KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Jean Delannoy (1908-2008)
AMERIKAI ELNÖKFILMEK
• Barotányi Zoltán: Matiné a Fehér Házban Amerikai elnökök a filmvásznon
• Vágvölgyi B. András: Az elnök filmje Kampánymozi
• Baski Sándor: A szív nyelvészei Politikai szatíra az amerikai tévében
FASSBINDER – ALEXANDERPLATZ
• Tarr Béla: Fassbinder Alexe Berlin, Alexanderplatz
• Schubert Gusztáv: A Weimar-zátonyon A nagyváros filmregénye
• Stőhr Lóránt: Többet kívánt, mint vajaskenyeret Berlin, Alexanderplatz
TRUFFAUT
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 1. rész
• N. N.: François Truffaut filmjei
JAPÁN RAJZFILM
• Géczi Zoltán: Japán jövőfélelmek Anime-próféciák
• Szabó Dénes: Nyugati szél Amerikai hatások az animében
KÖZÉP-EURÓPA
• G. Kovács László: Szlovák rebellisek
• Szíjártó Imre: Tiszta beszéd Kelet-közép-európai filmtörvények
MAGYAR MŰHELY
• Pápai Zsolt: Szerepcserés bűntények A nyomozó
• Libor Anita: Diploma után Fiatal filmesek: a második hullám
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Girl Power Boszorkányok a televízióban
• Schreiber András: Befülledt erotika Szex a tévében
KRITIKA
• Muhi Klára: Roma zsaru, magyar bűn Tabló
• Kovács Marcell: Legenda vagyok Control
• Vízer Balázs: Svédcsavar Tekerd vissza haver!
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Az ajánlat
• Baski Sándor: Mongol
• Kolozsi László: Afrodita álma
• Vajda Judit: A hullám
• Klág Dávid: Leo
• Forgács Nóra Kinga: MR73
• Schreiber András: Zöld hentesek
• Sepsi László: Ben X
• Hungler Tímea: Hívatlanok
• Varró Attila: Klónok háborúja
• Kárpáti György: Halálfutam
DVD
• Pápai Zsolt: Hajnali mentőakció
• Kovács Marcell: Álmatlanul
• Alföldi Nóra: Bőrfejek
• Kovács Marcell: Ördöggerinc

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Control

Legenda vagyok

Kovács Marcell

A Joy Division komor posztpunk zenéjéhez tökéletesen passzoló fotóin már rajta volt Corbijn védjegye.

 

A popsztárok halálának körülményeit még a mindennapjaiknál is jobban ismerjük. Pontos információkkal rendelkezünk arról, kit vitt el az alkohol, kit a drog vagy az AIDS. Sorolni tudjuk az öngyilkosokat, és akiket mások öltek meg. Tudjuk, hogy az átlagosnál többen zuhantak le közülük repülőgéppel vagy haltak meg szállodai szobában, ahogy azt is, hogy sokan távoztak teljesen hétköznapi módon, ágyban, párnák közt, csak róluk kevesebbet hallunk.

Ian Curtis, a Joy Division énekese 1980. május 18-án este a legenda szerint a Stroszeket nézte a tévében, és Iggy Pop The Idiot című lemezét hallgatta, majd rendszeresen jelentkező epilepsziás rosszullétéből eszmélve olyan erős kilátástalanság-érzés lett úrrá rajta, hogy felakasztotta magát a konyhában. Az írásos megemlékezések – feltehetőleg a sokatmondónak vélt popkulturális adalékok miatt – általában a fenti részletességgel ismertetik a szomorú eseményt, és úgy tűnik, a filmek is ragaszkodnak ehhez a hagyományhoz. A Joy Division lemezeit kiadó hibbant médiamogul, Tony Wilson életét bemutató Non-stop party arcokban Ian Curtis ugyan csak mellékszereplő volt, Michael Winterbottom rendező mégis pontosan rekonstruálta a jelenetet, hosszan mutatva Herzog filmjének záró képsorát a tévéképernyőn. A Curtisre fókuszáló új életrajzi film azonban még akkurátusabb: a kamera alaposan szemügyre veszi az Iggy Pop-lemezborítót, és a tévében a Stroszek egyik emblematikus jelenetében épp a címszereplő látható – ennél pontosabb csak akkor lehetne a tájékoztatás, ha a film főcímét is mutatnák vagy legalább az aznapi oldalt a tévéújságból.

A címében Curtis epilepszia ihlette dalát megidéző Control nem éri be a legendával, roppant aprólékosan és mindig a hitelességre törekedve nyújt bepillantást a fiatalon elhunyt énekes életébe. A terjedelmi korlátok miatt persze töredékes, de valamennyi fontos momentumra kitér, a középiskolai szerelemtől és a korai házasságtól kezdve a zenekar meredeken felfelé ívelő karrierjén át egészen az új szerelem és az egyre súlyosabbá váló betegség okozta kétségek, az első öngyilkossági kísérlet, majd a tragikus végkifejlet bemutatásáig. Minden kockáján érezni, hogy az eddig fotósként és videoklip-rendezőként ismert Anton Corbijn ezer szállal kötődik Curtishez és a zenekarához. A szintén a (nagyjából) negyedszázados jubileum kapcsán született Joy Division-dokumentumfilmben Grant Gee rendező szerepeltette Corbijnt is, aki elmondta, hogy a New Musical Express fiatal fotósaként annak idején milyen sokat jelentett neki a zenekarról készített képsorozat. A Joy Division komor posztpunk zenéjéhez tökéletesen passzoló fotókon már megjelentek Corbijn azóta védjeggyé vált alkotói vonásai. Képein az általában egyedül szereplő alak magánya a semmitmondó, de hangsúlyos háttér előtt még nagyobb erővel jut kifejezésre. A nagyközönség számára leginkább a Depeche Mode-nak forgatott klipjeiből ismerős látványvilág jellemezően fekete-fehér, és az erősen kontrasztos, sokszor szemcsés mintázat tovább fokozza a drámai hatást. Nem meglepő hát, hogy a Control gyönyörű. Képkeret után kiáltó kockáin a hetvenes-nyolcvanas évek Angliájának szürke iparvárosi környezetében a fehér arcokon minden rezdülés kiemelt jelentőséggel bír.

Zavaró ellentét feszül azonban a költői szépségű látvány és az események száraz, felsorolásszerű elbeszélése között. A Control Curtis özvegyének könyvére épül, ez okozhatja, hogy a szerelmi háromszög motívuma kiemelt hangsúllyal jelenik meg, de a párkapcsolati dráma a csecsemőjével egyedül maradt feleséget alakító Samantha Morton hiteles játéka ellenére sem kel életre.

A valóság helyett meséld mindig a legendát, mondta a kamerába a Non-stop party arcok nagyszájú főhőse, és Winterbottom ehhez tartotta magát. A közelmúlt legizgalmasabb zenészportréját, az I’m not there-t rendező Todd Haynes is gondosan ügyelt rá, hogy a Bob Dylant övező misztikumot megőrizze. Corbijn azonban másik utat választ, szigorúan a tényekre szorítkozik. Érdekes és informatív életrajzot kínál, csodás képekkel, helyenként megindító pillanatokkal, de a lemezekről ismerős, hátborzongató Ian Curtis bemutatásával adós marad. Az igazat keresi, de tudjuk, ahhoz nem elég elmondani a valódit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9513