KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Jean Delannoy (1908-2008)
AMERIKAI ELNÖKFILMEK
• Barotányi Zoltán: Matiné a Fehér Házban Amerikai elnökök a filmvásznon
• Vágvölgyi B. András: Az elnök filmje Kampánymozi
• Baski Sándor: A szív nyelvészei Politikai szatíra az amerikai tévében
FASSBINDER – ALEXANDERPLATZ
• Tarr Béla: Fassbinder Alexe Berlin, Alexanderplatz
• Schubert Gusztáv: A Weimar-zátonyon A nagyváros filmregénye
• Stőhr Lóránt: Többet kívánt, mint vajaskenyeret Berlin, Alexanderplatz
TRUFFAUT
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 1. rész
• N. N.: François Truffaut filmjei
JAPÁN RAJZFILM
• Géczi Zoltán: Japán jövőfélelmek Anime-próféciák
• Szabó Dénes: Nyugati szél Amerikai hatások az animében
KÖZÉP-EURÓPA
• G. Kovács László: Szlovák rebellisek
• Szíjártó Imre: Tiszta beszéd Kelet-közép-európai filmtörvények
MAGYAR MŰHELY
• Pápai Zsolt: Szerepcserés bűntények A nyomozó
• Libor Anita: Diploma után Fiatal filmesek: a második hullám
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Girl Power Boszorkányok a televízióban
• Schreiber András: Befülledt erotika Szex a tévében
KRITIKA
• Muhi Klára: Roma zsaru, magyar bűn Tabló
• Kovács Marcell: Legenda vagyok Control
• Vízer Balázs: Svédcsavar Tekerd vissza haver!
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Az ajánlat
• Baski Sándor: Mongol
• Kolozsi László: Afrodita álma
• Vajda Judit: A hullám
• Klág Dávid: Leo
• Forgács Nóra Kinga: MR73
• Schreiber András: Zöld hentesek
• Sepsi László: Ben X
• Hungler Tímea: Hívatlanok
• Varró Attila: Klónok háborúja
• Kárpáti György: Halálfutam
DVD
• Pápai Zsolt: Hajnali mentőakció
• Kovács Marcell: Álmatlanul
• Alföldi Nóra: Bőrfejek
• Kovács Marcell: Ördöggerinc

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai elnökfilmek

Politikai szatíra az amerikai tévében

A szív nyelvészei

Baski Sándor

A hatalom orwelli retorikáját Amerikában nem az újságírók, hanem két humorista, Jon Stewart és Stephen Colbert leplezi le a leghatékonyabban.

 

Háborúban nem csak a múzsák, de a gegmenek is hallgatnak: amikor szeptember 11-én ledőltek a tornyok, az amerikai televízióból egy időre eltűnt a politikai humor. A sokk óráiban és napjaiban minden az összefogásról, a befelé és kifelé is demonstrált egységről szólt. Élcelődni a bénázó Bushon vagy kormányán nem csak hogy illetlenség lett volna, de igény sem akadt rá. Egy erőt és biztonságot sugárzó elnökre vágyott a Nemzet, aki mögött fel lehet sorakozni, Bush pedig örömmel játszotta el a felkínált szerepet.

Nyolc évvel és két háborúval később a neokon kormányzat kitartó munkával elérte, hogy már lehet rajta nevetni, sőt, a késő esti showműsorokat nézve úgy tűnik, már csak azt lehet. A gazdasági recesszió, Bush diplomáciai baklövései és a béka feneke alá süllyedt népszerűségi indexe: megannyi ziccer a műsoraikat stand-up rutinokkal indító showmesterek számára. Jay Leno, Conan O’Brien, David Letterman és a többiek mellesleg úgy tudják egy-két szemtelen poénnal kifigurázni a hatalmat, hogy nem fröcsögnek közben az indulattól, az például, hogy gúnyneveket aggassanak az elnökre, eszükbe sem jut. Számukra ugyanakkor mindegy, hogy egy vitriolos egysorost éppen a külügyminiszter vagy valamelyik celebritás rovására sütnek el. A lényeg, hogy a szokásos 5-10 perces monológba minél több működő geget zsúfoljanak bele, így aztán a politika is csak mint poénforrás érdekli őket.

Az országos adókon futó műsorok helyett inkább a kábelen terjesztett – októbertől magyar mutációval is rendelkező – Comedy Central programjai között érdemes szétnéznie annak, aki a közélet eseményeire rezonáló, morális indíttatású humorra kíváncsi. A csatorna vezető produkciója – a South Park mellett – az 1996 óta futó Daily Show, amely a terrortámadást követően a szórakoztató műsorok közül elsőként tért vissza a képernyőre. A szeptember 20-i adásban Jon Stewart műsorvezető a könnyeit nyeldesve mesélte el, hogy lakása ablakából már nem a World Trade Center tornyaira lát rá, mint korábban, hanem a Szabadság-szoborra. Ebből az utólag talán giccsesnek ható metaforából ő nem azt vezette le, hogy feltétel nélkül támogatni kell a kormány demokrácia-exportáló projektjét, hanem hogy a műsornak még jobban oda kell figyelnie, még inkább reflektálni kell a politikai folyamatokra, hiszen Amerikát – többek között – épp az különbözteti meg „ellenségeitől”, hogy ott lehet nyílt politikai szatírát csinálni.

Ennek jegyében Stewart folytatta, amit 1999-ben elkezdett (akkor vette át a show vezetését), és olyan ál-hírműsorrá fejlesztette a Daily Showt, amely az igazi hírműsorokat parodizálva a jelentősebb közéleti eseményekre fókuszál. Amikor Bush megindította a „terror elleni háborút”, a hírtelevíziók 24 órás rémmozikká alakultak át, kritika nélkül teret adva a kormányzat által tálalt apokalipszis-verzióknak (anthrax-támadás, atommerénylet, „piszkos bomba”), tudván, hogy ezzel jócskán megdobják a nézettségüket. A félelemkeltő és manipulatív szólamokat Stewart a „józan paraszti ész” nevében szedte, és szedi azóta is darabokra. A műsor első felében a nap legfontosabb témáját foglalja össze híradókból, közéleti műsorokból kivágott részletek segítségével. A Daily Show kiindulópontja, hogy a nonstop sugárzó hírtévék a fontos eseményeket professzionálisan közvetítik, de ez általában csak napi egy óra hasznos anyagot jelent. Marad huszonhárom, amelyet művileg konstruált események szenzációvá dagasztásával, és a semmit fáradhatatlanul ragozó „szakértői beszélgetésekkel” próbálnak kitölteni. Stewartnak és stábjának nincs is más dolga, mint egymás mellé illeszteni, hogy az aktuális közéleti-politikai gumicsontra miként kapnak rá a CNN, a Fox News és az MSNBC riporterei, majd a végén egy-két – többnyire ironikusan rezignált – mondattal reflektálni a helyzet abszurditására.

A permanens „breaking news”-állapotában élő média kinevettetésénél már csak a kormány hamis szólamainak leleplezése tud szórakoztatóbb lenni. Az egykori és mai, egymásnak ellentmondó – például az iraki beavatkozás szükségszerűségéről szóló – nyilatkozatok összegerjesztésén túl Stewarték a Bush-éra szofista nyelvhasználatát is nagyító alá teszik. Tanulságos egy pár másodperces montázsban végigkövetni, hogy a „kínzás” miként alakul át a kormányszóvivők, politikusok és a lojális riporterek szóhasználatában „fokozott vallatási technikává”, a kellemetlenül hangzó „polgárháborúból” hogy lesz előbb „szektariánus erőszak”, majd „szektariánus vetélkedés”, végül „szektariánus nézeteltérés”, vagy az iraki kivonulást illetően Bush elnök hogyan tér át a „menetrendről” az „időhorizont” használatára.

Nem ritka, hogy mindezekért a kormányoldalról az elfogultság vádja éri a műsort, de Stewart nézőpontja – foglalkozzon éppen Guantanamóval, Amerika olajfüggőségével vagy a grúz-orosz konfliktussal – minden esetben a civilé, azé, akit leginkább a politika, illetve a média képmutató viselkedése, és manipulatív, populista hajlamai irritálnak.

Ezek után meglepőnek tűnhet az állítás, de tény, hogy a legnagyobb rést a Bush-rezsim kommunikációs pajzsán nem Stewart, hanem egy másik humorista ütötte. 2006 áprilisában a fehér házi tudósítók szokásos évi fogadásán, amelyen az elnök és a first lady is részt vett, Stephen Colbertet kérték fel, hogy szórakoztassa az újságírókból, politikusokból és az üzleti élet nagykutyáiból álló publikumot. Az előkelő közönség nem azt kapta, amire számított, a tudósítók sem tudták hova tenni az est kedélyes, ünnepi hangulatába belerondító húszperces beszédet, így a másnapi beszámolók többségében meg sem említették. Az internetet viszont villámgyorsan körbejárta az eseményről készült videó, 48 órán belül majdnem 3 millióan nézték meg a YouTube-on, és 70 ezernél is több blogbejegyzésben lapogatták meg Colbert vállát, amiért helyettük is beolvasott az elnöknek. A produkció, amelyet utólag a New York Times kolumnistája a 2006-os képviselőválasztás meghatározó pillanatának nevezett, nemcsak azért volt különleges, mert humoristának ritkán adatik meg a lehetőség, hogy a célszemély jelenlétében csináljon hülyét a „szabad világ vezetőjéből”, de azért is, mert Colbert – papíron – dicsérni ment Busht, nem temetni.

Colbert ugyanis karakterben maradt, ugyanazt a bigottan konzervatív figurát alakította, akit a Colbert Report című műsorában. Kiállt az iraki háború mellett, méltatta az elnök egyszerű világképét és a tényekkel szembeni ellenállóképességét. A kínosan feszengő Bush láthatólag nem volt efféle övön aluli iróniára felkészülve, de a sajtó képviselőinek arcáról is lefagyott a vigyor, amikor a humorista megköszönte nekik, amiért voltak olyan kedvesek és nem bolygatták korábban az iraki háborút legitimáló tömegpusztító fegyverek kérdését.

Colbert, aki 1997-ben tűnt fel a Daily Show-ban mint szatirikus (ál)riportokat készítő (ál)újságíró, ugyanúgy dekonstrukcióban utazik, mint Stewart, csak ő nem kívülről, a saját véleményét képviselve, hanem karaktere révén „belülről” próbálja darabokra szedni és nevetségessé tenni a hatalom retorikáját. A szavak nála is kulcsfontosságúak, a „The Word” című rovatában új kifejezéseket kreál, és régieket értelmez át. Rögtön az első adásban bevezette a műsor kulcsfogalmát, a „truthiness”-t (magyarul körülbelül: igaziság, igazságszerűség), amely szerinte a zsigerekben és a szívben lakozó igazságot jelöli – azt, amit igaznak hiszünk – és mint ilyen, sokkal fontosabb a tényekre és a logikára alapozott igazságnál. A Nemzet, állítja, nem a demokrata-republikánus vonal mentén megosztott, a különbség azok között van, akik a fejükkel gondolkoznak, és akik a szívükkel tudnak. Ha például Irakra gondolunk, valóban hiányzik pár érv a háború indokoltságához, de – teszi fel a költői kérdést – „Szaddam kivonása a forgalomból nem érződik talán a lehető leghelyesebb dolognak?!”

A világot csillagsávos szemüvegen keresztül szemlélő agresszív és önimádó Colbert egyértelműen a hírhedt Bill O’Reilly alteregója. A konzervatív televíziós kommentátor a Fox News legnagyobb sztárja, Bush Amerikájának első számú véleményvezére. A Colbert Report az általa vezetett legendásan populista O’Reilly Factor paródiája, Colbert karakterének pedig bevallottan O’Reilly – vagy ahogy ő hívja: papamaci – a példaképe. Idoljához hasonlóan a vitákat ő sem az érvek, hanem a decibelek segítségével próbálja eldönteni, politikus vagy tényíró vendégeivel is ebben a szellemben beszélget, egy-egy újonnan megjelent könyv kapcsán. Colbert (az igazi) ezzel két legyet üt egy csapásra: informál és gondolkodtat, hiszen olyan fajsúlyos témákat emel be, amelyekkel amúgy csak a késő éjszakai értelmiségi műsorokban találkozhatna a néző (geopolitikai kérdések, társadalomtudományi paradigmaváltások és újfajta kulturális trendek). De szórakoztat is azzal, ahogyan ezeket a nézeteket (és a vendégeket) ütközteti az anti-intellektualizmus zászlaját büszkén hordozó ál-Colbert beszűkült gondolkodásmódjával és elavult világképével.

Jon Stewarthoz hasonlóan Colbert sem úgy tekint magára, mint akinek küldetése lenne, hogy bebizonyítsa, meztelen a király. Egyszerű humoristának tartják magukat, ennek ellenére mindketten jelentős véleményformálókká váltak. Egy felmérésben Stewart a legtöbbre tartott újságírók mezőnyében a negyedik lett, egy New York Times által idézett tanulmány pedig azzal a konklúzióval zárul, hogy a „Daily Show egyértelműen hatással van az amerikai közbeszédre” és „arra készteti az embereket, hogy kritikusan gondolkodjanak a közélet eseményeiről.” Nem csoda, ha a műsorban a politikusok is szívesen megjelennek, Clintontól Obamáig rengeteg nagy név ült már a vendégszékben, köztük republikánusok is szép számmal, a csúcstartó épp John McCain 13 jelenéssel. Colbert népszerűsége, nem kis részben az emlékezetes Bush-fricskázásnak köszönhetően, talán még Stewarténál is nagyobb: amikor karaktere úgy döntött, hogy elindul az elnökválasztáson, a közvélemény-kutatásokban előrébb végzett, mint több „igazi” aspiráns – Obama alelnökjelöltje, Joe Biden is csak pár tizedponttal előzte meg. Colbert legnagyobb érdeme mégis az, hogy sikerült egyetlen szóval kifejeznie egy egész korszak szellemiségét. A „truthiness” része lett a köztudatnak, definíciója már a szótárakba is bekerült. Kívánhat-e ennél többet egy egyszerű nyelvújító-szatirista?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9500