KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/november
MAGYAR '68
• Schubert Gusztáv: A ’68-as csapdája Prága árnyékában
• Muhi Klára: Nem követeltük a lehetetlent Magyar ’68
NÉMETORSZÁG: ÓLOMÉVEK
• Schreiber András: Merénylet porszívóval Németország: 1968–77
• Vincze Teréz: Anyák, lányok, nővérek Ólomidő
ULRICH SEIDL
• Simonyi Balázs: Az osztrák beteg Ulrich Seidl, a provokátor
• Simonyi Balázs: „Nincsenek morális problémáim” Beszélgetés Ulrich Seidllel
PUPI AVATI
• Pintér Judit: Emlék-művek Pupi Avati
• Nevelős Zoltán: Baljós házak Pupi Avati horrorfilmjei
TÁVOL-KELET
• Géczi Zoltán: A háború filmművészete Kínai pantheon
• Baski Sándor: A Vörös Sárkány álma Egy másik Kína
• Teszár Dávid: Sziámi szintézis Apichatpong Weerasethakul
TRUFFAUT
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Nánay Bence: Obama és a Youtube Amerikai elnökválasztás
• Kemenes Tamás: Hofi háta mögött Kabaré a képernyőn
FILMEMLÉKEZET
• Molnár Gál Péter: A kamillás hölgy Ralph Barton
KRITIKA
• Muhi Klára: Jobb későn…? Márió, a varázsló
• Pápai Zsolt: A Lajos, a Feri és sok füstölgő puskacső Para
• Csillag Márton: A kilátástalanság diszkrét bája Mázli
• Tüske Zsuzsanna: Csontváz az asztalfőn Gengszterek fogadója
MOZI
• Vajda Judit: Anna bekattanva
• Klág Dávid: Az árvaház
• Varró Attila: Elégia
• Parádi Orsolya: A szerelem határai
• Forgács Nóra Kinga: A zuhanás
• Schreiber András: A hazugság szabályai
• Baski Sándor: Csak egy szerelmesfilm
• Tüske Zsuzsanna: Tükrök
• Nevelős Zoltán: Sasszem
• Vízer Balázs: Ananász expressz
• Kovács Marcell: Törvénytelen
DVD
• Varga Zoltán: Egy amerikai farkasember Londonban
• Géczi Zoltán: CJ7 – A kis zöld látogató
• Alföldi Nóra: Öngyilkos szüzek
• Kovács Marcell: Két nővér

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pupi Avati

Pupi Avati

Emlék-művek

Pintér Judit

Rokonszenv a kiszolgáltatott emberek iránt, halálfélelem és életszeretet kettőssége, nosztalgiával kevert irónia: ezek a témák és hangulatok határozzák meg Avati életművét.

 

Az olasz film hetvenes évek közepétől állandósult válságának okait kutatva a Cinema Nuovo című szaklap 1992 május-júniusi számában többek között az alábbi kérdést tette fel néhány rendezőnek: „Mi ösztönözte arra, hogy filmrendező legyen?” Az akkor már hazájában ismert és elismert Pupi Avati válaszából körvonalazódnak annak az olasz rendezőnek a legfőbb személyiségjegyei és közel negyven filmből álló életműve legfontosabb mozgatórugói, akinek a nevével Magyarországon legfeljebb az olasz filmhetek látogatói vagy az álmatlanságban szenvedő televíziónézők találkozhattak. „Mindenekelőtt az erős belső késztetésem arra, hogy elmondhassam: én is létezem. Egyszóval a hiúság. A vágy, hogy jobban szeressenek, mint mást. A remény, hogy ettől az életem is jobbá válik. Az önkifejezés, a figyelemfelkeltés, a kockázat igénye. A szándék, hogy félelmet ébresszek magamban és másokban. Az állandó halálfélelem. A minél hosszabb élet utáni sóvárgás, amelynek határát magam szabom meg. Olyan nyelv megteremtése, amelyen kizárólag én tudok kommunikálni.”

A novemberben hetvenedik életévét betöltő és a rendezői pályát négy évtizeddel ezelőtt, 1968-ban választó Pupi Avati számos sikerrel, de legalább annyi fiaskóval kísért, ám mindig következetes választásokról tanúskodó utat járt be. Pályája több szempontból is rendhagyó. Mindenekelőtt azért, mert filmjei többségét öccsével, egyben forgatókönyvíró-társával és producerével, Antonio Avatival alapított saját cégeikben gyártották. Ez a különállás lehetővé tette a sajátos „Avati-stílus” szabadabb kidolgozását, később pedig néhány fiatal független filmes támogatását is. Évtizedekig főleg kis költségvetésű filmeket készítettek, állandó stábbal dolgoztak. Emblematikus színészeik többségét ők fedezték fel (Gianni Cavina, Carlo Delle Piane, Diego Abatantuono, Alessandro Haber), ahogy 1980 óta minden Avati-film zeneszerzője Riz Ortolani. A legkülönbözőbb műfajban (dráma, melodráma, komédia, szatíra, thriller, horror, zenés sci-fi, kosztümös történelmi és kalandfilm) született alkotásaikon valóban mindig felismerhető a rendező markáns kézjegye – erényeivel és hibáival együtt.

Első (1968-ban és 1969-ben készült), akkor még szokatlanul groteszk, bizarr, de a későbbi művek számos tartalmi és formai ismertetőjegyét előre vetítő „független” filmjeit csak szülővárosában, Bolognában vetítették le néhányszor. Ezután öt évet kellett várnia, hogy újra forgathasson. A báró mazurkája (La mazurca del barone) forgatókönyve 1973-ban véletlenül került a korszak egyik legismertebb színésze, Ugo Tognazzi kezébe, aki annyira beleszeretett az anarchista főhős szerepébe, hogy még a gázsijáról is lemondott a vallásos hiedelmeket maró gúnnyal kifigurázó szatíra megszületése érdekében, ám a film Tognazzi nevével sem futott be. A hazai és nemzetközi sikert csak az ötödik próbálkozás, A nevető ablakos ház (La casa dalle finestre che ridono) hozta meg Avatiék számára 1976-ban. Jellemző adalék, hogy az olasz filmet a hatvanas évektől szisztematikusan bemutató és értékelő pesarói Cinema Nuovo Fesztivál tanulmányköteteiben is e filmmel kapcsolatban említik először a rendezőt, mint a hétköznapi, hiteles környezetben játszódó, tősgyökeres olasz horror megteremtőjét. A filmnek azóta is komoly rajongótábora van, Avati pedig talán nemcsak „szakmai ujjgyakorlatok” miatt, hanem azért is tér vissza időről időre e műfajhoz, mert nagyobb közönségsikert vár tőle, mint személyes hangú filmjeitől. Legutóbb 2007-ben rendezett horrort, A búvóhelyet (Il nascondiglio), amely hamarosan látható lesz a magyar mozikban is. Novemberben a rendező Budapestre látogat, és az Uránia Nemzeti Filmszínházban levetítik termékeny életműve tíz emlékezetes alkotását.

 

 

Cinema!!!

 

A hosszú ideig agyonhallgatott független filmesből ma már az olasz filmművészet egyik legtekintélyesebb alakjává érett Giuseppe, művésznevén Pupi Avati Bolognában született 1938. november 3-án. Édesapja gazdag és híres régiségkereskedő-műgyűjtő, édesanyja munkáscsalád sarja volt, akinek – a két világháború között készült magyar és olasz vígjátékok hősnőihez hasonlóan – sikerült beteljesítenie a gépírókisasszonyok álmát: a főnök fiának felesége lett. Történetüket Avati Az angyalok útja című filmben dolgozta fel 1999-ben. A kis „Pupi” nagypolgári környezetben, patinás tárgyak, értékes műkincsek között nőtt fel, anyja családja révén ugyanakkor jól ismerte az alacsonyabb társadalmi osztályok életmódját, problémáit is. A két világ ütköztetése, egyidejűleg összebékítése áll a Fiatalok voltak (Storia di ragazzi e di ragazze, 1989) középpontjában is: egymástól idegenkedő képviselői kénytelenek egy asztalhoz ülni gyermekeik eljegyzési lakomáján, hogy számot vessenek múltjukkal és jelenükkel, megvalósult és elvetélt álmaikkal.

A háborút követő állandó, ám szeretetteljes légkörben zajló „ideológiai” viták (anyja aktív kereszténydemokrata, a család több tagja viszont harcos baloldali volt) szintén mélyen hatottak a rendező világszemléletére, ideológiai kívülállására. Sem a bal-, sem a jobboldali kultúrát nem érzi teljesen a magáénak, több filmjében pedig hol gyakorló katolikustól szokatlan szarkazmussal, hol keserűséggel, kiábrándultsággal jelenít meg vallásos témákat, egyházi személyeket.

Kisember hőseihez hasonlóan gyerek- és kamaszkorában Pupi Avati is sokat álmodozott. Az ötvenes-hatvanas években, különösen az Olaszország egyik legerőteljesebb regionális hagyományokkal rendelkező zárt közösségében, Emilia-Romagnában élő fiatalember számára az álmok legfőbb forrása a mozi. Avati és barátai azonban nem az olasz valóságot hűen dokumentáló neorealista, hanem a hollywoodi filmekért rajongtak akkoriban, amelyekben minden olyan izgalmas, érdekes, saját világuktól oly gyökeresen eltérő volt. A kitörés, a siker lehetőségét akkor még nem a filmtől, hanem a zenétől várták. Az ötvenes évek végén rövid életű jazz-zenekart alapítottak, de Avatinak csalódottan tudomásul kellett vennie, hogy kellő tehetség híján nem lesz belőle híres jazz-klarinétos. Életének ezt a fájdalmasan boldog korszakát Jazz Band című, 1978-ban készült tévéfilmjében örökítette meg. A jazz iránti szerelem ihlette az egyik legnagyobb fehér jazz-zenész tragikus sorsát felidéző, Amerikában forgatott Bixet is (1991). Az Amikor jönnek a lányok (Ma quando arrivano le ragazze?, 2005) fiatal jazz-zenészeinek történetében szintén számos önéletrajzi elem található, annak ellenére, hogy a film 1994-ben játszódik.

Avati közben politológiát tanult, mélyhűtött termékekkel kereskedett, és tovább álmodozott a sikerről. Miután egy kis bolognai moziban megnézte „földije”, Federico Fellini 8 és fél című filmjét, felfedezte a rendező szerepének fontosságát. (A később személyesen is megismert Mestert második apjaként szeretette, 2003 óta pedig ő a Riminiben működő Fellini Alapítvány elnöke.) A másik meghatározó filmélmény Marco Bellocchio Öklök a zsebben (1965) című lázadó, polgárpukkasztó alkotása volt. A hatvanas évek második felében tehát megszületett az újabb nagy álom: az összetéveszthetetlen nyelven kommunikáló, kockáztatni kész, félelmet, megbotránkozást keltő, extravagáns rendező figurája. Az egykori jazz-zenekar tagjaival most filmterveket gyártottak, amelyekre a Cinecittából persze még elutasító választ sem kaptak. 1968-ban végre sikerült pénzt szerezniük két terv finanszírozására, de a csúfos bukás után Avatinak ez a „bandája” is felbomlott. A film iránti szenvedély születését, valamint az első meghiúsult kísérlet történetét Cinema!!! című 1979-es tévéfilmjében szintén elmesélte.

Pupi Avati harmincéves, amikor a család Rómába, a via Babuinóra, Fellini szomszédságába költözik. Négy évig tulajdonképpen munkanélküli. Bizonyára ez a nehéz időszak is hozzájárult ahhoz, hogy a szűknek, provinciálisnak érzett szülőföldről annyira elvágyódó fiatalember „tékozló fiúként” csaknem minden későbbi filmjében visszatért Emilia Romagnába. A szintén Bolognából származó Laura Betti segítségével a rendezőaspiráns lassan kapcsolatba kerül a római művészvilággal. Sőt, olykor munkát is kap: többek között Pasolini utolsó filmjének, a Salónak a társ-forgatókönyvírója lesz. 1973-ban és 1975-ben két újabb visszhangtalan filmet rendez (a már említett A báró mazurkáját, valamint a Bordella című, a hollywoodi mítoszok paródiáját politikai szatírával vegyítő zenés sci-fit), de ettől kezdve már folyamatosan dolgozik.

 

 

Hétköznapi borzalom

 

Avati lényegében minden korai filmjében ugyanazokat a témákat vette górcső alá (babonás hiedelmek, szexuális tabuk, álszent erkölcscsőszök, nevetséges politikusok, groteszk népi és egyházi figurák stb.), mint az akkor még világhódító „commedia all’italiana” olyan népszerű darabjai, így például Mauro Bolognini A szép Antonio vagy Pietro Germi Elcsábítva és elhagyatva vagy Válás olasz módra című filmjei. Mégsem csodálkozhatunk azon, hogy Avatiék Emilia Romagna sajátos közegében játszódó, híres sztárok helyett (Ugo Tognazzi kivételével) amatőr színészekkel, érthetetlen nyelvjárásban előadott, „független” filmjei bukásra voltak ítélve, hiszen a nézők többsége akkor még a kivételes tehetségű Marco Ferreri abszurd, szürreális stílusát is elutasította. Az olasz filmművészet hanyatlásának tudatosítására csak a hetvenes évek közepén, De Sica, Pasolini, Visconti, Rossellini halála és a sikeres műfajok kifáradása után kerül sor. Bizonyára az új helyzetnek is köszönhető, hogy Avati A nevető ablakos ház című filmjére épp a hetvenes évek közepén figyelnek fel. A horrorisztikus elemekkel átszőtt Pó-menti noir 1979-ben Párizsban is elnyeri a kritikusok díját a Fantasztikus Filmek Fesztiválján.

A főszereplők egyszerű, hétköznapi emberek, akik véletlenül kerülnek szembe természetfeletti erőkkel. Ahelyett azonban, hogy menekülnének előlük, megpróbálnak szembeszállni velük. A bevallottan félelmet kelteni szándékozó Avatit az erőszakban tobzódó mai horrorfilmekkel ellentétben nem a modern technikával, hanem a zenével, hangeffektusokkal elért feszültség, az erős atmoszféra megteremtése izgatja. A látszólagos hétköznapiság mélyén rejlő fenyegetések, a halál állandó jelenléte. Mégpedig nem csak a horrorfilmekben.

Munkái többségére rányomja a bélyegét az ezotéria, a paranormális jelenségek, a történelem, az élet és a halál súlyos kérdései, az emberi lélek rejtelmei iránti, gyerekkorától élénk érdeklődése. Pasolinihez, Fellinihez hasonlóan ő is intenzíven átéli a világ gyökeres átalakulását – a helyi közösségekre, évszázados hagyományokra épülő paraszti civilizáció (sokszor idealizált) mennyországából a mind cinikusabbá, törtetőbbé, kegyetlenebbé váló kapitalista fogyasztói társadalom poklává. Legfőképpen az a kérdés izgatja, honnan merre felé haladunk, ám a válaszai nem túl derűlátóak.

Avati az öregedéstől és a haláltól való rettegés elleni „varázsszert” kereste már egyik korai, felnőtteknek szóló mitologikus meséjében, a Hullócsillagokban is (Le strelle nel fosso, 1978). A megoldást a halál elfogadásában találta meg, szemben a modern ember haláliszonyával. A barátság és a szerelem boldog pillanatainak tünékenységéről, a mégoly tragikus életút végigjárásának elkerülhetetlenségéről szól a Mi hárman (1984), amely a 14 éves Mozart bolognai tartózkodásának egy meg nem történt epizódját meséli el, kivételes formai eleganciával.

Érdeklődése az okkult, metafizikus dolgok iránt Avatit az előbbieknél jóval sötétebb víziók megjelenítésére indította. A legegységesebb, a nagy elődök, elsősorban Dreyer, Kuroszava vagy Pasolini felkavaró középkor-látomásainak intenzitását legjobban megközelítő műve a Magnificat (1993). Az egyszerre laikus és vallásos, a pogány és keresztény rítusokat még egyidejűleg gyakorló világban élő emberek szenvedéstörténete 926 nagyhetén, Jézus szenvedéstörténetével párhuzamosan zajlik. Középpontjában az „utolsó üdvözlet” hagyománya áll: Malfole halni készülő ura legkedvesebb fiának megígéri, hogy jelet küld neki a Paradicsomból. Ám, mint már annyian, ez a fiú is hiába vár a jelre. Titkok és félelmek, bűnök és bűnhődések, az erőszak és a halál jelenléte uralja a paradicsomi szépségű természeti tájat, míg a fölötte ragyogó ég Istene néma marad. A földi halandók számára pedig a feltámadt Krisztusban való hiten kívül csak a szeretet, a szerelem adhat némi vigaszt.

 

 

Érzelmes utazások

 

A vidámság, a derű, a csalódások, szenvedések ellenére megnyilvánuló életszeretet mindenekelőtt a mitikus gyerek- és kamaszkort, a végérvényesen elveszett múltat felidéző filmekben jelenik meg. Ezekben a szereplők még a legalantasabb helyzetekben is képesek megőrizni valamit az Avati számára legfontosabb értékekből (szerelem, családi kapcsolatok, együttérzés, barátság, a szülőföldhöz való ragaszkodás). A múlt iránti nosztalgia és az ironikus hangnem közötti kényes egyensúly ugyan olykor elbillen az olcsó szentimentalizmus vagy a karikatúra felé, de a legszerencsésebb pillanatokban Avatinak sikerül hitelesen közvetítenie azt az állapotot, ami szerinte „a legjobb dolog a világon: egyszerre sírni és nevetni”.

A rendező kivételes módon azonosul Emilia Romagna múltjának tájaival, tárgyaival, szokásaival, lakóinak reményeivel és csalódásaival. Küldetésének tekinti, hogy megőrizze egy örökre letűnt világ emlékeit. Első nagy sikerű „nosztalgikus emlékezése”, az Egy kirándulás képei (Una gita scolastica, 1983) a „boldog békeidők” utolsó napjaiban, 1914 júniusában játszódik. Egy akkor érettségi előtt álló osztály egyetlen élő tagja, a 85 éves Laura a halála előtti órákban idézi fel a Bolognából Firenzébe tett háromnapos gyalogtúra, a felnőttkor küszöbén álló diákok, valamint a nem éppen vonzó külsejű irodalomtanár és a boldogtalan házasságban élő szép rajztanárnő felejthetetlen „érzelmes utazásának” feledésre ítélt emlékképeit. A lágy ecsetvonásokkal megrajzolt filmben komikum és pátosz kivételes egyensúlyba kerül – nem véletlenül hozott rendezője számára elsőként ez a mű valódi díjesőt.

Avati emlékezésfolyamában a 20. század szinte minden évtizedét feleleveníti. A húszas évek Bolognájának hangulatát tükrözi a Máshol jár a szív (Il cuore altrove, 2003), egy 35 éves, szelíd görög-latin szakos tanár és egy gyönyörű, extravagáns vak lány gyöngéd-kegyetlen melodrámája. A harmincas években játszódó Fiatalok voltak és Az angyalok útja még a régió gasztronómiai gazdagságát vagy a nagy közösségi ünnepeket is szinte dokumentarista pontossággal rekonstruálja. A legutóbbi, Il papá di Giovanna (Giovanna apja, 2008) 1938-tól követi nyomon apa és lánya drámai történetét, valamint a főszálat olykor háttérbe szorító tragikus történelmi eseményeket. A saját regényéből készült, könnyedebb hangnemű A második nászéjszakában (La seconda notte di nozze, 2006) anya és fia próbálnak, akár kisebb-nagyobb csalások, hazugságok árán is, kitörni a háborút követő nyomorból. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján játszódó Diplomaosztó (Festa di laurea, 1985) félénk főszereplőjét pedig Avati gyöngéd iróniával szembesíti az egykor véletlenül kapott csók bűvöletében elfecsérelt idő visszahozhatatlanságával.

 

 

Varázstalan jelen

 

A kiszolgáltatott, megalázott emberek, az örök vesztesek iránti rokonszenv nyomai fellelhetők ugyan a cinikus, közönyös, minden árulásra, csalásra képes törtetők világában játszódó jelenkori történetekben is, ám Avati hangja ezek többségében is jóval komorabb, mint a múltidéző filmekben. Első kortárs tematikájú filmje a Banktisztviselők (Impiegati, 1985). A nyolcvanas évek Bolognájában azonban az egykori puha, meleg, otthonos enteriőrök helyett sivár albérletekben és hideg neonfénnyel megvilágított, tucat-bútorokkal berendezett rideg hivatalokban élnek a szereplők. Az Avati-féle nosztalgikus nagycsalád sem létezik többé, amely a viták, az akár kibékíthetetlennek tűnő ellentétek dacára megvédte tagjait az elmagányosodástól.

A jelenkor még kiábrándultabb diagnózisát nyújtja a Karácsonyi ajándék (Regalo di Natale, 1986): szereplői akár az Avati értékrendjében oly fontos barátságot is elárulják, csakhogy minél több pénzhez jussanak. A „folytatás”, a Karácsonyi visszavágó (Rivincita di Natale, 1994) még cinikusabb világról ad hírt. A rendező hasonlóan lehangoló képet fest a siker érdekében minden erkölcsi normát, gátlást felrúgó filmes és televíziós közegről (Fesztivál, 1996; Vacsorázzunk együtt, hogy megismerjük egymást, 2007), de inkább szánalommal, semmint megvetéssel ábrázolja a két film hiú, önző, kizárólag saját sikertelenségük miatt szenvedő, kiöregedett színészét. Az Egy kirándulás képei egyik poétikus jelenetében az alacsony, görbe orrú, kissé hajlott hátú tanár (Carlo Delle Piane első remeklése) egy erdőhöz érve arra kéri a diákjait, maradjanak csendben egy kicsit, és figyeljenek a varázslatra!

Pupi Avati múltidéző filmjeiben a „saját hang” megőrzésére tett olykor görcsös erőfeszítések, a gyakori önismétlések ellenére is mindig megszületik a varázslat. A „varázstalanított” jelenben tévelygő szereplők azonban még abban sem reménykedhetnek, hogy utódaik olyan nosztalgiával őrzik meg emléküket, mint a bolognai rendező szülei és szülőföldje múltját.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9536