KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/november
MAGYAR '68
• Schubert Gusztáv: A ’68-as csapdája Prága árnyékában
• Muhi Klára: Nem követeltük a lehetetlent Magyar ’68
NÉMETORSZÁG: ÓLOMÉVEK
• Schreiber András: Merénylet porszívóval Németország: 1968–77
• Vincze Teréz: Anyák, lányok, nővérek Ólomidő
ULRICH SEIDL
• Simonyi Balázs: Az osztrák beteg Ulrich Seidl, a provokátor
• Simonyi Balázs: „Nincsenek morális problémáim” Beszélgetés Ulrich Seidllel
PUPI AVATI
• Pintér Judit: Emlék-művek Pupi Avati
• Nevelős Zoltán: Baljós házak Pupi Avati horrorfilmjei
TÁVOL-KELET
• Géczi Zoltán: A háború filmművészete Kínai pantheon
• Baski Sándor: A Vörös Sárkány álma Egy másik Kína
• Teszár Dávid: Sziámi szintézis Apichatpong Weerasethakul
TRUFFAUT
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Nánay Bence: Obama és a Youtube Amerikai elnökválasztás
• Kemenes Tamás: Hofi háta mögött Kabaré a képernyőn
FILMEMLÉKEZET
• Molnár Gál Péter: A kamillás hölgy Ralph Barton
KRITIKA
• Muhi Klára: Jobb későn…? Márió, a varázsló
• Pápai Zsolt: A Lajos, a Feri és sok füstölgő puskacső Para
• Csillag Márton: A kilátástalanság diszkrét bája Mázli
• Tüske Zsuzsanna: Csontváz az asztalfőn Gengszterek fogadója
MOZI
• Vajda Judit: Anna bekattanva
• Klág Dávid: Az árvaház
• Varró Attila: Elégia
• Parádi Orsolya: A szerelem határai
• Forgács Nóra Kinga: A zuhanás
• Schreiber András: A hazugság szabályai
• Baski Sándor: Csak egy szerelmesfilm
• Tüske Zsuzsanna: Tükrök
• Nevelős Zoltán: Sasszem
• Vízer Balázs: Ananász expressz
• Kovács Marcell: Törvénytelen
DVD
• Varga Zoltán: Egy amerikai farkasember Londonban
• Géczi Zoltán: CJ7 – A kis zöld látogató
• Alföldi Nóra: Öngyilkos szüzek
• Kovács Marcell: Két nővér

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar '68

Magyar ’68

Nem követeltük a lehetetlent

Muhi Klára

Hatvannyolc szele, úgy tartjuk, megállt a kádárista Magyarország határainál. Vagy mégsem? Grunwalsky Ferenc, Szomjas György és Bikácsy Gergely beszélget 1968 magyar filmes történéseiről.

 

Szomjas György: Az előttünk járó filmrendező nemzedék majd minden tagja generációs, önéletrajzi filmmel indította a pályáját. Szabó István filmjei a legjobb példák erre, de ezt az utat járta Sándor Pál, Kardos Ferenc, Fazekas Lajos, Simó Sándor is. Mi valami mást akaratunk. Én például pontosan tudtam, hogy nem fogok ilyen szubjektív lírai filmet csinálni. Bennünk volt egy erős szociológiai, politikai elkötelezettség, s ez ’68-nak volt köszönhető. Az előttünk járó társaságot ’68 túl készen találta, már benne voltak a szakmában, többnyire megcsinálták az első játékfilmjüket is. Minket viszont egy „se itt, se ott” állapotban kapott el. Pezsgett az élet körülöttünk, nyüzsögtünk a városban, a bulikon, az Egyetemi Színpadon, a saját klubunkban, a Fiatal Művészek Stúdiójában.

Bikácsy Gergely: Három pécsi filmszemlére emlékszem ezekből az évekből. A 68-ason például Sándor Páltól a Bohóc a falon volt nagy siker, amiben egyébként van hatvannyolcas utalás. Tüntetők vonulnak benne, felirat nélküli táblákkal. Ez ugyan a Jancsó-filmek utalásaihoz képest csak szimbolikus apróság, de érdekes.

Sz. Gy.: A Fényes szelekben viszont a ’68-as párizsi események hatása tényleg nagyon látszott. Fel van írva a falakra, hogy: „Követeljük a lehetetlent!” Meg hogy: „Che Guevara, vívjuk a harcot!” Jancsó 68 aktualitásaiból vizuálisan egy csomó dolgot felhasznált.

B. G.: Ekkoriban készült Mészáros Márta filmje, az Eltávozott nap és Kovács András Falakja, amiről hónapokig tartó vita folyt. A Filmintézetben, ahol dolgoztam, rögtön az elkészülte után minden magyar filmet levetítettek. Átlagban 20 film készült évente, de abból 10 szóba se jöhetett.

Sz. Gy.: Az elkészült filmek jó fele úgynevezett „szórakoztatófilm” volt, melyekre érzékelhetően komoly erőket szánt a kultúrpolitika. Várkonyi Zoltán, Keleti Márton, Bán Frigyes készítette őket. Minket csak a másik oldal érdekelt. A 68-as termésből például a Csend és kiáltás, a Falak, a Fényes szelek, az Eltávozott nap, a Feldobott kő. A ’68-as megmozdulásokban egyébként – amelyek Magyarországon nem voltak látványosak – a filmesek nemigen vettek részt. Miként később a ’89-es rendszerváltásban se nagyon. A kifejezés szabadságáért vívott szakmai harcainkkal voltunk inkább elfoglalva. ’68 légköre persze tagadhatatlanul felszította az energiáinkat, hiszen láttuk-hallottuk a nyugati eseményekről szóló híradásokat. Ám rögtön jött a bunkó: augusztusban a Varsói Szerződés tankjai – köztük a magyarok – bevonultak Csehszlovákiába.

B. G.: Jancsó épp ekkor forgatta a Fényes szeleket. Kézdi-Kovács Zsolt és Grunwalsky az asszisztense. Te mesélted, Feri, hogy augusztus 21-én épp utaztatok forgatni, és a Kossuth rádióban hallottátok a megszállás hírét, Jancsó pedig őrjöngött az autóban.

Sz. Gy.: Amikor reggel meghallottam, hogy bevonulunk Csehszlovákiába, mondom: „Ezt nekem látni kell!”. Beültünk a kocsimba, és elindultunk Komárom felé. „Nyilván nem fogom feltartóztatni az oroszokat, de nekem ott kell lennem” – gondoltam. 56-ban is az utcán voltam végig, most valami hasonlót éreztem. 15 kilométeren át haladtunk – az 500-as Fiatommal – a tankokkal együtt. Végül addig ügyeskedtem, míg egészen a komáromi híd lábáig jutottam. A tankok átvonultak Csehszlovákiába, mi meg néztük a partról. Civileknek onnan már tilos volt továbbmenni.

B. G.: Jancsó augusztusban leforgatta a Fényes szeleket, ősszel már be is mutatták, októberben a pécsi szemlén is vetítették. A legélesebb vita egyébként 1968-ban Pécsett Kósa Ferenc, Csoóri Sándor és Sára Sándor Dózsa-filmjéről (Ítélet, 1970) folyt. Egy filmről, mely még el sem készült, csak a forgatókönyve jelent meg az Új Írásban. A fesztivál legfontosabb vitája egy el nem készült filmről folyik – ez jellemző a korszakra. A vitát a hivatalos főideológus, Rényi Péter elvtárs vezeti, a reformernek számító Huszár Tibor ül mellette az elnökségben, a szurkolótábor pedig a pesti egyetemisták. Hallatlan izgalmak voltak és nagy készülődés, hogyan lehet majd Rényit megmajmolni.

Grunwalsky Ferenc: Szerintem ’68 mentalitása a filmesekre valójában nem hatott olyan mélyen. Más művészeti főiskolások irigyeltek bennünket, mert úgy tűnt, nekünk többet szabad. Én szinte egyfolytában úton voltam azokban az években. Végh Antal írt például az Új Írásban Penészlekről, egy kis faluról a román határ mellett, hogy ott denaturált szeszt isznak az emberek. Egy hónap múlva lent voltunk. Ha valakinek volt autója, kértünk előkészítési keretként öt-hatezer forintot, lementünk, lent laktunk a helybelieknél. Jó 10 éven át az időm nagy részét autóban vagy vonaton töltöttem. Volt egy sporttáskám, benne minden szükséges, mert bármikor úgy alakulhatott, hogy két hétig nem megyek haza. Hihetetlen, mennyi emberrel kerültem kapcsolatba! Jóban voltam Zolnay Palival, aki mérhetetlen mennyiségű nyersanyagot forgatott, rengeteget dolgoztam Jancsónak, aki majd minden évben új filmet csinált. Jancsóval és Hernádival permanensen forgatókönyveket írtunk, volt, hogy minden nap találkoztunk. A Szegénylegények és a Csillagosok, katonák között például hét könyv született. Amikor a Művészeti Tanács valamelyiket visszadobta, Hernádi csak annyit mondott: „Egy pillanat!”, és előhúzott egy másikat.

Sz. Gy.: Persze mások is szerettek volna ilyen szabadságban élni: írók, zenészek, festők. S egyszer csak ezek az emberek megjelentek a filmművészet peremén. A Balázs Béla Stúdióban például meghívott szociológusok adtak elő. Gyakran felvetődött, nem lesz-e a BBS-ből egy második Petőfi-kör. Nagyon is volt ilyen félelem, mert a politikusok a gondolatát is utálták, hogy valahol esetleg egy erős rebellis szellemi centrum kialakul. Maguk a filmesek is gyanakvással szemlélték a mozgolódást. A BBS alapítói egy idő után el is kezdték félteni a stúdiót. Azt mondták, ha külső emberek diktálják a dolgokat, el fogjuk veszíteni, be fogják tiltani. Nekünk viszont tudnunk kellett az új irányzatokról! A BBS-t elárasztották a szemiotikusok – Dobai Péter, Bódy Gábor, Horányi Özséb, az összes Zsilka János-tanítvány –, s elkezdődött egy filmelméletet filmanalízissel, strukturalista nyelvészettel vegyítő diskurzus. Mindez azonban tényleg szinte szétfeszítette a stúdiót. Egy idő múlva már több volt a vendég, mint a tag. Elek Judit egyszer fel is tette a kérdést: „Micsoda ez, értelmiségi klub vagy filmstúdió!?”. Mi viszont örültünk, hogy komoly szellemi fórummá vált a stúdió, és amikor átvettük a vezetést, filmhez segítettük Bódy Gábort, Dobai Pétert. Nem követeltünk semmit, amit nem lehetett, de csendes munkával naponta tágítottuk a határokat.

G. F.: A magyar kultúra akkoriban Párizs-centrikus volt. A ’60-as évek közepétől adtak a franciák három hónapos ösztöndíjakat, s az nagy dolognak számított. Sok filmes ekkor tanult meg franciául, Szabó Pista, Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt. Az Alliance Francais-re Jancsó és Kovács András is beiratkozott, komolyan tanultak, később ebből sok barátság, kapcsolat szövődött. Jancsó 45 évesen életében először – ösztöndíjjal – három hónapig Párizsban élt. Teljesen új emberként jött haza. A diáklázadások idején végig kint volt. A Fényes szelek sok-sok motívuma, egész mozgásrendszere onnan ered. Párizsban vörös ingben járta végig a tüntetéseket, barikádokon mászkált, előjött belőle a NÉKOSZ-lendület.

Itthon akkoriban végeztek az egyetemeken az első népművelők, akikkel én még a bölcsészkaron ismerkedtem meg. Ők lettek az „elátkozott lelkek”. A vidéki kultúrházvezetők, mozi-üzemvezetők, akik rajongtak a filmért, a szociológiáért. Okos, értelmes emberek voltak, borzalmas munkabírással. Sokuknak ráment az élete erre a szenvedélyre. Ma például nagyon hiányoznak az efféle áldozatkész kultúra-őrültek.

’68 egyébként engem nem rázott meg különösebben, várható volt, de mi akkor már évek óta úgy éltünk, ahogyan a szexuális forradalom meg a hippi- mozgalmak propagálták. Nem mindig tudtuk, hogy ez a fajta létezés a filmjeinkben majd mire lesz jó. Életformaként fogtuk fel a filmezést. 1963–64-ben, a közel egy évig tartó főiskolai felvételink alatt rengeteg embert megismertünk. Bódy Gábor, Ajtony Árpád, Szentjóby Tamás például velünk együtt felvételizett. Az 1969-es Szociológiai filmcsoportot! című kiáltvány szövegének nagy részét például Bódyval ketten írtuk a lakásán. Akkor még nem voltunk tagjai a BBS vezetőségének. Majd hamarosan kitört a balhé a stúdióban, mert hivatalosan 45 tag volt, bementél és ott ültek kétszázan. Erdély Miklós és csapata, Poór György, Halász Péter és színháza – mindenki ott volt. Sokan közülük Jancsó filmjeiben is játszottak. Én voltam a Jancsó-filmek másodasszisztense, én szedtem össze az úgynevezett extrastatokat (mellékszereplők – A szerk.), akik szinte mindannyian az alternatív kultúrából jöttek. A Fényes szelek akkor készült, mikor Jancsó Párizsból hazajött. Sokat vitatkoztunk a formán, mert Jancsó nem akart történelmi filmet csinálni, irtózott attól, hogy korabeli ruhákat szedjünk elő, és eljátsszuk, hogy 1948-ban vagyunk. A Szegénylegények után ő nagyon beleszeretett Peter Brook és Bob Wilson színházába. Mnouchkine-t is szerette, az utcaszínház is hatott rá. A performance-t nem érezte olyan mozgalmasnak, de izgatta, hogy így is lehet, hogy egyszerre idézőjelben van a cselekmény, és mégis most történik.

B. G.: Egy párhuzamos történet – még mindig 1968-ból –, a Bíró Yvette által szerkesztett Filmkultúráé. Yvette egyébként több Jancsó-film dramaturgja volt akkoriban. A 60-as évek végén a Filmtudományi Intézet politikailag igen érdekes képződmény; Újhelyi Szilárd az igazgatója, akit – mint Nagy Imréhez közel álló figurát – szélcsendes helyre tesznek, hogy sok vizet ne zavarjon. Ő is élvezi, hogy nem kell politizálnia, s hogy a kultúrával foglalkozhat. A Filmtudományi Intézet folyóirata, a Filmkultúra pedig Bíró Yvette-nek köszönhetően az ország egyik legjobb orgánuma. A szerkesztőbizottságban ott van Makk Károly, Illés György, Jancsó is gyakran bejár. A magyar filmeket rögtön elkészültük után levetítik, itt először. Némi ellenzéki hangulata is van a lapnak, Balassa Péter, Szekfű András vesz részt a szerkesztésben. Bíró Yvette filozófusokat, szociológusokat is hív a vetítésekre. Lukács György például állandó vendég. A Filmkultúra ablakaiból egyébként épp a cseh nagykövetségre látni, ’68-ban ennek különös fontossága lett. Mikor elindulnak a szovjet tankok Prága felé, bent minden szem Újhelyi Szilárdra szegeződik. Újhelyi kiváló ember volt, de betegesen meg tudott ijedni. Hihetetlen hatásúak a börtönemlékek! Szóval minden szem Újhelyi Szilárdon. Ő pedig kulcsra zárkózik, és telefonál. Majd egyszer csak mosolyogva előjön. „Minden eldőlt – mondja –, most már nem kell félnünk tovább!”. Így tudtuk meg, hogy a csehek ügye elbukott.

Újhelyi később stúdióvezető lett, majd filmfőigazgató. Az Intézetben pedig egy párthű figura lett az utóda. Ez ’69-ben történhetett. Jancsó és Hernádi rohannak föl a lépcsőn, fönt várja őket Yvette. Jancsó hippiszerűen, vállig érő hajjal, a portás meg azt mondja: „Az a hosszú hajú ne jöjjön többet, a másik az jöhet!”. Aztán 1973-ban Bíró Yvette-et leváltották a Filmkultúra éléről.

Sz. Gy.: A 60-as évek végén a szociológia előretörése és az akkoriban induló új gazdasági mechanizmus valójában összefüggött: Vizsgáljuk meg a valóságos folyamatokat! Mi történik a társadalomban és a gazdaságban tulajdonképpen!? – ez volt a programja mindkettőnek. És ehhez a filmesek is kapcsolódtak.

G. F.: Szerintem ez fordítva történt! A rendszer ideológiai feszegetését éppenséggel a filmesek kezdték el, a közgazdászoknál ez csak később jött. Kovács András Hideg napokja: sértő-e az ország számára, ha a magyarokat gyilkosoknak ábrázolják? A fél ország elmondta erről a véleményét! Nem tudom, hány száz vitában vettem részt Jancsóval a Szegénylegényekről. Egy Kecskemét környéki tanyára például több kilométerről jöttek be a palik, és mondták… Egyfajta politikai-közéleti szonda volt egy-egy ilyen vita, mert érezted, hogy egyszer csak már nem a filmről van szó, hanem egymásnak mennek. Csillagosok, katonák: nyolcvan oldalas tanulmányt írtam csak a hatásáról. A film az októberi forradalom 50. évfordulójára készült, szovjet–magyar koprodukcióban, díszbemutató a Corvin moziban, ahová az oroszok nem jönnek el. A filmet Pap Sándor és Ilku Pál menti meg végül. Valakinek ugyanis alá kellett írnia, hogy mehet. A bemutató után Darvas József a Népszabadság teljes oldalán követelte Jancsó fejét. Iszonyú szektás nyomás volt, bizonyos körökben pedig óriási felháborodás, hogy a Csillagosok, katonák gyilkosságok tömkelegeként ábrázolja a polgárháborút, az oroszok pedig a film szerint perverz szadisták. Aztán januárban a Filmvilág rendez egy vitát, itt Rényi Péter is megszólal, végigtáncolja, majd elsimítja az ügyet.

Akkoriban kezdtük megérteni, hogy a film olyan műfaj, ahol minden szóba kerül. A Falaknak 1200 vitája volt. Ezeken gyakorlatilag az egész magyar értelmiség részt vett. Kovács filmje a teljes reformközgazdász réteget megmozgatta. Liska Tibor és – néhány snitt erejéig – Berend T. Iván játszottak is benne. A Fényes szeleknek voltak olyan vitái, ahova Jancsó nem ment el, mert meg akarták ölni. A volt nékoszosok kikérték maguknak, hogy őket Rákosi leszalámizta, s hogy a NÉKOSZ-t úgy állítják be az alkotók, mint valami hatalmi ambíciójú szervezetet. Az egész filmet totális árulásnak tekintették. Miklóst a saját haverjai leköpdösték. Óriási botrányok és feszültségek voltak. Akkoriban úgy mondták, „tisztító erejű viták”. És valóban, rengeteg embernek kiderült, artikulálódott az álláspontja. A filmviták örve alatt – tulajdonképpen megkerülve a nyílt politikai vitákat – mindenki eljátszhatta a szerepét. Mert mindig tudtad, hogy ki, miért, mit véd.

B. G.: Mindehhez hozzátenném, hogy a 60-as évek végén csúcson állt a magyar film nyugat-európai elismertsége. Ennek jele, hogy 1968 januárjában a FIPRESCI Pesten, a Fészek Klubban tartotta éves közgyűlését, ahol dicshimnuszok hangzottak el a magyar filmről.

A francia új hullámnak egyébként ekkorra már vége volt. Virágzott viszont a cseh film, mely rám és nemzedéktársaimra elementáris erővel hatott. Jórészüket nem mutatták be Magyarországon, de a Filmtudományi Intézetben igen. A repülőtérről hozták a kópiát, s egy nap múlva már vitték is vissza. Mindent láttunk, Prágával szinte egyidőben. A Cseh Kultúra Házánál, a Rózsa Ferenc utcában kinn álltak, nem lehetett bejutni, mikor elterjedt az egyetemen egy-egy Forman-, Menzel-, Chytilová- vagy Schorm-film vetítésének a híre. Mindez 1969 tavaszáig tartott, akkor véget vetettek a vetítéseknek.

G. F.: Világosan látni kell, hogy ’68-ig azért voltak annyira fűtöttek, izgatottak a művészet körüli csatározások, mert a legfontosabb filmek történelmi problémákat bolygattak, deheroizáltak, a nemzettudat ki nem tárgyalt reflexeit sértették. Másrészt hihetetlen tempóban ismerkedett akkor az egész fiatal értelmiség a nyugatról érkező szellemi áramlatokkal, melyekről előtte jószerint minimális ismerete se volt. A strukturalizmustól az egzisztencializmuson és egyéb művészeti izmusokon át a tudományos felfedezésekig fantasztikus iramú kitágulása volt ez a világnak. S miközben kulturális sokkok sorozatát szenvedtük el nap mint nap, a Központi Bizottság szakmányban gyártotta a filozófiai meg művészeti élettel kapcsolatos határozatokat.

Amikor megírtuk a Szociológiai filmcsoportot! című kiáltványt, tudtuk, hogy komoly, gerjesztő hatása lesz. S nem csak azért, amit a filmtörténet azóta kanonizált, hogy szociológiai módszereket javasoltunk a filmes valóságfeltáráshoz, legalább annyira azért is, mert az aláírók közül hatan voltunk csak filmesek, a többiek írók, szociológusok. A kiáltvány nyilvánosan megjelent a Filmkultúra 1969/4. számában. S nagyon régen nem történt ilyen, hogy együtt, különböző értelmiségeik közös álláspontra jussanak valamiről. Mindennek a BBS-re nézve is komoly hatása lett, mert a kiáltványban manifesztálódó gesztussal mi gyakorlatilag kinyitottuk a kapukat. Példátlan dolog történt: egy állami stúdió – melynek akkor 5-7 millió forint, egy nagyjátékfilmnyi összeg volt a költségvetése – beengedte sorai közé a társművészetek alkotóit.

Sz. Gy.: Még két anekdotát hadd meséljek 1969-ből! Abban az évben utazhattam életemben először Nyugatra, a velencei fesztiválra. Kemény elfoglalási hangulat volt még akkor is, ’68 utószele. Fellini Satyriconját várták talán a leginkább. A bemutató után sajtótájékoztató, vagy 200 újságíró, a nagy mozivászon előtt, a színpadon Fellini és a stáb tagjai, odalenn pedig valaki nagyon jelentkezik. Az elegáns hostess már viszi is a mikrofont, a pali meg azt mondja: „Ide figyelj, Federico, ilyen felháborító szart én még életemben nem láttam!”. Volt, aki nevetett, de semmi különösebb hatás… Csak én estem ki a cipőmből, hogy ez itt így megy! Azon a fesztiválon mutatták volna be Pasolini Disznóól cím filmjét is. Sokan támadták akkor a fesztivált, hogy milyen burzsoá meg bürokratikus, Pasolini pedig csatlakozott hozzájuk, s letiltotta a filmjét. A producere ellenben ragaszkodott hozzá, hogy igenis vetítsék. És képzeljétek! A fesztiválpalota mellett volt egy hotel szép kis kerthelységgel. Én ott testközelből tanúja voltam a következő jelenetnek. Az egyik asztalon állt Pasolini, a másikon a producere, egymástól 3-4 méterre, körülöttük 300 újságíró, ezek meg úgy üvöltöttek, mint a piacon: „Te csibész! Te gazember! Mondtam, hogy ez lesz! Elmész te a francba!” – ez volt a sajtótájékoztató. A ’60-as évek magyar világa után mondhatom, nekem nagy reveláció volt.

 

A beszélgetés A mi mozink című készülő interjúkötet 1968-as fejezete.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9531