt át naponta, meséinek egy-egy fordulatát csiszolgatva fejében... Fekete-Afrikába utásztisztként kerültem először. A felszabadító francia csapatok ott gyakorolták az átkelést a Rajnán. Én terveztem hozzá a pontonhidat a Szenegál folyóra... Dakarban találkoztam egy nagyszerű emberrel, a Fekete-Afrika Kutatóintézet megalapítójával. Théodore Monod volt a neve. Ő hívta fel a figyelmemet a néprajztudományra. El is olvastam minden etnográfiai munkát, ami csak megvolt a könyvtárban. Úgyhogy fekete barátaim, amikor a háború után visszatértem filmezni, egy darabig még „mérnök úrnak” hívtak, bár aztán leszoktak róla, látván, hogy mezítláb járok, és jobbára biciklin közlekedem, esetleg lóháton vagy csónakon, széllel bélelt öltözékben, mint afféle garabonciás... Addigra már megjelent néhány néprajzi cikkem, tanulmányom, és a filmezést eleinte jobbára csak a kutatás egyik eszközének tekintettem. Aztán később professzorom javaslatára, aki a Sorbonne-on témavezetőm volt, elvetődtem Maliba, a dogonok közé: ennek a néptörzsnek egészen különleges rituáléi vannak a halállal kapcsolatban. A dogonok egyébként azt tartják magukról, hogy valaha halhatatlanok voltak, csak a tagolt beszéd képességétől váltak halandóvá. Itt már céltudatosan éltem a „feed-back” eszközével: a dogonokról készült filmemet hét álló éven keresztül minden évben levetítettük azoknak, akik szerepeltek benne, és rögzítettük, hogyan reagálnak. Azt is tervbe vettük, hogy harminc év múlva újból visszatérünk a helyszínre, és újra levetítjük a régi filmet, vajon mit szólnak hozzá, akik majd akkor látják. Ilyesmire csak a film képes.

Nem jelent-e beavatkozást ezeknek az embereknek az életébe, ha szembesítjük őket önmagukkal? Keményebben fogalmazva: a jelenségek ilyetén vizsgálata nem jelenti-e egyszersmind a jelenségek megváltoztatását, befolyásolását?

Dehogynem! De hát baj-e ez? Olyan nagy baj-e, ha a dogonok harminc év után új halálmítoszt alakítanak ki maguknak, s ebben az is szerepet játszik, ahogyan Jean Rouch annak idején a mítosszal kapcsolatos vélekedéseiket filmre vette? Ha az ember nemcsak kutatónak, de egy kicsit költőnek is tartja magát, vállalja ezt a kockázatot. A dogonok mitikus ciklusa hatvan éves: a Sigi hatvan évenként egyszer jön el. Egzakt tudományokban egy kísérlet akkor tekinthető bizonyítottnak, ha négyszer azonos módon végzik el, és mind a négyszer azonos az eredmény. Nekünk azonban csak egyetlen kísérletre volt módunk, hiszen a bizonyításhoz kétszáznegyven évre lett volna szükségünk. Kész őrültség, de mi elhatároztuk, hogy valahogyan kivárjuk. Én magam ugyan addigra már régesrég por és hamu leszek, dehát vannak kiváló tanítványaim, etnográfus filmesek, akiknek majd szintén lesznek kiváló tanítványaik, és így tovább. Van a dogon mitológiában egy furcsa kis fehér szőrű állat, a Sápadt Róka (vulpes pallida), aki valaha Isten első teremtménye volt, és elsőként lázadt fel Isten ellen. Büntetése rettenetes volt: elmetszették a torkát, úgyhogy azóta nem is tud beszélni. Írni azonban tud, helyesebben szólva bizonyos betűket bizonyos sorrendben megérint a mancsával: „Flip, flap, flip.” A dogonok esténként földimogyorót szórnak ki egy asztallapra, a róka éjjel arra jár, eszik belőle, a maradékból pedig a dogonok másnap reggel jósolnak. Náluk ez helyettesíti a napilapot, csakhogy ők nem arra kíváncsiak, mi történt előző nap, hanem arra: mi fog történni aznap. Nos, mi arra kértük a dogonokat, tegyék fel a rókának azt a kérdést, mit szólna, ha mi kivárnánk mind a kétszáznegyven évet. Az említett módon meg is jött a válasz. A róka azt üzente, nem bánja a dolgot, de számítsunk arra, hogy addig rengeteg lesz a részvétnyilvánítás. Ezek után a dogonoknak sem lehetett ellene kifogásuk: várni fogják az újabb kutatócsoportot 2020 táján. Nekem is kedvemre van az a gondolat, hogy a film révén vagy kétszáznegyven évig halhatatlan leszek, a mali kormány és a francia Országos Tudományos Kutató Központ jóváhagyásával.

Úgy gondolom, Ön a tudományban és a művészetben egyaránt gondoskodott saját halhatatlanságáról, sok méltatója azonban megjegyzi, hogy Önben a tudósnál több a varázsló. Sőt, filmjeiben is mintha az idők során megerősödne a fikciós elem: többen úgy vélekednek, a dokumentum rovására. Egyik „feltalálója” volt a dokumentum-játékfilmnek, de mintha újabban fontosabb lenne Önnek a játék. Igaz ez?

Mondok egy példát. Egyik legújabb filmem címe: Madame L’eau. A filmhez az ötletet egy holland barátom, Filo Brechstein adta, aki maga is filmrendező, egyébként rólam is készített egy filmet. A történetben szerepel egy nigériai, aki egyszer Hollandiában szélmalmokat látott, és arról ábrándozik milyen szép is lenne néhány szélmalom otthon, az ő hazájában. Nos, mi a filmforgatás kedvéért valóban megépítettünk néhány szélmalmot egy nigériai folyó partján. És – csodák csodája – a malmok a forgatás befejezése után is tovább működtek, és öntözték a rizsföldeket. Mi tehát a fikcióval beleavatkoztunk a valóságba. De minden történetnek van – vagy legalábbis lehet – egy olyan pontja, ahol a fikció valósággá válik. Mondok egy másik példát. Ugyanennek a filmnek az előkészületei során történt, hogy az egyik afrikai szereplő álmot látott. Gyönyörű, vakító fehér szőrű, szarvatlan tehenekről álmodott, akik emberi nyelven tudtak beszélni. Nos, egy helybéli állatorvos felvilágosított, hogy ilyen tehenek, bár beszélni éppen nem tudnak, de valóban léteznek Nigéria északi vidékein: egy hóbortos angol district commissioner honosította meg az őseiket. Ezt a fajtát hozatta be Indiából, ahol korábban katonáskodott. Az afrikaiak eleinte próbálták őket munkára fogni, de nem sok sikerrel, úgyhogy aztán már csak díszállatnak tartották őket. Ma is úgy viselkednek, mintha valóságos szent tehenek volnának: barátságosak, de arisztokratikusak, nem keverednek a helybéli szarvasmarha-állománnyal. Mondhatni rasszisták. Megtetszett nekünk a motívum, és elhatároztuk, hogy beépítjük a filmbe. Nem akarom az egész történetet elmondani, de a film egyik jelenetében a beszélő tehenek a folyó túlpartján elterülő várostól való félelmükben lefekszenek a nagy hídon, és akadályozzák a forgalmat. A helybéliek ekkor szalajtanak valakit egy öreg pásztorért, aki annak idején látta a moziban a Mardala, az indiai lány című musicalt. Hindiül elénekel a teheneknek egy dalt a filmből, és – bár ő maga nem érti a szöveget – a tehenek csodálatosképpen feltápászkodnak és odébb állnak. Akárcsak a holland szélmalmok, az indiai tehenek is fikciós elemként szerepelnek a filmben. De mindkét történet jó példa arra, hogy nem mindig ott van a valóság és a mese határa, ahol általában sejtjük.

A kultúra, a civilizáció, az erkölcsök, a hagyományok, a szokások különbözősége elég nehezen áthidalható szakadékot jelent az európai fehér emberek és az afrikai fekete emberek között. Mit gondol, Ön mint európai mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a fekete-afrikaiak jobban megértsék önmagukat, jobban megértsenek bennünket, fehéreket, és hogy mi, európai fehér emberek is jobban megértsük a fekete-afrikaiakat?

Nem könnyű dolog ennek a feladatnak megfelelni, szerencsére nekem egyelőre a kedvem is, meg a bátorságom is megvan hozzá. Egykori tanárom, Marcel Griaule példáján felbuzdulva, aki egy kezdetleges kézi kamerával és egy orsós magnetofonnal fogott hozzá az afrikai szokások rögzítéséhez, magam is már több mint fél évszázada kutatom, mi a tanulság mindabból, amit filmre veszek: mi a tanulság a magam, a magunk számára, illetve az ő számukra, az afrikaiak számára. Nos, hogy megint egy példázattal válaszoljak a kérdésére, van Fekete-Afrikában egy szokás, pontosabban szólva intézmény, a „tréfa-rokonság” intézménye. Régóta harcban álló, ellenségeskedő néptörzsek, etnikai csoportok között lehet ilyet megkötni. Ettől kezdve szabadon becsmérelhetik, fenyegethetik egymást a rítus szabályai szerint, de igazából nem bánthatják egymást, sőt, ha a felek egyike valóban bajba jut, a másiknak úgyszólván erkölcsi kötelessége, hogy segítséget nyújtson neki. Jómagam a második világháború végén, negyvenöt augusztusában olyan francia csapatokkal vonultam be Berlinbe, amelyekben fekete-afrikai katonák is szolgáltak. Fantasztikus hely volt az akkoriban, sorsformáló élmények, események tömege pergett le a szemem láttára hihetetlen intenzitással. Emberek százai taposták egymást egy csomag cigarettáért, katonatisztek a vaskeresztjüket árulták pár fillérért. Magam is ott vettem az első kamerámat, egy felhúzható Arriflexet, meg hozzá egy tekercs exponálatlan Perutz-filmet egy karton cigarettáért, de ez már más történet. Élményeimet azon frissiben megírtam egy párizsi irodalmi folyóiratnak. Évtizedek múltán, Berlin alapításának hétszázadik évfordulója alkalmából támadt az az ötletem, hogy filmet csinálok belőle. Meg akartam mutatni a gyűlöletnek és a szánandó nyomorúságnak azt a minden képzeletet felülmúló elegyét, a romokból újra kisarjadó életet, amely akkoriban a várost jellemezte. A szöveg utolsó mondata valahogy így hangzik: „Mit érez az ember, ha a tizenötödik légitámadás alatt vesztette el szüleit, és még örülhetett, hogy ilyen sokáig húzták, és ha az életéből már semmi más nem maradt meg, mint egy lányszoba erkélye, csonkán a levegőben meredezve?” Nem volt könnyű negyven évvel a háború után ilyen erkélyt találni, de Wim Wenders és csapata igazán sokat segített. Nos, amikor a film elkészült, és a berlini filmfesztiválon bemutatták, sok értetlen megjegyzést hallottam. „Mi ennek az értelme?” „Mi a csudát akar ezzel a filmmel mondani?” Meg efféléket. Ezekre a kérdésekre azt válaszoltam, hogy bárhova utaztam, bárhol megfordultam a háború után, hosszú évekig, valahányszor egy korombeli német ült mellém, nem tudtam magamtól elhessegetni azt a kellemetlen érzést, hogy esetleg egy volt SS-szel keveredtem egy társaságba. Nos, úgy érzem, eljött az ideje, hogy „tréfa-rokonságot” kössünk Berlinnel és a németekkel. S hogy egy korábbi kérdésre visszatérjek: ez a történet is tanúsítja, hogyan sarjad ki a fikció a valóságból, és hogyan alakul vissza a fikció újra valósággá.

Nem csekélység, ha valaki elmondhatja magáról, hogy sikerült beleavatkoznia a valóság alakulásába. Mi a véleménye, a következő évszázad inkább a valóság vagy inkább az álmok jegyében köszönt-e ránk?

Derűsen tekintek a jövőbe, bár őszintén szólva engem nem igazán vonz a számítógép által létrehozott „mesterséges valóság”, mert hiányzik belőle a való élet sava-borsa, sőt szaga. Én a számítógépről mindig azt érzem, hogy ki van herélve. Valahogy töketlen. Azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretik átélni az írás, az alkotás minden fizikai kínját és gyönyörűségét. Rengeteg viszontagság ellenére elmondhatom magamról, hogy szerencsés és boldog életem volt. Idén május 31-én leszek hetvenkilenc éves. Erre az időpontra beszéltem meg találkozót Porto városában, Portugáliában öreg barátommal, Manoel de Oliveirával, aki alig tíz évvel idősebb, mint én. Ott, a Douro partján forgatjuk majd legújabb filmünket. Ő lent áll majd a parton, én pedig helikopterrel elrepülök a folyón átívelő, Eiffel tervezte híd alatt. A film végén egy Portóban született pilóta szobra is megszólal majd. Egyszóval jól eltréfálkozunk, halálos komolyan. Nos, amikor először odautaztam, hogy a dolgot megbeszéljük, taxit rendeltem. Jön az autó, és a rendszáma: 31-05-17. Vagyis a születésem dátuma. Lehet, hogy ezt is belevesszük a filmbe. Hiába, nagyon szeretek játszani. Játszani a múló időben és a múló idővel. Különben aligha tudtam volna több mint száz filmet megcsinálni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=95